A stúdióban kialakítottunk egy játszószobát játékokkal, hintával, bármikor betérhetek ide a gyerekekkel, mindig van itt valaki. Diósdi otthonunktól mindössze tizenöt perc – vág bele Nóra rögtön az elején. – Palkótól akkor sem kell távol lennünk, ha épp dolgozik. Mici imád lógni az apján, óriási a szerelem közöttük.
Miért költöztetek ki Diósdra?
Mindketten úgy nőttünk fel, hogy a nagyváros tisztes távolságra volt, ő Dunakeszin, én Mórahalmon, egyikünknek sem hiányzott a nyüzsgés. Diósdon nyugalom van, csak kilépsz a házból és azt érzed, úristen, itt vagyok a hegyen, ez a szabadság! Kutyát is szerettünk volna, és eleve arra készültünk, hogy majd gyerekeink lesznek. Nagyon hasonló értékeket vallunk Palkóval, mindkettőnk szülei leéltek egymás mellett egy életet, ezt a mintát láttuk, és mindketten nagyon hiszünk a sírig tartó szerelemben, a klasszikus férfi-női szerepekben. És ha egyszer megtaláltuk az igazit, akkor az onnantól kezdve tart.
Egy kicsit kilógsz a sorból, hiszen egyszer már elváltál.
Ez igaz, de az előző házasságomból nem születtek gyerekek. Azt a kapcsolatot sem tartom egyébként hibának, hiszen nagyon sokat kaptunk egymástól. Óriási szerencse, hogy még időben érzékeltük, másféle vágányon vagyunk.
Amikor megismerted a második férjedet, más érzéseid voltak?
Persze, az azonnali volt! Ha nem így lett volna, akkor nem rúgom fel miatta a házasságomat.
Mi az, ami ennyire megfogott benne?
Nem volt konkrét dolog, egyszerűen éreztük, hogy ez az, és ez azóta is így van. Rögtön tudtuk, hogy összetartozunk, ahogy azt is, hogy nagyon szeretnénk kisbabát. Nem volt könnyű, amikor felismertük, számunkra ez nem lesz annyira egyszerű. Különböző beavatkozások következtek, műtét, inszemináció, lombik, és közben mindenfelől jöttek a megjegyzések, hogy lehet, inkább örökbe kellene fogadnunk egy babát, hogy oldódjanak bennem a görcsök, hogy a szervezetem regenerálódjon. Amikor nincs teljesen kizáró szervi ok, akkor mindig elhangzik, hogy lazulj el, ne görcsölj, biztos van valami tudatalatti dolog, ami miatt valójában nem is akarsz gyereket… és akkor ez nagyon rosszul esik. Én átvizsgáltam az összes érzésemet, és azt találtam, hogy akarom ezt a gyereket, és a férjemtől akarom ezt a gyereket, és az élet nagy igazságtalansága, hogy nem jön össze! Palkó nyugtatott közben, hogy azért ne csináljunk úgy, mintha nem volna egyébként gyönyörű életünk, és majd jönni fog az a baba.
Mi segített végül?
Minden újabb lépés előtt kerestem a kapaszkodókat, hogy most majd másféle gyógyszereket kapok, más adagolásban, és ezért majd most biztos sikerülni fog. Az utolsó lombik előtt aztán mégis kértem egy kis szünetet. Azóta sokakról kiderült, hogy hasonló gondokkal küzdenek, csak nem mernek beszélni róla, mert olyan szégyenféle ez. Úgy hisszük, ha két embert az isten is egymásnak teremtett, akkor egy csapásra gyerekük lesz. Nagyon sokszor meghallgattam ezt én is, és egy idő után furcsán éreztem magam, hogy most akkor tényleg nem volnánk egymáshoz valók, vagy az a baj, hogy karrierista vagyok, aki valójában nem is akar gyereket? Hiába tudtam, hogy én tényleg szeretném, azért sokszor elbizonytalanodtam. A fejemben azt is éreztem, hogy ha nem teszek valamit, akkor ugyanaz fog történni, mint eddig. Azt kérdeztem meg ekkor magamtól, hogy mi az, amitől majd legközelebb jobban fogok tudni hinni a sikerben. Végül megkértem Almási Kitti pszichológus barátnőmet, hogy üljünk le beszélgetni. Ő húzódozott, mert nem az a finomkodós típus, és féltette a barátságunkat. Végül azt vállalta, felméri, mekkora a gáz, és ha nagy, akkor továbbküld. Csak egyszer-kétszer ültünk le, de így is nagyon érdekes felismerésekre jutottam a gyerekkoromból, a családom működéséről. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor nem azt találtuk a mélyben, hogy karrierista vagyok…
Úgy beszélsz a szüleidről, hogy azt érzem, nagy szeretetben neveltek.
Nem szeretnék mindent kibeszélni, annyit azért elárulhatok, hogy a tökéletességre való törekvésemnek lehetett szerepe ebben. A lényeg az, hogy ezzel a felismeréssel vágtunk bele az utolsó lombikba. Az volt az érdekes, hogy ezúttal annyira szabálytalanul alakult minden, véletlenül rossz dózisban adtam be magamnak a gyógyszert, majdnem lekéstünk a peteérésről, aztán a visszaültetés napja is váratlan volt, nekem épp Szegedre kellett utaznom, amit már nem mondhattam le, holott egy ilyen napra nem célszerű tervezni semmit. Az orvos nyugtatott, nem lesz semmi baj, majd döntsük hátra az ülést a kocsiban. Gondoltam, na, ha ez sikerül…! A tesztelés napja épp a születésnapomra, szeptember 8-ára esett, a férjem egy párizsi úttal lepett meg, amiről én nem is tudtam. Két átszállás között csináltam meg a tesztet, Münchenben a repülőtéren. Elvonultunk egy nyugodtabb zugba, és aztán lassan, nagyon lassan előhúztam a tesztcsíkot. Amikor kiderült, hogy velünk van valaki, akire annyit vártunk, úgy sírtunk mind a ketten, mint a csacsik. Aztán már tudtam, hogyha egy gyerek jönni akar, akkor jönni fog, és most már nem lesz semmi baj. Csodaszép várandósságom volt.
Olykor, ami a negatívumunk, az egyúttal a pozitívumunk is. Tökéletességre törekvésed nyilván vitt előre…
Most azon dolgozom, hogy ne akarjak mindig megfelelni, vagy inkább csak saját magamnak. Egy nyolcosztályos gimnáziumba jártam, amit kitűnővel és összdicsérettel végeztem. Pedagóguscsaládból származom, ahol eleve fontos az iskolai teljesítmény, nem mintha elvárták volna tőlem, hogy mindig mindenből a legjobb legyek, ez inkább belőlem jött. Érettségi után felkerültem Pestre, a főiskolára, de csak egy fél évet jártam “rendes” nappali tagozatos hallgatóként, utána bekerültem gyakornokként a Reggeli adásába, hajnalban keltem, és ha délután be is tudtam menni a főiskolára, volt, hogy elaludtam az előadáson. Nehezen emésztettem meg, hogy munka mellett lehetetlen maximálisan teljesíteni. Jöttek a show-műsorok, ahol szerkesztőként, később műsorvezetőként is dolgoztam. Később jöttem rá, hogy a kreatív energiáimat beletehetném valami saját dologba is. Akkor hoztuk létre a barátnőmmel az Angyalműhelyt, ahol többek között arra biztatjuk a nőket, hogy teremtsenek maguknak saját “énidőt”.
Az anyaságban is ilyen maximalista vagy?
Mindent elolvastam, amit csak lehetett, mert ugyan tudtam, hogy minden gyerek más, és nem biztos, hogy a tuti módszerek nálunk is beválnak, de azért nekem mindent meg kellett ismernem, hogy tudjak választani. Közben sokféle illúzióm volt arról, milyen egy kisbaba, úgy képzeltem, rögtön gügyög, mosolyog, pár hónap és már mászik, ehhez képest ez egy sokkal lassabban zajló folyamat. Aztán az is meglepett, hogy azt hiszi az ember, a gyereket bele tudja majd illeszteni a saját életébe, de kiderült, hogy az első hónapok egyáltalán nem erről szólnak. Hirtelen eltűnt a korábbi életem, és ezt fel kellett dolgozni. Azt kérdezgettem magamtól, hogy innentől már mindig így lesz? Időbe telt, amíg szép lassan visszakúsztak a dolgok. A szoptatással is megküzdöttünk, ezt is nagyon akartam, ráadásul Mici egyáltalán nem úgy működött, mint egy átlagos kisbaba, mások esznek, alszanak, őt meg folyton szórakoztatni kellett. Mindig vártam, hogy legyen már hathetes, mert akkor majd könnyebb lesz, aztán három hónapos, majd féléves, Vencelnél már nem sürgettem az időt ennyire.
Átkattant benned valami?
Vencel egy kis Buddha önmagától is, de szeretném hinni, hogy a nyugodtsága abból táplálkozik, hogy én nyugodtabb lettem. Vele gördülékenyebben jöttek a fázisok, és én is sokkal jobban rá tudok csodálkozni a pillanatokra. Mindenki féltett minket a kétgyerekességtől, hogy jaj, ilyenkor jönnek majd a problémák, de én csak azt érzem, hogy két gyerekkel sokkal jobb, mint eggyel.
Pedig ő igazi meglepetésbaba volt.
Igen, egyáltalán nem számítottunk az érkezésére, az első adandó alkalommal megfogant, és igazi sokk volt, amikor szembesültem az érkezésével. El kellett rohannom otthonról, hogy beszéljek Palkóval, aki épp vidékre készült, de tudtam, hogy nem tudnám a hírt még napokig magamban tartani. Amikor vártam rá, üldögéltem a kocsiban, nagyon sírtam, az örömön meg a sokkon túl az volt a harmadik gondolatom, hogy szegény Micinek milyen kevés ideje jutott úgy, hogy csak ő van, hogy az összes energiánk és szeretetünk csak felé árad. Palkó is nagyon meglepődött, de rögtön megnyugtatott, hogy ez a legeslegjobb hír a világon! A családnak karácsonykor mondtuk el, készítettünk egy puzzle-t, amire az volt írva, érkezik egy kistestvér. Szóval Venci csak úgy jött.
És elvarázsolt téged…
Egész más, mint egy kislány. Annyira pasi!
Hogy állsz most az énidővel?
Most, hogy kérdezed… nem könnyű, viszont megteheti az ember, hogy a napi kötelességei között megtalálja azt, ami egy kis csavarral az övé lehet. A reggeli tejeskávé, annak még megvan a rituáléja, Venci persze ott lóg közben a karomon. Elég következetesek voltunk abban is Palkóval, hogy ne csak anyák és apák legyünk, muszáj volt megmaradni egymásnak, mert abban is egyetértettünk, hogy mindennek ez az alapja.
Ez lesz az első igazi közös karácsonyotok, hogyan készültök rá?
Most már Mici is érteni fogja, hogy itt valami szép dolog történik. Én egyébként karácsonymániás vagyok, a szüleim nagyon szép karácsonyokat teremtettek nekünk, és ennek a felelőssége most itt van rajtunk, mi fogjuk a gyerekeinknek megteremteni ezt az idillt. A mi családunkban nem volt Jézuska, egymás megajándékozása jelentette az ünnepet. Az öcsémmel mindig megleptük a szüleinket valamivel az első perctől kezdve. Palkóéknál viszont a Jézuska hozta az ajándékot, csengő volt, nyílt az ajtó, és ott állt a csodálatos fa. Ezt a kettőt mi most úgy ötvözzük, hogy a fát az angyalka hozza majd, lesz csengő, csoda és meglepetés, az ajándékokat viszont mi adjuk majd egymásnak, ahogy az én gyerekkoromban.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: |
