Bonyolult technikai magyarázatok helyett elöljáróban elégedjünk meg annyival: Hedy Lamarr felfedezésének köszönhetjük azt a technikát, amely ma lehetővé teszi a mobiltelefonok cellahasználatát, a bluetoothos és a wifis kommunikációt. Szakértők állítják: ha a sztárnak a torpedóirányítás új módszerére vonatkozó találmányát (az ugrófrekvenciás adó-vevő rendszert) időben komolyan veszi a haditengerészet, lehet, hogy kevesebb áldozata lett volna a második világháború során a vizeken dúló kegyetlen harcoknak.
Kalandos kezdetek
Tavaly lett volna százéves: Bécsben látta meg a napvilágot Hedwig Kiesler néven. Édesapja jómódú osztrák bankár, édesanyja pedig magyar származású zongoraművész volt. A kor szokásának megfelelően iskolába nem járt, de az éles elméjű kislány már négyévesen jó néhány nyelven gagyogott, gyönyörűen táncolt és zongorázott. Tizenhat évesen Max Reinhardt világhírű színiiskolájába járt, és alig múlt tizenkilenc, amikor az Eksztázis című filmben – először a mozi történetében – nagy botrányt kavarva ledobta magáról a ruháit. Ekkor már férjes asszony volt, a zsidó származású család úgy látta jónak, ha lányuk minél korábban révbe ér egy dúsgazdag fegyvergyáros oldalán. A férj, Friedrich Mandl jóval idősebb volt gyönyörű nejénél, és pokolian féltékeny: minden erővel igyekezett megakadályozni hitvese filmkarrierjét. Helyette fogadásokra, partikra, sőt még üzleti tárgyalásokra is magával cipelte a fiatalasszonyt, aki mindenhol nyitott füllel járt-kelt. Márpedig a fegyvergyáros üzleti partnerei nem akárkik voltak: a fasizálódó Ausztriában Hitler és Mussolini bizalmasai is gyakran megfordultak nála, hogy hétpecsétes hadititkokról tárgyaljanak. Innen már szerfelett bizarrá válik a történet – ha igaz… Az élete alkonyán lévő sztár be is perelte az életrajzát megjelentető kiadót, amely azt állította: nem elég, hogy Hedy elkábított szobalánya ruhájában szökött meg a szinte börtönéül szolgáló luxuskastélyból, hanem utána egy bordélyházban talált menedékre, ahol a dühöngő férj elől bujkálva még egy-két kuncsaftot is ki kellett szolgálnia.
Hat férje volt… Itt éppen a harmadikkal, John Loderrel. A házasság három évig tartott, és két gyerek született belőle
Irány az álomgyár!
Az ugyancsak urbánus legenda szerint Hedy aztán egy Amerikába tartó hajón írta alá a szerződést Louis B. Mayerrel, a Metro–Goldwyn–Mayer nagy hatalmú urával, akinek művésznevét is köszönhette, amit a némafilmek legendás sztárja, a tragikusan korán tüdővészben elhunyt Barbara La Marr után kapott. Hollywoodban tárt karokkal várták. 1938 és 1958 között huszonöt filmet forgatott, olyan partnerekkel, mint Charles Boyer, Robert Taylor, Spencer Tracy, Clark Gable és James Stewart; alakította Jeanne D’Arcot és a bibliai hősnőt, Delilát is, de fő szerepköre mégis a csacska lányé volt okos és ellenállhatatlan pasik oldalán. Tulajdonképpen egyfolytában “szőke” nőket játszott, bár hajszíne megmaradt barnának. Középen elválasztott, hullámos-fürtös frizuráját mindenesetre nők ezrei utánozták, és bár színészi teljesítménye enyhén szólva nem volt felejthetetlen, valami olyan különlegesen erotikus légkör lengte körül, ami korának legvonzóbb szexszimbólumává avatta. Csillaga 1938 és 1949 között ragyogott legfényesebben, annak ellenére, hogy három gyermeke is ebben az időszakban született. Ha beszámítjuk Fritz Mandlt, a fegyvergyárost is, összesen hat férje volt, akik feltűnően gyors ütemben váltották egymást. Közülük az első, Mandl, ronda, féltékeny természete dacára is megérdemli, hogy további sorsáról tudósítsunk. Nemcsak azért, mert Hitler hatalomra jutása után ő is emigrációba kényszerült, és a végén az argentin elnök, Juan Peron és körülrajongott felesége, Evita Peron mellett kötött ki tanácsadóként, hanem mert emléke később is nagy szerepet játszhatott Hedy életében. A sztár ugyanis egyáltalán nem volt ostoba, annak ellenére, hogy nagy előszeretettel alakította a “csacsi nő” szerepkörét. Klasszikus mondását már idéztük, miszerint “bármelyik lány lehet elbűvölő, csak annyi kell hozzá, hogy nyugodtan álljon, és bután nézzen”. Hedynek – ezzel ellentétben – vágott az esze, ráadásul élénken érdeklődött a politika iránt, megszállott antifasiszta volt, aki lázasan követte a második világháború eseményeit. Sőt…! Ennél többet akart, és végül tudott is tenni a győzelemért.
Egy hollywoodi sikercsapat: Spencer Tracy, Claudette Colbert, Clark Gable, Hedy Lamarr és Frank Morgan az 1940-es Boom Town című film forgatásán
| Ő hordta a kalapot Hedy – mint minden híresség – divatot is teremtett. A sok szőke filmszínésznő után barna hajjal hódított. Ráadásul újra divatba hozta a fejfedőket: csodálatos kalapokat, turbánokat, sálakat, rafináltan megkötött kendőket viselt mindig szigorúan középen elválasztott frizurája felett |
A műszaki zseni
Tegyük hozzá: Lamarr – talán a sok egyforma, butácska szerep miatti unalmában? – korán belekóstolt a feltalálók életébe. Első két találmánya (egyik a közlekedési lámpák korszerűsítését célozta, a másik egy új szénsavas üdítőital volt) nem aratott átütő sikert, egy parti azonban mindent megváltoztatott. A sztár ott találkozott George Antheil zeneszerzővel. Míg Hedy a tengereken dúló csaták miatt aggódott, amelyben a szövetségesek rengeteg tengeralattjárót veszítettek, a zeneszerző gépzongorára írt művét szerette volna szinkronba hozni. Lamarr exférje révén komoly ismeretekkel rendelkezett a repülőgépekről indított torpedók vezérléséről. Tudta, hogy a rádióirányítású torpedókat a frekvencia ismeretében könnyen meg lehet zavarni. A filmsztár nagy ötlete az volt, hogyha a jelet sikerül egyik frekvenciáról a másikra gyorsan átváltani, akkor azt kívülről nem lehet már megzavarni. Az ötlet Antheil szinkronizációs gondjára is megoldást kínált: végül is így született meg kettejük felfedezéseként a ma frekvenciaugratásos módszernek nevezett szisztéma. A haditengerészet azonban nem látott fantáziát az ötletben, úgyhogy az eljárást 1957-ben, a szabadalmi oltalom lejárta után két évvel ásták elő, és csak 1962-ben, a Kuba elleni blokád idején alkalmazták először. A felfedezés 1985-ben aztán a civil szférában is megjelent: az egyidejű frekvenciaváltás technikáját a mobiltelefonok cellahálózatában, a wifi- és bluetooth-kapcsolatokban alkalmazzák. Lamarr “természetesen” egyetlen fillért sem látott korszakos találmányából, mégis az élet végül is igazságot szolgáltatott neki. Amerikában 1997-ben a Technika Úttörője nagydíjjal tüntették ki, Európában pedig születésnapja, november 9-e lett a feltalálók napja. 2014-ben, századik születésnapján a híres feltalálók galériájában is helyet kapott alkotótársával, George Antheil-jel együtt.
Alkony sugárút
Csak az a vég, csak azt tudnánk feledni…! Az 50-es években Lamarr egyszerűen “kiment a divatból”: a rendezők nem hívták többé, annál gyakrabban szerepelt viszont a kétes hírű bulvársajtóban. Kétszer áruházi lopáson érték, retusált fotóit engedély nélkül használták fel, emlékiratait “szellemírója”, Leo Guild – a már idézett módon – meghamisította. 1966-ban tervezett filmes visszatérése sem sikerült: a hőn áhított szerepet honfitársnőnk, Gábor Zsazsa kapta meg. A végső csapást aztán egy rosszul sikerült plasztikai műtét jelentette. Lamarr az arcfelvarrásban is első volt a hollywoodi sztárok között, de a beavatkozás tragikus végeredménnyel járt. Arca-teste eltorzult, utána már csak telefonon tartotta a kapcsolatot a külvilággal, amely nem volt kegyes hozzá: alkohol- és gyógyszerfüggőségéről szóltak a hírek. 2000-ben, nyolcvanöt évesen halt meg Floridában. Hamvait végakarata szerint a bécsi erdőben szórták szét. Az osztrák főváros századik születésnapján aztán méltó síremléket állíttatott neki. A hollywoodi sztárnak, akinek a mennyből a pokolba vezetett az útja, de aki megérdemli, hogy nem hétköznapi tehetsége előtt mélyen meghajtsuk a fejünket.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
