Ferenc pápa szerdán a Szent Péter téren tartotta meg az általános kihallgatást, és kerek perec kijelentette, hogy önző dolog, ha valaki úgy dönt, hogy nem vállal gyermeket. Tett még ezen kívül néhány más, mondhatni problematikus kijelentést is:
Egy olyan társadalom, amely fukarkodik azzal, hogy gyermekeknek adjon életet, amely nem szereti gyermekekkel körülvenni magát, amely főként csak gondnak, tehernek véli, kockázatnak tekinti a gyermekeket, az depressziós társadalom
– diagnosztizálta a vén Európa gondját az egyházfő.
Mondjuk, lehet, hogy az hosszú évek óta elhúzódó gazdasági válsága, a több országot fenyegető államcsőd, az egekbe szökő munkanélküliség, a szegénység, a szociális segítőrendszerek csökkenő szerepvállalása, a növekvő társadalmi feszültségek és az általános létbizonytalanság-érzés is tehet a depresszióról. Vagy a gyerekeseket támogató rendszerek hiánya és az anyák ismételt munkába állását megnehezítő vélekedések arról, hogy miért nem olyan könnyű döntést hozni a gyerekvállalásról, még ha az ember ég is a vágytól, hogy szülő legyen.
Ezzel csak megerősítette, amit már tavaly júniusban mondott a “választott steril, gyermektelen házasságról”.
A tíz évvel ezelőtti jóléti kultúra meggyőzött bennünket: jobb, ha nincs gyerekünk. Jobb, mert így szabadságra tudsz menni, nyugodt maradhatsz. Talán jobb, talán kényelmesebb, ha tartasz egy kiskutyát vagy két cicát, és a szeretet a kiskutya és a két cica felé fordul. És végül az ilyen házasság elérkezik az öregséghez a magányban, a rossz magány keserűségével.
Hát, mit is lehet erre mondani? Hogy a pápának nemhogy gyereke, de még cicája és kutyája se volt. Viszont sokan tartanak gyereket úgy, mintha állat lenne. Vagy azt, hogy nem azért szülünk gyereket, hogy legyen idős korunkban gondozónk, aki társalog velünk, letörli az ételt a szánk széléről, és tisztába tesz. Lehet, hogy egykoron ez magától értetődő volt, míg a családok generációi együtt éltek, és nem volt nyugdíjrendszer (hogy az mennyire gondoskodik az emberről, azt most hagyjuk), most már nem. Köszönet és hála mindazoknak, akik erre vállalkoznak, mert hihetetlenül nehéz vállalás. És ezt elvárni a gyerekektől, na az igazán önző, nem a gyermektelenség.
Azért nem könnyű kiigazodni, mire is gondol a pápa, mert ugyanakkor azt is mondja, hogy milyen az elfogadó szülői szeretet:
“Gyermekünket azért szeretjük, mert a gyermekünk. Nem azért, mert szép, vagy mert ilyen vagy amolyan, hanem azért, mert a gyermekünk! Nem azért, mert ugyanúgy gondolkodik, mint én, vagy mert megvalósítja a vágyaimat. A gyermekünk a gyermekünk: mi adtunk neki életet, de ezt az életet neki szántuk.”
Ehhez legfeljebb azoknak lenne némi kiegészíteni valójuk, akiket a szüleik megszégyenítenek vagy megszégyenítettek, akiket kitagadtak a melegségük miatt, vagy azért kerültek konfliktusba szüleikkel, mert nem az általuk kijelölt utat követik.
A gyermekek öröme megdobogtatja a szülők szívét és megnyitja a jövőt. A gyermekek jelentik a család és a társadalom örömét.
És a Föld számára ökológiai katasztrófát, már bocsánat. 2000-ben a világ népessége 6 milliárd volt, 2050-ben 9 milliárd lesz. A környezetvédelemmel is foglalkozó pápa tényleg komolyan gondolja, hogy kihal az emberiség? Vagy csak attól tart, hogy más vallásúak fognak több gyereket vállalni?
Mondjuk, Ferenc pápa januárban a Fülöp-szigeteken azt is mondta: nem kell úgy szaporodni, mint “a nyulak”. Én ezen, esküszöm megsértődnék, ha argentin vagy fülöp-szigeteki lennék. Már csak azért is, mert a naptáros módszeren kívül az egyházfő nem engedélyezne semmilyen fogamzásgátló módszert.
“A gyermek adomány, a gyermek ajándék! Értitek? A gyermekek ajándékot jelentenek!”
De olyat, amit azért meg lehet verni, de legalábbis jól el lehet fenekelni, persze a méltóságára gondosan ügyelve. És amikor szépen csattan a kezünk a puha, rózsaszín gyerekbőrön, gondoljunk arra, hogy az életünk mennyit gazdagodott.
Ha szeretné a pápa, hogy jó sok kisgyerek népesítse be a jólétben eltunyult nyugatot, tehetne azért valamit, hogy a katolikus egyház ne ítélje el a lombikbébi és többi mesterséges megtermékenyítő eljárást.
És egyébként is: miért önző az, aki más értelmet talál az életben, mint a gyereknevelés? Aki az életben, párkapcsolatában, közösségében szeretetteljes kapcsolatokat ápol, aki segíti az elesetteket, élvezi és szereti az életét? Én úgy emlékszem, mintha Krisztus arra tanítana a Bibliában, hogy ne ítélkezzünk mások felett.
A gyermektelenség nem merénylet az emberiség jövője ellen. Miért önző az, aki inkább nem vállal gyereket, mert úgy érzi, nincsenek meg azok a külső és belső körülmények, amelyek a születendő gyerek jóllétét biztosítják? Szüljön, aztán majd csak lesz valahogy?
Aki önzetlen emberként gyereket vállal, az miért ragaszkodik ahhoz, hogy saját DNS-ét örökítse át? Miért nem fogad örökbe egyet vagy többet a sok eldobott kisgyerek közül? A gyermekotthonok tele vannak olyan kis ajándékokkal, akiknek apjuk, anyjuk mégsem örült annyira.
És végül: ha a gyerek ajándék, akkor miért van az, hogy a katolikus egyház még mindig szemet huny az egyházi gyermekmolesztási ügyek felett. Miért van az, hogy felállítják a gyermekvédelmi vatikáni bizottságot, de az eseteket elhallgatják, fájdalmukban magukra hagyják az áldozatokat, és eltussolják a felelősségre vonást? Szeretnénk már látni, hogy valami történik is.
És ragaszkodunk ahhoz, hogy saját életünkről szabadon, bűntudat nélkül dönthessünk.
