A vonatkozó jogszabály szerint egész évben folyamatosan működnek ezek az intézmények, de az adminisztrációs teher, a szabadságolások és a megszokás miatt maguk az intézmények rendelkeznek általában úgy, hogy a terápiák csak a hivatalos tanév idején “járnak” az arra jogosultnak minősített gyerekeknek. Illetve ha tud róla a szülő, a lehetősége megvan rá, hogy a nyári időszakban is kérje a gyereke fejlesztését.
Tény, hogy kell terápiás szünet, egy-két hétnyi pihenésre valóban szüksége van a gyereknek, hogy beépüljön mindaz, amit tanult. Azonban június első hetétől gyakorlatilag októberig szünetel minden ilyen szolgáltatás a bölcsődékben, óvodákban és iskolákban, és a három-négy hónap rengeteg kihagyás.
Persze végső soron meglesz még ősszel is, ahogyan a probléma is. Jó esetben stagnál, rosszabb esetben azonban sok heti vagy havi munka vész kárba ez alatt a pár hónap alatt.
Megáll a fejlesztés, csak az élet megy tovább
Ha csak arról lenne szó, hogy nem pörög szépen az az r hang, hát annyi baj legyen, nyaraljon a gyerek, legyen sokat a szabadban, lustálkodjon, legyen egy sor új élménye, most mindent lehet.
Azonban vannak gyerekek, nem is kevesen, akik ha a háromhavi nyári szünet idején nem kapnak szakértői gondoskodást, a fejlődésük lelassul, megreked, vagy akár vissza is esik – állítja B. is, aki gyerekpszichológus, mozgásfejlesztő, és 3 évesnél kisebb gyerekek korai fejlesztésével foglalkozik.
Az igazán súlyos gond azonban az, amikor a gyereket a mindennapi életvitelében akadályozzák, mondjuk a mozgásfejlődési elmaradása, az autizmusa vagy a súlyos pszichés problémái, és ezekkel a gondokkal ilyenkor a szülők hosszú időre magukra maradnak, szakértői segítség nélkül.
Vannak ugyanis állapotok és emiatt fontos terápiák, amikor minden hét vagy hónap számít, minden alkalom jelentőséggel bír. Ezeket a fejlesztéseket egyáltalán nem szabadna nemhogy ilyen hosszan, de pár napnál tovább sem szüneteltetni.
Emberileg, szakmailag sem helyes, de nincs más választás
Tímea azt mondja, szakmailag egyáltalán nem helyesli a háromhavi kihagyást, de nincs mit tenni, év végére ő is elfárad, a szabadságát ő is szeretné kivenni, és ha a munkahelyén az áll a szervezeti és működési szabályzatban, hogy nyáron nincs terápia, akkor ez van. Ő és kollégái legfeljebb privát szakemberhez irányíthatják a szülőket (már ha a szülő ezt meg tudja fizetni), még akkor is, ha mondjuk gyerekpszichológusként pontosan látja, hogy egy-egy gyereknek szüksége lenne a folyamatos terápiára.
Nem titok persze, hogy vannak fizetős helyek, ahol intenzív nyári vagy nyár végi foglalkozásokat kínálnak, hogy a tehetősebbek még a szünetben elkezdjék felvenni a fonalat, azonban a legtöbb családban ezt nem tudják megfizetni, és az utaztatás is sokszor akadályokba ütközik.
Márta autista gyerekekkel foglalkozik egy erre specializálódott intézményben. Előre látja, hogy szeptemberben a feszes napirendet igénylő gyerekekkel egy csomó mindent szinte elölről kell kezdenie. Nyáron ugyanis a szülő, vagy akire épp rá tudják bízni a gyereket, sokszor túl szigorúnak ítéli azokat a külső szemlélő számára rigorózus, pontosan betartandó szabályokat, amelyeket a gyerek érdekében kérnek, és várnak el – valamint tartanak be – év közben a szakemberek.
Melyik kezükbe harapjanak?
Könnyű lenne rávágni, hogy dolgozzon nyáron is a pedagógus, pszichológus, meg akire csak szükség van, és vegyenek ki több szabadságot a tanév közben, ám a helyzet korántsem ilyen szimpla. A fejlesztéssel foglalkozó szakemberekből óriási a hiány, és a hosszú nyári szünet szülőként is szorítja őket.
Bea saját három gyerekét a fizetéséből nem tudná nyáron táboroztatni, és azt mondja, nagyon sok munkatársnője is pont azért választotta ezt a munkát, mert bár keveset fizet, de a tanévközi és a nyári szünetben cserébe nem kell azon törniük a fejüket, hova teszik a gyerekeiket, és legfőképp miből. Márta, akinek óvodáskorú gyerekei vannak, anyaként szintén örül, hogy a nyara nagyrészt szabad, de miközben egyik szeme nevet, a másik sír: jól tudja, az általa terelgetett autista gyerekeknek ez egyáltalán nem jó.
A megoldás persze nem egyszerű: egyrészt nyilvánvaló, hogy elég szakember kellene ahhoz, hogy év közben is helyettesíteni tudják egymást, ha valaki szabadságra megy, de az sem biztos, hogy a helyettesítő, a beugró szakember tényleg eredményesen tud dolgozni egy számára idegen kisgyerekkel, aki nem feltétlenül fogadja könnyen a változást. Másrészről pedig bennünk munkál a kérdés, hogy az érintett szülőket tájékoztatják-e arról, hogy igényelhetnék akár egész évben megkezdett és rendszeres fejlesztő foglalkozásokat.
A szülők közt sincs egység
Az érintett gyerekek szülei sem osztatlanul boldogok: van, aki örül, hogy nem kell állandóan különórára hurcolni a gyereket, akármilyen hasznos is a dolog, kell nekik is a pihenés. Mások csalódottak, és elégedetlenek, hogy a gyereküknek minden egyes foglalkozásra szüksége van, és minden kihagyás a kortársaitól való lemaradást növeli.
Panniék gyereke mozgásfejlődési lemaradással küzd, bölcsődés korú. Neki a nyári szünet pont arra lenne lehetőség, hogy szinte észrevétlenül felzárkózzon a többiekhez, ezért egyéni, otthoni fejlesztési terveket kérnek a szakemberektől a szülei, hogy ők megtegyék, ami tőlük telik, mert a gyerek jól láthatóan szenved attól, hogy egy sor dolgot képtelen egyedül megcsinálni.
És ez így megy évről évre, családról családra, szünetről szünetre. A hullafáradt pedagógus elköszön május végén – viszlát szeptemberben.
Pedig abban az egyben talán mindenki egyetért, hogy a több hónap kihagyás nem igazán tesz jót a fejlesztést igénylő gyerekeknek, és mindenkinek (szülőnek, gyereknek, fejlesztő szakembernek) piszok nehéz visszarázódni ősszel a hosszú szünet után.
