Terápiára járó emberek gyakori panasza, hogy nem könnyen beszélnek erről barátaiknak, családtagjaiknak. Sokszor találkoznak értetlenséggel és előítélettel. Ráadásul rögtön a nyakukba szakad egy sor kérdés, amelyre nem mindig könnyű válaszolni. Nehéz megfogalmazni, mit ad nekik a folyamat. Olyasmiket szoktak hebegni válaszul, hogy “De hát jó nekem”; “Én sem tudom, miért, de jobban érzem magam tőle”; “Haladok az életemmel, és értem, mi történik velem”.
A tamáskodók visszatérő kérdései mély kulturális beidegződésekről árulkodnak: “De hát nem tudod magad rendbe hozni a dolgaidat?”, “Miért nem beszéled meg inkább a családoddal?” “Mi olyat mondhat egy idegen, aki nem is ismeri az életedet, amit a barátaid vagy a családod ne tudna elmondani?
Ebben az írásban szeretném nagy vonalakban felvázolni a hátterét annak a tanulási folyamatnak, amelybe ezek az emberek belefogtak, remélve, hogy ez nekik is majd segít válaszokat adni. És talán mások tartózkodását, szorongását is sikerül eloszlatnom azzal kapcsolatban, hogy pszichológushoz forduljanak, ha úgy érzik, lehetne jobb az életük.
Egyáltalán nem kell “dilisnek” vagy “defektesnek” lenni ahhoz, hogy az ember önismereti, személyiségfejlesztő munkába fogjon. Elég, ha azt érzi: ennél több van bennem, ennél többet várnék az élettől. Vagy azt: mostanában kicsit rázós a sín, szeretném pontosan érteni, mi történik velem, és hogy jöhetnék ki a legjobban ebből az időszakból. Nem is szólva azokról, akik krízishelyzetben vannak: azt sem elég pusztán túlélni. Hiszen a krízis olyan pont, amikor nem látjuk magunk előtt a megszokott utat, mintha beomlott volna a járda. A krízisből általában két lépcsősor vezet tovább: az egyik fölfelé, a másik lefelé. Az okos ember tanul, épül a válságból, és megszerzi azt a támogatást, amelynek birtokában egy fél emelettel magasabban jöhet ki belőle, mint ahol belement.
És hogy miért nem ciki szakember vezetésével szerelgetni a lelkünket és az életünket? Ennek megértéséhez egy kicsit vissza kell mennünk az időben.
Amikor az ember megszületik, egy lehetőségcsomagként érkezik a világba. Ha a fejlődéséhez szükséges feltételek optimális mértékben megadatnak, akkor optimális mértékben ki is bontakozik. Fizikailag, érzelmileg és szellemileg nemcsak egészséges, nemcsak ép lesz, hanem sugárzó, tevékeny, boldog, jól alkalmazkodó és jól kommunikáló.
Egy ideális világban…
Játsszunk most el pár percig a gondolattal, milyen is lenne egy tökéletes, meseszép világban egy ideális felnövekedést megélt, egészséges lelkű ember, és milyen lenne egy társadalom, amely csupa ilyen emberekből áll.
A tökéletes társadalom tagjai csupa testileg és lelkileg is erős, rugalmas, energikus, jó kisugárzású, kapcsolatképes és termékeny, örömmel és jól dolgozó, önmegvalósító emberek. Gyermekkoruk egymásra épülő korszakaiban megkapták mindazt, ami a lelküket táplálta: a kezdeti abszolút biztonságot, a testmeleget, a figyelmes, kiszámítható szülőket; később a mozgás, a felfedezés és a leválás örömét; a szabad játszás és álmodozás, az elmélyülés ajándékát; majd az ésszerű szoktatást a rendre, a teljesítményre és a felelősségre. Iskolásként kiismerték és kiművelték saját képességeiket, fiatal felnőttként kialakították az identitásukat, és végigjárták egy önmegvalósító pályaválasztási folyamat útját. Megtalálták a társadalomban a helyüket. A körülöttük élőkkel kiegyenlített cserekapcsolatban és pozitív kommunikációban működnek együtt.
Ez a roppant elnagyolt vázlat tündérmese, de egyben fontos sorvezető is: elvi viszonyítási pontokat ad. Arra jó, hogy igyekezetünkben, hogy helyesen éljünk és helyesen neveljünk, legyen előttünk egyfajta térkép vagy műszaki rajz arról, mire törekszünk. Hiszen pozitív vízió, jó térkép nélkül nehéz a jó úton haladni előre.
Nincs tökéletes ember, nincs tökéletes család
A valóságban ezek a feltételek soha nem teljesülnek maradéktalanul. Az ember optimális neveltetésének feltételei roppant bonyolultak, mivel az ember igen fejlett és összetett lény. A kifejlődése mintegy húsz évet fog át, és ahhoz, hogy a benne rejlő lehetőségek harmonikusan kibontakozzanak, egy sor különféle fizikai, érzelmi-kapcsolati és intellektuális feltételnek kell teljesülnie.
Minden gyermek nélkülöz valamit a neveltetése során, kisebb-nagyobb vagy néha tragikus mértékben, huzamos hiány, stressz vagy komoly trauma következtében. Minden családban és minden társadalomban vannak hiányok. Elég egy pár percig elgondolkodni, s biztosan a saját családunk történetében is találunk efféle töréspontot. Amikor pedig valamilyen feltétel nem adatik meg, akkor beáll a sérülés, a deficit, eltorzulhat a fejlődési út, hiányt szenved a kibontakozás.
Ha a környezet sérült, a gyermek ehhez alkalmazkodik, automatikusan és a lehető legnagyobb mértékben. Ez az alkalmazkodás valójában egészséges működés, hiszen az életösztön azt diktálja: tedd, amit tenned kell, hogy megkaphasd, ami nélkülözhetetlen a fejlődésedhez. És a gyermek teszi. Ha az elemi biztonságérzethez az kell, hogy elbújjon egy üvöltöző, kiszámíthatatlan apa elől, kizárja a világot és fantáziájába temetkezzék, akkor azt. Ha az elemi anyai szeretethez vezető út az, hogy sérült, beteg, esetleg szerfüggő anyukáját támogassa, vigasztalja, kiszolgálja, hátrasorolva, elsorvasztva saját vágyait, akkor azt.
Ha a családhoz tartozás érzéséért le kell mondani saját egyediségéről, és mindenek fölött jóságosnak és áldozatkésznek lenni, akkor azt. Itt is egészséges fejlődési energia működik, de a környezet torzulása miatt kedvezőtlen útra terelődik.
A korai években kialakított alkalmazkodási stratégiák rögzülnek. Az idegrendszer az első néhány életévben megformálódik, és bejáratódnak a legelemibb reakciómintázatok (és igen, ezek később kellő tudatosság mellett, kellő munkával, megfelelő segítő kapcsolatban egészen jól átformálhatók). Aki kicsi korában rejtőzik, és a képzelet világába menekül egy fenyegető világban, abból aztán – ha nem történik valami szerencsés változás – ilyen óvodás és ilyen iskolás lesz, ilyen fiatal, ilyen felnőtt, ilyen munkaerő. Ennek összes hátrányával és előnyével.
Aki azt szokta meg: majd én gyorsan lemondok arról, amit akartam, és akkor helyreáll az egész társaság harmóniája, és mindenkinek jobb lesz, így nekem is, az ezen képlet szerint működik majd más társas helyzetekben is. Onnantól kezdve, hogy a fejlődési út elágazott, már nem egykönnyen csatlakozik vissza a fősodorhoz, így a fejlődés az atipikus úton halad tovább, és tetten érhető lesz az illető személyiségstílusában.
Így lesz lavina a hógolyóból
A korai családban a túlélést szolgálják, később a kinti világhoz képest már valóban szabálytalannak tűnnek föl az ilyen alkalmazkodási mintázatok: egy idő után érezhetővé válik, hogy az egyén számára is több hátrányt hoznak már, mint előnyt.
Míg bőven lehet, hogy egy erőszakos és kiszámíthatatlan apa mellett a legjobb út a csöndes elhúzódás és a fantáziába temetkezés, már az óvodában megmutatkozhat, hogy az ilyen játszás nem szolgálja a társas kapcsolatok kiépülését, az együttműködés tanulását vagy azt, hogy a gyerek nevelői kíváncsiak legyenek rá, hogy ki rejlik belül, és kibontsák őt. Az iskolában aztán különösen kontrasztosan tűnik föl, hogy a gyerek megszokott alkalmazkodási mintája nem szolgálja a tanulást vagy a barátkozást. Elismerés és bevonódás híján pedig sérülhet az illető önértékelése, identitásformálása, pályaválasztása. Még ha egy-egy jó tanár ösztönösen nyitogatja is a bezárkózott – és esetleg mégoly tehetséges – gyereket, a legtöbb pedagógusnak se módja, tere, ideje nincs arra, hogy az ilyen elzárkózó gyermeket kibontsa. Így a gyermek vesztesége évről évre halmozódik.
Ha egy fiatal vagy felnőtt életében egyszer csak eljön a pillanat, amikor már túlságosan sok fájdalmat, kudarcot, keserűséget okoznak neki azok az alkalmazkodási formák, amelyek az eredeti családjának lenyomatát hordozzák, megszólal az a nagyon egészséges igénye, hogy végre kitörjön a kényszerpályáról, megértse, miért ütközött falba, és megtalálja a kiteljesedés útját.
Hogy javuljon a közérzete, hogy legyen jó párkapcsolata, olyan munkahelye, ahol jól érzi magát; hogy szülőként le tudja tenni rossz mintáit, és helyettük jókat használni.
Vakbélműtétet nem végzünk a sufniban
Az, hogy a nem nyerő gondolkodási, érzés- és viselkedésmintákat sikerüljön átprogramozni, és az elakadt fejlődés megkésve végbemenjen, már szakszerű műveletek sorát igényli. A pótlólagos, gyógyító nevelés és kibontakoztatás műveleteit, mozdulatait, feltételeit a pszichológusszakma hivatása ismerni és alkalmazni. Ennek fejlődési, érzelmi, viselkedésbeli, idegrendszeri és hormonális hátterét kutatják, ennek műveleti módszertanát vizsgálják és fejlesztik mintegy másfél száz éve. A háttérismeretek, a műveletek összefüggései és a szakember iskolázott intuíciójának használata együttesen egy különálló, semmi máshoz nem hasonlítható szakma eszköztárát alkotják.
Ugyanúgy nem várható el egy más területen dolgozó egyéntől, hogy ismerje ezeket a lépéseket, ahogyan a pszichológus sem ismeri a törött lábához szükséges gyógytorna, az autószerelés vagy a belgyógyászati sebészet fogásait sem.
Ahogyan gyógytornászra, autószerelőre, sebészre bízzuk az izmainkban, autónkban, vakbelünkben elvégzendő műveletek sorát, úgy a hiányállapotot vagy sérülést szenvedett lélek pótlólagos fejlesztését és gyógyítását is érdemes szakemberre bízni. Ugyanúgy nem érdemes vele otthon házilag barkácsolni, ahogyan a vakbélműtétet sem tanácsos házilag végezni. A lélekszerelés puszta akaraterőből nem megy, kritika vagy erőszak nyomására pedig visszafelé halad.
A pszichológus hozzáértéssel vezeti, kíséri kliensét az úton, semmi máshoz nem hasonlítható meleg, bizalmi, ám mégis szigorú keretek közt tartott kapcsolatot alakít ki vele, és közben értő, támogató, szívből drukkoló szövetségesként áll mellette.
Az egyén azt érzi, hogy a “rendrakás” az ő érdeke; saját maga és szerettei kedvéért törekszik rá, hogy egészséges és boldog legyen. Valójában azonban a társadalomnak még sokkal inkább érdeke az egyén gyógyulása, hiszen az a társadalom, amely rosszul alkalmazkodó, boldogtalan, negatívan kommunikáló vagy nem kellően kibontakozott emberekből áll, soha nem lesz jól teljesítő, sem pedig kellemes társadalom.
Olyan világban szeretnénk élni, ahol az anyák és apák örömmel, szívvel és ésszel nevelnek, a tanárok, az orvosok, a buszvezetők és a zöldségtermesztők kedvvel, odaadóan, hozzáértőn és eredményesen űzik a szakmájukat; ahol a szomszédok köszönnek, segítik egymást, és tudják, hol húzódik a telekhatár.
Boldognak és egészségesnek lenni kötelesség saját magunk, a velünk élők, a család és a társadalom iránt. Ez tehát az értelme annak, hogy lélekszerelőhöz járjunk.
