A fekete-fehér spánielt veszem észre először. Már jóval azelőtt, hogy egyáltalán odaérek a találkozó megbeszélt helyére. A gazdája lábához simul, és közben hatalmas, csillogó szemekkel, félszegen felfelé tekintget: mintha csak utasításra várna. És tényleg: alig egy perccel később a Doktor Mancsok Alapítvány önkéntesei, Pechan Eszter és Tuza Erika elárulják, Frida csak arra várt, hogy végre megérkezzünk. És hogy végre dolgozni kezdhessen a gyerekekkel.
“Azonnal bekapcsol, ha felkerül rá a segítőkutyákat jelző hám“ – mutat az izgatott kutyára Erika, mi pedig úgy döntünk, nem váratjuk tovább a lelkes négylábút. Elindulunk a Csalogány (Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Módszertani Intézmény, Diákotthon és Gyermekotthon – a szerk.) bejárata felé.
Miközben az épületben a kutyás foglalkozás termét keressük, Erikától azt is megtudom, Frida még tanul. Most két tapasztaltabb segítőkutyával, Bodzával és Jaffával dolgozik együtt, hogy gyakorolhasson. Nemsokára segítőkutya-vizsgát tesz, de lámpalázat persze hiába keresnénk rajta. Lelkesen csóvál, mindent jó alaposan szemügyre vesz, megszagol. Láthatóan nem izgatja magát, úgy van vele, a vizsga miatti stressz az emberek sportja.
|
Már évszázadokkal ezelőtt is gyógyítottak állatokkal Bár az első állatasszisztált terápiák időpontját a legtöbben a 20. század közepére teszik, nem árt ha tudjuk, a szakemberek ennél már jóval korábban felismerték, hogy az állatok jó hatással vannak az emberekre. Hogy csak egy példát mondjunk, a neves 19. századi német pszichoterapeuta, Sigmund Freud is előszeretettel dolgozott kutyákkal. Csau-csau fajtájú kutyája, Jofi még a rendelések szerves részévé is vált, miután gazdájának feltűnt, hogy betegei sokkal lelkesebben válaszolgatnak a kérdéseire, ha a kutya is jelen van. Az állatasszisztált terápia fogalmát a köztudatba végül mégsem Freud, hanem egy 20. századi pszichológus, bizonyos Boris Levinson építette be. A szakember azután szentelte ennek a módszernek az életét, hogy kutyája segítségével látványos eredményeket ért el egy viselkedészavaros kisfiúnál. |
“Hát hol voltál egész nap?!”
A Csalogány értelmileg akadályozott diákjainak immár tíz éve tartanak nagy sikerrel kutyás, ha úgy tetszik, állatasszisztált foglalkozásokat. Az egyenként 45 perces órákat, ahol előre meghatározott cél alapján folyik a munka, és ahol a segítőkutya segítségével a kognitív képességektől a kommunikáción keresztül a motoros funkciókig rengeteg mindent fejlesztenek, a gyerekek nagyon élvezik. Arról nem is beszélve, hogy a terápia még az önbizalmukra is jó hatással van.
Közben megtaláljuk a termet, ahol félkörben kikészített hat aprócska szék csak arra vár, hogy lelkes tulajdonosaik birtokba vegyék őket. És a gyerekek érkeznek is: néhány perccel később csivitelve tódulnak be az ajtón. “Egész nap nem voltál itt, hol voltál?”, “Mi a Bodza kutya neve?” – hallom innen is, onnan is. Aztán amikor Esztertől kézbe kapják a jutalomfalatokat, elcsendesednek, és már indul is a foglalkozás: mindenki, kivétel nélkül simogatva köszönti Fridát, és a kedvünkért még be is mutatkozik.
A 45 perces foglalkozást Pechan Eszter gyógypedagógus, vagy ahogy a gyerekek hívják, Eszter néni, vezeti. Azt mondja, ötödikes koráig rettegett a kutyáktól, de aztán valahogy mégis minden úgy akarta, hogy kutyás terápiával foglalkozzon. “Óvodás lehettem, mikor egy bernáthegyi felborított. Onnantól kezdve, valahányszor csak megláttam egy kutyát, pánikba estem” – meséli, majd hozzáteszi, a félelmét aztán egyik napról a másikra volt kénytelen levetkőzni.
“Úgy 11 éves lehettem, amikor a szüleim úgy döntöttek, vesznek egy kutyát. Hiába tiltakoztam ahogy csak tudtam, Donka, az öt hónapos, fekete-fehér, csámpás spániel jött.” Eszter maradt vele otthon az első három napban, és bár igyekezett távolságot tartani, végül csak összebarátkozott a kutyával. “Donka onnantól fogva leginkább az én kutyám volt. Nem csoda, hogy sok évvel később, nagyon megviselt a halála.”
Saját terápiás kutyájának távozása olyan mély nyomot hagyott Eszterben, hogy évekig nem lett neki másik. Aztán meglátott egy újsághirdetést: egy szakajtónyi fekete-fehér spániel kiskutyát árultak, ő pedig már akkor tudta, hogy az egyiket magához fogja venni. Bodza nyolc évvel Donka után lett Eszter partnere, és azóta is elválaszthatatlanok. Együtt tartják a terápiás foglalkozásokat is.
“A legelső foglalkozáson mindig megállapodást kötünk a gyerekekkel arról, hogy tiszteljük egymást és a kutyust is. Megbeszéljük azt is, hogy a négylábú társunkat kizárólag simogatjuk, bántani tilos.” És a gyerekek tartják magukat az egyezséghez. Az elmúlt tíz évben mindössze kétszer fordult elő olyan eset, hogy valaki megfeledkezett magáról.
|
Kutya = feltétel nélküli szeretet “Ellentétben az emberekkel, a kutyának mindegy, hogy a vele dolgozó ember ép fejlődésmenetű vagy értelmileg akadályozott. Csak az számít neki, hogy ember, és innentől kezdve már automatikusan nyitott szívvel, szeretettel és bizalommal fordul felé. Nem sajnálkozik, nem fintorog, nem fordul el.” Eszter azt mondja, a foglalkozáson résztvevő gyerekek egy része érzelmileg is sérül – épp a külvilág elutasítása miatt. “Itt, az órákon tapasztalják meg először, mit is jelent az elfogadás és a feltétel nélküli szeretet. Mindezt a kutyának köszönhetően.” |
Ül, fekszik, pacsit ad – a gyerekek kedvéért
Az óra eközben már javában zajlik. Eszter, nagyon úgy tűnik, kiapadhatatlan forrása a legkülönbözőbb játékoknak, fejtörőknek, készségfejlesztőknek és mondókáknak. Tíz éve még nem volt ilyen széles a választék: mikor a Csalogányban kísérleti jelleggel megtartotta az első kutyás foglalkozásokat, neki kellett kitalálnia a játékos feladatokat, annyira kevés volt a szakirodalom. Ma már szerencsére sokkal jobb a helyzet. A gyerekek először mondókáznak és felváltva simogatják a készségesen az oldalára fekvő Fridát. Aztán fordul a kocka: ők adhatnak parancsokat a kutyusnak. Persze egyszerű utasításokról van szó: ül, fekszik, pacsit ad, vezényszóra ugat.
Fridát nem izzasztják meg különösebben, de nem is ez a cél. Itt és most a gyerekeké a főszerep, akik még tapsolnak is örömükben, mikor a kutyus pontosan azt csinálja, amit kértek tőle. Ki tudja miért, a csoport nagy része arra kérte Fridát – ki vezényszóval, ki kézmozdulattal – hogy ugasson. Mintha csak azt szerették volna, hogy ő is csatlakozzon a beszélgetéshez.
“Köszönöm, Frida, hogy itt voltál”
A 45 perc szinte észrevétlenül elröppen. Az óra végéhez közeledve Eszter ismét jutalomfalatot ad a gyerekek kezébe és megkéri őket, találjanak ki egy kedves mondatot, amivel majd elköszönnek Fridától. Van, aki az óra végén azt köszöni meg, hogy a kutyus eljött hozzájuk, és olyan is, aki azt állapítja meg, hogy Frida nagyon ügyes volt. És tényleg. A fiatal segítő minden akadályt hibátlanul vett, és pontosan hajtotta végre kisebb-nagyobb feladatait.
Mikor Esztert és Erikát arról kérdezem, vajon mi teszi a rátermett segítőkutyát, szinte egyszerre válaszolják, hogy nem a fajtától függ. Szerintük az, hogy az ideális jelölt fegyelmezett, hogy átlagon felül türelmes és engedelmes, magától értetődő, de fontos az is, hogy meglegyen benne az a bizonyos “plusz”, ami kizárólag a segítőkutyák sajátja.
Hogy ez mi? Nos, az X-faktor a terápiás kutyák esetében nem más, mint a négylábú kapcsolatteremtő képessége. Vagyis, hogy a kutya képes legyen már egy szempillantás alatt ráhangolódni a környezetére, hogy szeresse az embereket, és ne csak érezze, de élvezze is a társaságukat. Nem mindenki képes erre, még akkor sem, ha a gazdi ezt nagyon szeretné.
Kutyák, akik az elmúlást könnyítik meg
Erika és két segítőkutyája, Maya és Frida – akik egyébként egymás kiköpött másai – rendszeres vendégei a felnőtt és gyermek hospice-házaknak, így a Tábithának is. Elmondja, a hospice teljesen más készségeket igényel a segítőkutyáktól: ha valahol, itt mindennél fontosabb, hogy a kutya gyorsan ráhangolódjon a környezetre. “Színt visznek a lakók életébe, és kiszakítják őket a hétköznapjaikból. Nem csoda, hogy hétről-hétre lelkesen várnak minket.”
És míg a gyerekek olyan praktikus dolgok iránt érdeklődnek a kutyus kapcsán, hogy mit eszik, vagy hogy hogyan tanul, az idősebbeknek a visszaemlékezésben segít. Abban, hogy felidézhessék életük legboldogabb, legszebb pillanatait.
Erika sosem fogja elfelejteni azt a férfibeteget, aki jó ideig feltűnően kerülte Maya kutyáját. “Egyszer aztán nagy sokára mégis erőt vett magán, és megszólított minket. Kiderült, hogy 15 éves korában meghalt a kedvenc kutyája, és mivel félt egy újabb veszteségtől 75 évig nem merte kinyitni a szívét. Maya törte meg a jeget. És ez nem csak gazdiként volt felemelő pillanat.”
|
Doktor Mancsok: 2012 óta a gyerekek, idősek és betegek szolgálatában Tervey Viktória nyolc évvel ezelőtt hallott először az állatasszisztált terápiáról, és bár első hallásra beleszeretett a módszerbe, álmában se gondolta, hogy néhány évvel később saját alapítványa lesz majd. A megvalósításnak ugyanis számos akadálya volt akkor: többek között a szőrallergia, a tökéletes négylábú társ hiánya és persze a munkahely, ami akkoriban Viki szinte minden szabad percét kitöltötte. Skobrák Helgával, aki már akkor kutyás foglalkozásokat vezetett, egy véletlennek köszönhetően ismerkedtek össze, nem sokkal később. Viki neki köszönhette az első partnerét, egy kan golden retrievert, és végül azt is, hogy 2012-ben életre hívhatta a Doktor Mancsok Alapítványt. Már a kezdet kezdetén tudta, hogy nagytestű segítővel szeretne dolgozni, így esett a választása a golden retrieverekre. Jelenlegi partnere, Nelly – aki elmondása szerint igazi, bújós “cicakutya” – is ezt a fajtát erősíti. Nellynek az idősebbek a nagy kedvencei, nem csoda, hogy idejük nagy részében a Gödöllői Egyesített Szociális Intézményben segítenek, most már évek óta. Viki elmondja, a lakók minden alkalommal nagyon várják őket és alig várják, hogy dolgozni kezdhessenek a kutyussal. “Nelly még azokat is rá tudja venni a mozgásra, vagy egy kis sétára, akik amúgy nehezen, vagy nem szívesen teszik ezt” – mondja, majd hozzáteszi, a kutya nem csak a mozgásban, de sok minden másban is segíti az idősebbeket. “Nelly hihetetlen érzékkel állapítja meg, kinek mire van szüksége a lakók közül. Van, akihez egyből odabújik, másokkal játszik, megint másokkal sétál. A legmeghatóbb pillanat mind közül talán az volt, mikor egy idős, fekvőbeteg nénihez ment oda, akit magas rácsok védtek attól, hogy kiessen az ágyból. Nelly váratlanul izgatott lett, bökdösni kezdte a kezemet, mintha csak azt akarta volna mondani, engedjétek le a rácsot, hadd menjek oda. Így is lett: leengedtük a biztonsági rácsot, Nelly pedig azonnal odabújt az idős nénihez, akinek örömében potyogni kezdtek a könnyei.” |
