Aktuális

Kedves gyalogos, ne köszönd meg az autósnak, ha átenged a zebrán!

Ez már egy ideje kikívánkozott. Értem én, hogy udvariasság meg szeretet és pillangó, szivárvány, béke, de ezzel a mozdulattal éppen az ellenkezője történik, mint a legtöbben gondolnák.

Ismerős a jelenet: a félénk gyalogos félszegen imbolyog a járda szélén, méregeti a zebrát, és közben a túlélési esélyeit latolgatja. Érkeznek az autók, megannyi fémszörnyeteg, dübörögve lesi a zsákmányát, a puhatestűt. Végre valaki lassít, a gyalogos pedig alázatos intéssel köszöni meg, hogy átfáradhat az úton.

Ezzel csak egy gond van: hogy nincs rá szükség. Azok a fura fehér csíkok ugyanis azért kerültek az útra, hogy a gyalogos átkelhessen rajta, ilyenkor az autósnak pedig akkor is kötelessége megállni, ha épp nincs kedve hozzá.

A közhelyszótár vonatkozó bejegyzése úgy szól: “akkor van elsőbbséged, ha megadják“. Dicséretes elővigyázatosság, de pont ennek a hozzáállásnak az eredménye, hogy Magyarországon a gyalogosok többsége úgy integet az autósoknak, hogy Erzsébet királynő is megirigyelné a Buckingham-palota erkélyén állva.

Kedves gyalogos, ne köszönd meg az autósnak!

“De ez csak sima emberi gesztus!”

Ez volt az egyik első reakció, amikor felvetettem, hogy leírnám a gondolataimat a témáról. Nem, ez nem udvariasság, mivel az autós nem előzékenységből engedi át a gyalogost, hanem mert ezt írja elő a KRESZ! Más nézőpontból megközelítve ugyanezt a kérdést: meg szoktad köszönni, ha mondjuk egy darukezelő nem dobja rád a rakományát? Megtehetné, elvégre az áldozathibáztatás egyik állandó mantrája szerint: minek mentél oda?!? De nem teszi, mert börtönbe kerülne ezért.

Kedves gyalogos, ne köszönd meg az autósnak!

Ugyanígy, az autósok is börtönbe kerülnek, ha nem adják meg a kötelezően járó elsőbbséget a zebrán átkelő gyalogosoknak. Mármint ezért persze még nem, de ha elgázolnak valakit a zebrán, ott nincs mentség. Egyébként se nagyon, de a zebra tényleg azért van, hogy a gyalogosokat védje. Éppen ezért, nem udvariasság az autósok részéről, ha megállnak, hanem éppen olyan kötelezettség, mint ahogy a Váci út és a Dózsa György út kereszteződésén sem hajtanak át, ha pirosat mutat a lámpa. Nem azért, mert van kedvük megállni, hanem mert nem szeretnék, ha az anyósülésre beülne a 79-es troli lökhárítója, az autójuk csomagtartóját pedig a balról érkező taxis vinné magával szuvenírként.

Ugyanígy, a zebrához közelítő autós sem szeretne a szélvédőjéről emberi maradványokat takarítani. Persze, félelmetes látvány másfél tonna fém, ahogy jó esetben csak 50 km/óra sebességgel közelít, de van egy jó hírem: van minden autóban egy okos kis pedál, amit úgy hívnak: fék. Ennek segítségével tud a sofőr megállni, ha gyalogost, falat, traffipaxot lát. Egy picit gyakorolni kell az önbizalommal teli átkelést a zebrán, de nem fog sok időbe telni, és menni fog.

Kedves gyalogos, ne köszönd meg az autósnak!

“Én azt köszönöm meg, hogy megáll, és ezzel oktatja a többi autóst!”

Ez is egy megközelítés, de sajnos nem így működik a világ. Ha így működne, már rég megszűnt volna ez a szomorú jelenség. Ehelyett mi történik? A kedves gyalogos hálásan megköszöni az autósnak, hogy élni hagyta, ráadásul jó példát mutat a többi önjelölt Mad Maxnek, akik így arra kényszerülnek, hogy megzabolázzák acélszörnyetegeiket, és ne lakmározzanak kedvükre a járókelők félénk kis csordáiból. A helyzet kontraproduktivitását az alábbi kis tanmesével szemléltetném.

Mit észlel mindebből az az autós, akinek amúgy a népnevelés szólna? Nevezzük ezt az egységsugarú autóst most Jánosnak, a vállalkozónak. János a vállalkozó, sikeres ember, németből hoz be használt, közép-felsőkategóriás verdákat, amiket itthon szép haszonnal értékesít. János, a vállalkozó türelmetlen ember, mert az idő pénz, pörögni kell, meg egyébként is, még el kell menni Sanyihoz az utánfutóért, mert az a kurva jet-ski nem fog magától elmászni a luppai bányatóhoz. János a vállalkozó, felső kategóriás, matt feketére fényezett luxusautójával tépi fel az aszfaltot, kilencvennel száguld az ötvenes táblánál, a féket és a dudát meg már egyébként is összedrótozta, hogy a sok csíra tisztában legyen vele, hogy ki a góré.

János, a vállalkozó izmos homlokán összeráncolódik a mauritiusi napfény által egyenletesre barnított, tarkóig érő bőr. A távolban egy féklámpa piros fénye villan. János a vastag bőrkötéses Platón-összesre gondol, amivel kitámasztotta a tetőterasz ajtaját a Marina-parti lakásában, majd ennek szellemében teszi fel a kérdést: “MIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII?!?!?”. Ez szabatos fordításban körülbelül annyit tesz: “hogy merészel feltartani ez a gyökér autós itt előttem?”

Kedves gyalogos, ne köszönd meg az autósnak!

Kelletlenül leveszi a lábát a gázpedálról, a négyszáz lóerő (vényolc, kompresszor, biturbó) elhalkul, a luxustank is megáll. János a vállalkozó észreveszi, ahogy egy gyalogos, félénken átiparkodik a zebrán, közben hálás biccentéssel és egy intéssel köszöni meg az első autó sofőrjének, hogy megállt.

János, a vállalkozó megenyhül. Elvégre ő is ember, érző lélek (a Titan Hercules edzőteremben is sokszor szokta érezni a lábszagot, meg a recepciós Katika parfümjét). Ilyenkor arra gondol: “na jól van, ez a kis csíra tudja hol a helye!”. János a vállalkozó egyébként az az ember, akinek erről határozott elképzelései vannak, ha például nőnemű a gyalogos, akkor az ő helye nyilván a konyhában van, ahová feltehetőleg most igyekszik. Ezért János, a vállalkozó megértő, ő is ki lenne akadva, ha nem lenne az asztalon a vacsora, mire hazaér. Erről persze eszébe jut Sanyi, az utánfutó, meg a jet-ski, úgyhogy azért biztos, ami biztos alapon nyom egy kövéret a dudára, hogy az előtte álló autóst lendületes indulásra késztesse.

Mi vagy te, vasárnapi vezető b**meg, rá kell tolni a nokedlit a flaszterra, haljál meg!” – ez egy egészen konkrét utcai gyűjtés, János, a vállalkozó egyik haverja ordította ki egy füstüveges terepjáróból, amikor 0,75 Mach környéki sebességgel kielőzte az amúgy szabályosan közlekedő suzukist. Valami ilyesmi jár az ő fejében is, amikor a félénk kis gyalogos eléri a zebra túloldalát. János, a vállalkozó a következő zebráig természetesen megelőzi az előtte haladó autóst (eközben egy biciklist praktikus okokból felszúr a szalagkorlátra, de közben még arra is van ideje, hogy segítőkészen ellenőriztesse két szembejövő autós kollégával a féket, az úgynevezett satufék-módszerrel).

János, a vállalkozó odaér a következő zebrához, ahol meglátja a járda széléhez érkező gyalogost és a következő gondolatmenet villan végig mélybasszussal, kokainnal és proteinshake-kel megerősített agytekervényein: “az előző zebránál ott volt az az életképtelen kretén, aki átengedte a gyalogost, jó, hogy a kis csíra legalább megköszönte, de hát most én értem ide előbb, majd megvárja, míg elmegyek, ha kedves az élete.”

János, a vállalkozó ezek után visszavált kettesbe, hogy a V8-as motorhangtól rezgő ablaktáblák hangjával járuljon hozzá az urbánus szimfóniához, majd áthajt a zebrán. Színes-tükrös dizájn-napszemüvege mögül, a szeme sarkából még látja, hogy a gyalogos egy tétova lépés után Csollány Szilvesztert megszégyenítő hátraszaltóval menekül vissza a helyére, a konyhába járdára. Elégedett mosollyal nyugtázza, hogy ma is hozzájárult egy másik ember kondijának javításához, majd feltekeri a hangcuccon a Pitbullt, és elhajt a naplementébe, a Hajógyári-sziget irányába.

Sajnos, a mai világban nemcsak a jánosok jutnak hasonló következtetésre a köszöngető gyalogosok láttán. Vagyis az udvariasnak gondolt gesztussal csak a meglévő – szomorú – status quo-t segítjük bebetonozódni, ezért – gyakorló autósként – arra szólítok fel mindenkit, hogy gyalogosként éljen törvény adta jogával, és büszkén, előre szegett tekintettel használja a zebrát. Persze előtte azért nézzen körül, de ha a távolban autót lát, induljon el nyugodtan. Meg fognak állni. Meg kell hogy álljanak.

Kedves gyalogos, ne köszönd meg az autósnak!

Mielőtt valaki leoltana, hogy én autósként ne ugassak bele, elmondom, hogy én így teszek, amikor gyalogosan közlekedek a városban. Eddig még egyszer sem éreztem magam nettó életveszélyben, de még csak édesanyámat sem emlegette egyetlen autós sem, akinek le kellett miattam lassítania a zebránál. Ugyanis a piros lámpának sem szoktak beszólni, elfogadják a létezését. Szoktassuk rá őket a gyalogosok elfogadására is!

További cikkek a közlekedésről az NLCafén:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top