Kapcsolattartás mint fő probléma
Bár a szigetszentmiklósi eset és a mostani tatai gyermekgyilkosság között nagyon sok különbség van, egy fontos közös pont mégis akad: ha nem is lehet kimondani, hogy egy az egyben megbukott volna a gyermekvédelmi rendszer, de az biztos, hogy nagyon sok sebből vérzik.
A mostani esetnél is rengeteg a kérdőjel, de sok dolog mégis biztos: a gyermekét meggyilkoló anya már többször fenyegetőzött azzal, hogy végez a gyerekkel, és ez a gyámhatóság tudomására is jutott. Az óvoda, ahova a kislány járt, többször jelezte, hogy a nő erősen ittas állapotban érkezett az intézménybe, erről is van papír. A gyermek-elhelyezési perben a bíróság mindezek ellenére a nőnek ítélte a gyereket.
Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő azt mondja, a konkrét ügyről még nagyon kevés az információ, ezért főleg általánosságban tud a rendszerről beszélni. “A válások legneuralgikusabb pontja a kapcsolattartás. Minden kutatás azt erősíti meg, hogy nagyon magas a kockázata a konfliktusoknak a kapcsolattartáskor, főleg az első időben. Ehhez képest minimális segítséget kapnak a szülők és a gyerekek ebben a folyamatban: hogyan adják át a gyereket, és hogyan fogadja a különélő szülő.”
Arra sincs rendszerszintű válasz, hogy a kapcsolattartási konfliktusokat hogyan lehet jól és hatékonyan rendezni. A szakértő szerint a feljelentgetés, gyámhatósági, gyámhivatali beadványok nyilván nem jó eszközök: formálisak és sokszor a másik vegzálását jobban szolgálják, mint a gyerek valódi érdekét.
Ki készíti fel a szülőket?
“Elvárjuk, hogy mindenki varázsütésre jól legyen, de ki segíti a szülőt és a gyereket a válás után? Ki segíti a szülőt, hogy feldolgozza: a gyerek már nem vele él? De ki készíti fel a másik szülőt a kapcsolattartásra?” – teszi fel a kérdéseket Gyurkó Szilvia, aki a konkrét esetre annyi megjegyzést tesz: nagyon szimbolikus, hogy úgy tűnik, a nő legnagyobb sérelme az volt, a kislány nem őt szólítja többé anyának. “Valószínű, hogy az apa inkább ezt az elszakadást erősítette, és nem azt, hogyan tud jól kapcsolódni a gyerek az anyjához.”
Az is egy fontos szempont, hogy vajon jelenleg itthon a kapcsolattartási döntések mennyire mechanikusan történnek. “Milyen érdemi vizsgálatok folytak? Az apa jelezte-e, hogy nem érzi biztonságban a gyereket az anyánál? Volt-e folyamatban újraszabályozás? Egyáltalán, az a hatóság, aminek döntenie kellett (volna), ismerte-e az ügy részleteit? Ha ugyanis költöztek, akkor jó eséllyel volt idő, amíg a papírok átkerültek, ha egyáltalán átkerült minden papír és részlet. Így pedig nem a teljes információ birtokában hozott döntéseket a hatóság, bíróság” – sorolja a szakértő.
És akkor az egészben még a gyerekről alig beszéltünk: Magyarországon a szülő jogának tekintik a kapcsolattartást, miközben azt a gyerek jogaként határozza meg a gyerekjogi egyezmény és a gyerekvédelmi törvény is. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyerek érdeke az elsődleges a kapcsolattartáskor: az ő biztonsága, kapcsolata a másik szülővel. Jelenleg, sajnos, ez nagyon nincs így.
Kérdések százai
Gyurkó Szilvia szerint viszont még a leggondosabb, legkörültekintőbben mérlegelt kapcsolattartási döntésnél is előfordulhat olyan, hogy valaki bekattan, és veszélyes lesz. “Itt azt kell mérlegelni, voltak-e jelek, amik alapján kellő gondossággal és körültekintéssel ez a tragédia megelőzhető lehetett volna. Ki volt, aki látta az anya nehézségeit, ki volt, aki jelezte (és ki nem), ki volt, aki a jelzést fogadta, és mi történt az ügyben?” Többek között ezek miatt lenne lényeges, hogy részletes vizsgálat történjen. Mert csak így lehet választ kapni arra, hogy vajon:
– nem volt minden információ birtokában az anya esetleges problémáiról a hatóság, ami a döntést hozta a gyerek kapcsolattartásáról?
– volt-e jelzés, ki mit tett az ügyben?
– betartották-e a szabályokat, a határidőket a hatóságok?
– kapott-e támogatást a család, hogy a kapcsolattartás jól tudjon működni?
– a gyerek jelzett-e korábbi kapcsolattartások után, és a jelzését komolyan vették-e?
És még számos kérdést fel lehetne tenni, egy részükre valószínűleg sosem kapunk választ. Gyurkó Szilvia azt mondja, bármennyire is kézenfekvő lenne, fontos, hogy ne bűnbakot keressünk. “Az kell, hogy a rendszer, ami arra hivatott, hogy a gyerek védelmében hozzon döntéseket, feltárja és szembesüljön a jó dolgokkal, de a hibákkal, mulasztásokkal is. Ennek tanulsága alapján kell megtenni azokat a lépéseket, amelyek minimalizálhatják az ismételt előfordulást.”