Ő az egyik legfurább alak, akivel valaha találkoztam. Nehéz megmondani, miért. Fura rajta minden, az is, ahogy beszél, mégis közel kerülünk egymáshoz azonnal. Talán az a legszokatlanabb, hogy azonnal a szívébe zár. Pedig nem is ismer. Én is csak annyit tudok róla, hogy nevelőotthonokban nőtt fel, ma ismert művész, “mellesleg” gyermekotthonokban élő tehetségeket mentorál, és különböző jótékony képzőművészeti programokat szervez. Vagy két órát rójuk a belváros utcáit, hogy a két és fél éves Ádi ne unatkozzon a babakocsiban. Szóba kerül minden, legfőképp persze az, hogy neki miért sikerült az, ami sok embernek nem: maga mögött hagyni a hátrányos gyermekkori éveket.
Három hónapos korodtól húszéves korodig nevelőotthonokban éltél. Nem lehetett egyszerű.
Egyszerűnek nem is nevezném, de lényegesen könnyebb volt, mint azoknak, akik egy ideig a családjukkal élnek, és utána kerülnek állami gondozásba. Nálam ugyanis még nem alakult ki ragaszkodás, kötődés, nem volt mihez viszonyítani, így nem volt veszteségélményem.
Nemcsak erre gondoltam, hanem az intézményen belüli harcokra…
Ezek voltak, persze, nem volt könnyű megúszni például a verést, hétvégéken ráadásul majdnem harmincan voltunk egy felnőttre. Mégis. Túl lehetett élni. Bizonyos szempontból könnyebb volt, mint ma, mert akkoriban még nem terjedtek el a drogok, nem ittak a gyerekek alkoholt, és nem volt tipikus a szex, a prostitúció 12-13 éves kortól.
Sosem találkoztál az édesanyáddal, édesapáddal?
Ne mondd, hogy “édes”, mert nem passzol hozzájuk. Igaziból szülőknek sem nagyon nevezném őket, hacsak nem a biológiai értelemben. Szülő az, aki veled van, aki szeret. Egyébként megkerestem az anyámat, néhányszor találkoztunk is, aztán ezek a találkozások elmaradtak.
Nem bánta meg, hogy lemondott rólad?
De talán megbánta, mindenesetre sírt, amikor találkoztunk. Sajnáltam őt nagyon. Fiatal volt, amikor születtem, és borzasztóan szegény. Nem emiatt, de teljesen másféle életet él, mint amilyet én élek a családommal.
Milyen ez az élet?
Tiszta és teljes. Olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek, és amik talán értékesek is. Nem mellesleg a szeretetre épül.
Miért van az, hogy valakinek sikerül felállnia egy nehéz helyzetből, mások pedig ugyanolyan esélyekkel indulnak, mégis kudarcot vallanak?
Szerintem ez döntés és hit kérdése. Nagyon kell akarni, hogy legyen belőled valaki, hátrányok ide-oda, és tudni kell elfogadni a segítséget is. Mindenki kap az életben esélyt. Észre kell venni, ha fordulhat a sors, vagy ha kezet nyújt valaki. És fontos, hogy megtanulj kérni a sorstól, persze a jót vissza is kell adni. Én sokszor csodálkozom, hogy nekem sikerült. Pedig hányszor hangzott el a mondat, hogy “Belőled biztos, hogy kukás lesz!”.
Rendszeresen találkozol állami gondozott gyerekekkel, hogy látod, nehéz elfogadniuk a segítséget?
Kimondhatatlanul nehéz, nekem többször beletört a bicskám. Egy – érthetően – nagyon kiábrándult közösségről van szó, akiknek nehéz felkelteni a figyelmét, és akiket nehéz motiválni. Bizalmatlanok, zárkózottak, indulatosak. Épp ezért fontos nagyon minden kezdeményezés, minden jó szó, aminek az a célja, hogy megmutassa, mindenki értékes, mindenki jó valamiben.
Mikor derült ki, hogy neked például a képzőművészethez van tehetséged?
(Gondolkodik.) Olyan hetedikes lehettem. Tél volt, hideg volt, nem lehetett semmit csinálni. Pedig de jó lett volna zongorázni! Unatkoztam, elkezdtem rajzolgatni. Hamarosan örömömet leltem benne, mert láttam, hogy könnyen megy. Összejöttünk néhányan, utána már kialakult egyfajta verseny is.
Hogyan lett ebből hírnév, kiállítás?
20 éves koromban kerültem ki az intézetből, akkor jöttem fel Pestre. Itt aztán rákapcsoltam a festésre és a tanulásra is, pedig nem volt egyszerű megállni a saját lábamon. Ha nem lakhatok szívességből egy ismerősömnél, talán nem is megy. Egy évig egy rajzfilmstúdióban dolgoztam, aztán az megszűnt. Utána jöttek az alkalmi munkák, például a gyorséttermek. 22-23 éves koromban tudtam eladni az első képemet. Utána egyre többen megismerték a nevem, és megszerették a festményeimet. Az első kiállításomat is fiatalon nyitottam meg. Ehhez képet ma jóval nehezebb.
Legtöbbször nőket ábrázolsz.
Az egyetlen oka ennek az esztétikum, az, hogy mint a legtöbb művészt, engem is a nők ihletnek meg a legkönnyebben.
Mi okozza a legjobb érzést manapság a család mellett?
Az, ha összejön egy-egy képzőművészeti projekt, amiben sok gyerek vesz részt. Amikor a végén csillog a szemük, és átadhatom a díjakat. Vagy, amikor egy-egy mentoráltam hazamegy egy festménnyel, amiről az otthonban senki nem hiszi el, hogy valóban ő festette.
Nem lehet manapság egyszerű megszervezni egy-egy köztéri kiállítást, eseményt.
Valóban nem az. Most például a nyolcadik kerületiekkel vívunk. Pedig a helyszínen kívül semmit nem kérünk. Nehéz megérteni ezeket a reakciókat.
Gyönyörű szép, szőke feleséged van. Tapasztaltok előítéleteket?
Persze. Már a családja sem fogadta jól, hogy összekötöttük az életünket. A mai napig nem konszolidálódott a helyzet, pedig szeretjük egymást, és én el tudom magunkat tartani. De egy sor fontos dolgot nem értenek meg belőlem. Nem tudják például, hogy én most élem át, hogy mit jelent a szeretet, és mit jelent a család. Mert a szeretetet is tanítani kell. Nálunk ez nagyon jól működik, Ádival is és a feleségem kislányával is.
Ahogy itt sétálunk, muszáj észrevenni, hogy nagyon megnéznek téged az emberek. Ne sértődj meg, de gondolom, ez viszonylag gyakori. Talán a hangsúlyos westerncsizma, talán a pilótazakó, talán a rövid, piros nyakkendő az oka. Talán így egyben az egész Vári-jelenség.
(Mosolyog.) Igazad van, ez gyakran előfordul. A reakciók vegyesek. Volt olyan, aki mindenáron le akart fotózni. De dolgoztam olyan kiállításszervezővel, aki megkért, hogy öltözzek át. Mondtam, hogy ugye viccel. Én döntöm el, hogy hogyan nézek ki, ha nem tetszik neki, legfeljebb nem megyek el a saját kiállításmegnyitómra. Szerintem itthon jellemző magatartás, hogy le akarnak nyomni. Irritálja a többieket, hogy van önbizalmad, és azt akarják, hogy állj be a sorba. Na ez az, ami nálam nem fog menni.
