Sárga, üres falak, kopott bútorok, fertőtlenítőszag a levegőben és egy keresztre feszített Krisztus: ez a kép tárul elém, amikor a főváros egyik kórházának pszichiátriai osztályára belépek. Bár látogatóként érkezem, mégis kiver a víz, félek, mert tudom, ha továbbmegyek, olyat látok majd, amiről nem akarok tudni. Visszafordulni nem lehet, az egyik betegszobában a nagypapám vár rám, akit néha cserbenhagy a memóriája.
Nem mehetek be hozzá azonnal, vizsgálatra vitték, így az egyik sötét sarokban, egy elhasznált barna műbőrfotelben kuporodom le; akkor még nem tudom, hogy az elkövetkező napokban hosszú órákat töltök majd ebben a kényelmetlen fotelban, és olyan képkockák égnek az agyamba, amiktől soha nem fogok szabadulni.
Nem én vagyok a beteg itt, mégis nyomorultul érezem magam: a szagok, a képek, a zaj semmi perc alatt egy őrült világgá mosódnak össze bennem, és újra megfogalmazom magamban: nem akarok szembesülni a valóságnak azzal a szeletével, ami az elme törékenységét leplezi le.
Védekezésként egy pillanatra behunyom a szemem, de mit sem ér: érzem a levegőben a hugyos pelenkák szagát, látom a szegényes parizeres szendvicseket, hallom a visítozó öregasszonyt, a hallókészülékéért könyörgő idős bácsit, látom a csuklók köré fonódó szíjakat, a plafont bámuló üres tekinteteket, a szétkaszabolt kezű harmincas anyukát, a gyönyörű arcú drogos lányt, az idegösszeomlás szélén álló negyvenes férfit, akik gyógyszerrel a vérükben cipelnek egy testet, ami felett rég elveszítették az irányítást.
Látom a hozzátartozókat, akik a sarokban pityeregnek, és kétségbeesett bizalommal kapaszkodnak a doktor szavaiban. Ők már tudják, mit jelent, ha a társuk, a gyermekük, a nagyszülőjük elméje hirtelen megbomlik, és örökre elragadja őt egy betegség egy olyan világba, ahonnan visszatérni már soha többé nem fognak. Hatalmas gombóc nő a torkomba, bepánikolok, még nem készültem fel rá, hogy elköszönjek a nagypapámtól. Még nem.
Amikor felnyitom a szemem, látom, egy aprócska néni ül mellettem. Olcsó, agyonmosott rózsaszín hálóing lóg rajta, bőre hófehér, üvegszerű, kék erek hálózzák be. Szeme karikás, könnyes és riadt, haja vizes, minden porcikájában vacog. Tőmondatokban beszél, nagyon el akar mondani nekem valamit, de nem boldogul vele. Kedves mosollyal biztatom, kérdezgetem, de csak szófoszlányok jönnek ki a száján. Nem bírja tovább, türelmetlenül feláll, felhúzza a hálóingét, és a gumibugyiját kezdi el tépni magáról. Megértem, vécére kell mennie. Elindulunk a mosdó felé, reszkető kezekkel markolja az alkaromat, és csak akkor nyugszik meg, amikor megérzi, teste nem hagyta cserben, eljutott a mosdóig. Visszakísérem a helyére és kitartóan mosolygok rá, a hátát simogatom. Látom, boldog – és megértek valami nagyon fontosat: a kedvesség ezen a tébolyon is áthatol, a néni elhiszi nekem, hogy nincsen semmi baj. Jó helyen van.
A következő percben már a nagypapám ágya szélén ülök. Értetlenül rázza a fejét, nem érti, hogy kerül ő ide. Ideges és feldúlt, nekem mondja, de önmagát biztatja: ő csak néha felejt el dolgokat. Ő nem akarja “így” végezni – és a szobatársára, a hetvenes Péter bácsira mutat: Alzheimer. Őt már az ágyhoz kell kötni, hogy ne tolja le magáról a pelenkát. Nagypapám kezét szorítom, és ahogy mindig is szoktuk, egy béna viccel takarjuk be a valóságot, a könny itt mit sem ér – majd az autóban.
A tragikomédiánkat egy nővér szakítja félbe, a szomszéd bácsit jött megetetni. Szalvétából előkét terít elé, és megállás nélkül beszél hozzá. Megdöbbenek: csupa mosoly, kedvesség és türelem. Hitetlenkedve nézem, nem létezik, hogy ebben az őrületben is jelen van a jóság. A valamikor neves építészként dolgozó Péter bácsi rég nem tudja már, hol van, és kik vagyunk körülötte, de neki a kedves nővér arca és mosolya bőven elég: felvidul. Jóízűen nyeli a csirkés falatokat, és mesél: abban a pillanatban azt hiszi, nagypapámmal van egy közös üzletük, és azt hajtogatja, hogy valamit sürgősen ki kell javítaniuk. Aztán rám néz, és kérdőre von: miért nem voltam ott, amikor a legnagyobb szükség lett volna rám. Ez neki nagyon fáj. Nem értem, miről beszél, de bocsánatot kérek tőle, és megígérem, hogy többé nem fog előfordulni. Megbocsát, és eszik tovább.
Közben egy harmincas lány jön be a szobába. A nővért keresi: engedélyt kér, hogy lemehessen cigarettázni. Arca csont és bőr, csupa pattanás, ujjai között remeg a cigi. Nem néz senkire, a padlót bámulja, majd sarkon fordul. Megtudom, csak ritkán van magánál, napközben előre-hátra himbálózik, az ablakon bámul kifelé – és türelmesen a halált várja.
Fél óra múlva egy harmadik szobatárs érkezik nagypapám és Péter bácsi mellé. A hetvenes férfit felesége kíséri, a nő riadtan néz körül, látszik rajta a féltés és a mélységes szégyen: most már mindenki láthatja, papírjuk is van róla, az ő szeretett férje bolond. Látom, legszívesebben sírna, de kemény asszony, tartja magát, még akkor is, amikor a férje elkezd ordibálni vele, számon kéri, hol volt ilyen sokáig. Pedig csak 10 perce jöttek. Megtudom, 47 éve házasok, férje, Mihály, katonaember volt, három éve diagnosztizáltak nála demenciát, tiszta pillanatai csak nagyon ritkán vannak.
Nagypapám kezét szorítom, és bocsánatot kérek tőle, hogy végig kell néznie mindezt, hogy legnagyobb félelmével kell szembesülnie. Nem mondja, de tudom, agyonnyomják ezek a képek, retteg, hogy csak egy hajszál választja el Péter bácsi állapotától, a pelenkától, a szíjaktól, a megalázó tehetetlenségtől. Olvasok a gondolataiban, megígérem neki, bármi is jön, soha ne féljen, én nem mozdulok mellőle. Elpityeredik és újra meg újra átbeszéljük, hogy azért kell itt lennie, hogy kiderüljön, miért hagyja cserben a memóriája. Megrázza, majd megmakacsolja magát és ellentmondást nem tűrően kijelenti: ő mindent megtesz, hogy meggyógyuljon, nem fog itt maradni.
Búcsúznunk kell, lejárt a látogatási idő. Itt kell őt hagynom, a síró, ordibáló, nyögdécselő, némán hallgató, halált váró, elveszett és zavarodott ember között. Pillanatok választanak el a sírógörcstől. Teljesen megzavarodom, képtelen vagyok feldolgozni a látottakat.
Ahogy kilépek a szobából, egy negyvenes férfit látok. A folyosó közepén ül, piros póló van rajta és egy pelenka. Nem moccan, csak a haját túrja. Aztán pókjárásban elkezdi tolni magát előre – és egy barna csíkot húz maga után.
Demencia és Alzheimer-kór az NLCafén:
- Pár év múlva nem lesz olyan család Magyarországon, akit ne érintene az Alzheimer-kór
- Megvan az új fegyver az Alzheimer-kór ellen!
- “Nála jobb édesanyát elképzelni sem lehet!” – egy férfi mesél alzheimeres édesanyjáról
