Boldogabb, aki kevesebbet mobilozik? Teszteltük!

Az egész néhány hete kezdődött, amikor reggel munkába menet (!) belebotlottam egy érdekesnek tűnő cikkbe. Az ausztrál Daily Telegraph hozta, egy szülési szabadságát töltő, amúgy mobilfüggő újságírónőről, bizonyos Jodie Speersről, aki, miután a vécébe ejtette az iPhone-ját, egy hétig mobil nélkül volt kénytelen élni. És élvezte.

Persze azonnal jött az ötlet, hogy én is kipróbálom a dolgot. És nem csak azért, mert ejtettem már vécébe mobilt, hanem mert akármennyire nehezemre esik is bevallani, én is az okostelefon-függők táborát növelem. Közülük is azokét, akik egy elképzelt lakástűzből a mobiljukat mentenék elsőként (jó, a kutya után), és akikről még a pasijuk is azt mondja (nyilván a lehető legnagyobb szeretettel), hogy mobil nélkül valószínűleg két perc után kimúlna. Gigantikus szenvedések közepette.

“Naponta százszor is megnéztem…”

Még mielőtt nekiláttam volna az úgynevezett “digitális detoxnak“, tudnom kellett, mennyire súlyos a helyzet. A sors különös fintora, hogy a függőségemmel aztán épp egy mobilos alkalmazás szembesített. A Checky, amit egyik kolléganőm korábban már tesztelt itt a Nők Lapja Cafén, azt hivatott megmutatni, egy nap hányszor nyúlok a telefonhoz.

Már a telepítéskor igyekeztem magam felmenteni, hogy “biztos nagy szám lesz”, mert hát a “melóhoz muszáj”. De a végeredmény még így is sokkolt. Egy átlagosnak mondható, de munkás hétköznap ugyanis legalább 150-szer, de inkább többször tapiztam a telefont, míg hétvégén, mikor elvileg “pihi” és “nyugi” van, közel százszor.

Vagyis jobb alanyt egy jó kis digitális detoxhoz keresve sem találhattam volna.

Eljött a detox ideje

A leszokás hetét azzal kezdtem, hogy felállítottam a szabályokat. Azok nélkül ugyanis garantált volt a bukás. Mert lássuk be, míg Jodie Speers a vécével gyakorlatilag elintézte, hogy ne érje utol senki és semmi, az én telefonom nagyon is élt, és pittyegett, rezgett, push üzenetet küldött, szinte követelve, hogy nézzek rá. Szóval kellettek azok a szabályok, és végül ezeket találtam ki magamnak: 

1.       Egy nap legfeljebb kétszer fél órát nézhettem a telefont: ébredés után és lefekvés előtt
2.       Csak akkor telefonálok, ha hívnak (kivéve: vészhelyzet)
3.       Nincs SMS (kivéve: vészhelyzet)
4.       Nincs buszmegállóban, metrón, sorban állás közbeni Facebookozás
5.       Nincs e-mailezés, sem Facebook chat, legfeljebb gépről
6.       Nincs zenehallgatás
7.       Nincs online játék, semmilyen
8.       Nincs Instagram meg fotózás random pillanatokban
9.       Nincs guglizás, ha nem jut eszembe valami
10.      És nincs Google Maps sem, ha esetleg eltévednék, sem online menetrend

Első nap: hiszti a legfelsőbb szinteken

De tényleg. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki a cigiről próbál leszokni (tudom, mert azt is kipróbáltam). Hisztirohamok, hangulatingadozás, ingerlékenység. Engem leginkább az feszített, hogy egyfolytában kattogott a fejem, mit fog gondolni X és Y, ha nem válaszolok azonnal az e-mailjére/SMS-ére/Facebook-üzenetére.

Mondjuk az is igaz, nem könnyítettem meg a saját dolgomat: kezdetben ugyanis rajta hagytam a hangot a telefonon, hogy “ne maradjak le semmiről”, amitől csak még inkább eluralkodott rajtam a “lemaradok valamiről” életérzés és az ebből táplálkozó szorongás. Végül, mikor már nem bírtam tovább, lenémítottam, és a táskám mélyére suvasztottam a telefont, de sokkal jobb kedvem ettől se lett.

Az első napokban egyébként meglepően sokszor kaptam elő önkéntelenül is a telefont. Saját magamra is sikerült a frászt hozni például, mikor felszálltam a metróra, a kezemben pedig már ott figyelt a készülék Facebookozásra készen. Fel sem tűnt, hogy elővettem. Ahogy az sem, hogy bizonyos élethelyzetekben ez már amolyan automatizmussá vált nálam.

További első napos tapasztalat: a pánikszerű átköltözés a gépre. Mindent, amit addig mobilon intéztem kávézás, bevásárlás és utazás közben, megpróbáltam laptopon behozni. E-mailezés, chatelés, moziműsor, hírolvasás. Mindezt éjszakába nyúlóan. Nem volt jó.

A hét közepére már mindenkit utáltam, aki mobilozik

Merthogy mindenki mobilozik. Én legalábbis akkor biztos voltam benne. Bárhova néztem, bárhova mentem, mindenkinek ott volt a fülén, a kezében, akárhol az okos kis készülék. Még a barátnőknek is (nekik, mondjuk, szóvá is tettem). Biztos van erre a jelenségre egy frappáns Murphy-törvény is, ami arról szól, hogy ha valamit épp próbálsz nagy ívben elkerülni, akkor juszt is az jön lépten-nyomon szembe.

Szóval rövid idő alatt torkig lettem az okosteló dologgal, és ami a legrosszabb, nem azért, mert amúgy rossz, hogy egy percig sem tudunk meglenni nélküle, hanem mert nekem most nem lehet. Ezek után hatalmas meglepetés volt az első alkalom – úgy a hét vége felé – amikor eszembe sem jutott az iPhone. Mondhatnám, úgy megfeledkeztem róla, hogy már majdnem otthon is hagytam, de ez nem igaz. Ráadásul az egész csak pár óra volt. De akkor is, arra a kis időre sikerült teljesen leválni a telefonomról. És végre nyugi volt: se pittyegés, se űzöttség, se lelkiismeret-furdalás.

Aznap délelőtt úgy tudtam elveszni Kurt Vonnegutban munkába menet, hogy kis híján rossz helyen szálltam le. Nem néztem kétpercenként az órát, és két átszállás között bámultam az embereket, mintha életemben először látnám a jövés-menést.

Jó volt. És utána egyre többször volt ilyen.

Tanulság?

Egy csomószor csak alibiből nézem a telefont. Pörgetem a facebookos hírfolyamot meg olvasgatom az e-maileket várakozás, utazás és sorban állás közben, mintha tényleg nem lenne holnap. Pedig tudom, hogy csinálhatnék mást is helyette. Például reggelizhetnék egy nyugisat, vagy időben levihetném a kutyát, hogy ne késsek el.

Mégis: sosem fogok tudni okostelefon nélkül létezni. Mert kell. Hogy felkészüljek a munkanapomra, hogy meg tudjak beszélni egy találkát a legjobb barátnőimmel, hogy bárhol, bármikor meg tudjam nézni, hol van például ügyeletes gyógyszertár, állatorvos vagy nyitva tartó bolt. Még ha ez azzal is jár, hogy cserébe a stressz is utolér. Bárhol, bármikor.

A fejünkre nő a telefon – ha hagyjuk

Szóval végül nem szoktam le, arra viszont mindenképp jó volt ez az egy hét, hogy kiszakítson a rendszerből, és rádöbbentsen, a világ anélkül is működik, hogy kétpercenként ellenőrizgetem. És, hogy úgy különben egy csomó időt pazarlok arra, hogy a képernyőt simogatom, olykor tök céltalanul.

Egyébként Jodie Speers is valami ilyesmire jutott a bevezetőben említett Daily Telegraph-os cikkben. Neki arra volt jó a digital detoxszal töltött egy hete, hogy terápia és szakember nélkül jöjjön rá, ha megengedjük, az okos kis kütyüink szép lassan a fejünkre nőnek. És ezzel abszolút egyet tudok érteni.

Hogy boldogabb-e, aki le tud válni a telefonjáról? Az biztos, hogy sokkal nyugodtabb élete van.