Kedves Ildikó néni!
Mostanában nagyon sokszor eszembe jut; az ember akarva-akaratlanul visszatekint tulajdon diákéveire, tanáraira, azokra, akik meghatározták, milyen ember (nem) lett belőle, milyen irányt (nem) vett az élete. Ha Ildikó nénire gondolok, gombóc nő a torkomba, és csak most, közel húsz év után, oktatási rendszerünk gyásza közben, az esőben kitartóan menetelő pedagógusok láttán tudatosul bennem: Köszönettel tartozom!
Köszönettel tartozom, mert tudom, ha tehetné, itt menetelne, mert tudja, fontos az ügy, az egyik legfontosabb.
Köszönettel tartozom, mert lelkemben az iskola összeforrt Ildikó néni alakjával, azzal a szeretettel, türelemmel és pedagógusi zsenialitással, amiből összegyúrta a Jóisten.
Köszönettel tartozom, hogy életem első tanítási napján nem engedte, hogy a félelemtől földbe gyökerezzen a lábam! Emlékszem, miközben édesanyám kezét szorítottam, halálsápadtan néztem fel az előttem tornyosuló épületre, a könnyeimmel és a hasmenéssel küszködtem, és életemben először azt éreztem, összeroppanok. Ebbe a fájdalmasan rémisztő jelenetbe libbent be törékeny alakjával Ildikó néni, megölelt engem, kézen fogott, fürgén beterelt az osztályterembe, és pár biztató szóval meggyőzött arról, hogy életem legklasszabb kalandja kezdődik.
Köszönettel tartozom, hogy megtartotta a szavát, hogy minden áldott nap úgy lépett be a színes épületbe, hogy finoman bebugyolált minket abba a gondoskodó szeretetbe, amitől a legfélősebb kisdiák is megnyugszik, és megtanulja, itt nem eshet bántódása. Mind a mai napig nem tudom, hogyan tudott minden áldott nap ekkora türelemmel és lelkes odaadással megérkezni közénk – pláne úgy, hogy közben tudja, a 24 visongó kicsi akkor még nem tudja értékelni az erőfeszítéseit.
Köszönettel tartozom, hogy tanulási nehézségeimben, a bimbódzó diszlexiámban nem hagyta, hogy kedvemet szegje a sok sikertelen nekifutás; hogy elhitette velem, nem buta vagyok, hanem különleges – és a legszínesebb módszerekkel addig gyakorolta velem a fránya betűket, hogy a végén már én is magabiztos lendülettel csaptam fel az olvasókönyvemet. Nem volt ez másképp a számok birodalmában sem, amikkel, igaz, jó barátságot soha nem sikerült kötnöm, de egy percig nem jutott eszembe, hogy hülye lennék.
Köszönettel tartozom, hogy már általános iskola első osztályában megtanította: tanulni jó! Nem a piros pontért, a matricáért és a csillagért, hanem önmagában a megismerésért. Gyerekfejjel ezt persze nem értettem, csak annyit tudtam, hogy a lábaim nem bírnak magukkal, szaladnak haza velem, tanulni – na nem stréberségből, hanem pulzáló kíváncsiságból. Hiába nem voltam kimagasló tehetség, a belém plántált tudásszomj hatására ez fel sem tűnt nekem, helyette azzal voltam elfoglalva, hogy minél gyorsabban megtanuljak olvasni, hogy végre beiratkozhassak a helyi könyvtárba, hogy mielőtt meghalok, el tudjam olvasni az ott fellelhető összes könyvet.
Köszönettel tartozom, hogy megmutatta nekem, ha szorgalmas vagyok és kitartó, szárnyakat kapok, és a legfélelmetesebb akadályok sem állhatnak utamba. Hálás vagyok, hogy megértette velem, bár különböző adottságokkal indulunk az életben, nincs olyan, hogy esélytelen. Akkor, ott persze ez sem tudatosult bennem, csak most, húsz év elteltével – a Kossuth téri esőben – áll össze a kép. Csak most értem meg, hogy minden abban az osztályteremben kezdődött, ahova Ildikó néni törékeny kezei bevezettek; most fogom fel, hogy személyiségem, elszántságom, kitartásom, szorgalmam, hitem és kíváncsiságom túlsó végén Ildikó néni áll: az a pedagógus, akinél drágább kincset nem kaphat az ember. Szomorú, de oktatási rendszerünk szétgyalulása kellett ahhoz, hogy lássam, mennyire nem lennék se diák, se tanár ma.
Köszönettel tartozom, mert én még egy olyan oktatási rendszerben nevelkedhettem, ami döcögött ugyan, mégsem volt ennyire félelmetesen törékeny a megszerezhető tudás, a tanítás.
Köszönöm, Ildikó néni, hogy a pedagógusi pályáról még hosszú évtizedekig nem lépett le, hogy a lehetetlen, sokszor megalázó körülmények ellenére megmaradt tanárnak, és sok száz olyan diákot emelt a magasba, akik ma hozzám hasonlóan számot vetnek és eszükbe jut: köszönettel tartoznak.
Szeretettel, Judit
Tanárok, pedagógusok az NLCafén!
- Az ország kedvenc tanára: megvan a győztes
- Pukli István: “A mostani őrületes tananyag helyett életre kellene nevelni a gyerekeket”
- Egy magyar iskola, ahol az órarendbe bekerült a boldogságóra
