Ezzel a cikkel nem célunk az általánosítás. Nem szeretnénk kimondani az állami fenntartású iskolákról, hogy úgy rosszak, ahogy vannak, még akkor sem, ha a civilek mostanában egyre több tüntetésen követelnek reformokat. Szintén nem célunk, hogy az egekig magasztaljunk egy alternatív iskolát, ezért sem írjuk ki a nevét. Egyszerűen csak elmeséljük egy család tapasztalatait. Mert az, hogy a két oktatási rendszer között jócskán akadnak különbségek, azért ugye nehezen elvitatható…
Gáborék kisfia, Zsombor egy két tannyelvű, állami fenntartású iskola ötödik osztályába jár, nővére, Dóri egy alternatív középiskola diákja. “A két tannyelvű iskola kifejezetten jó intézménynek számít a fővárosban, a különbséget mégis zongorázni lehet a két gyerek motivációja között – mondja Gábor. – Az alsó tagozattal még nem volt semmi bajunk, sőt. Nem gondoltuk volna, hogy el fogjuk hozni Dórit hatodik után. Az ötödik osztály alatt azonban sok minden megváltozott. Kifejezetten rosszul érezte magát a kislányunk, sokat panaszkodott az osztályközösségre, ami vele szemben egyre kirekesztőbb lett. Ő egyébként az a tipikus megmentő típus, aki szívesen karol fel más, perifériára szorult gyereket, akár azon az áron is, hogy ezért őt magát is kirekesztik. Meggyűlt hát a baja a többiekkel.”
Amikor a gyerekek hatodik osztályosok lettek, kiderült, hogy – egy diák kivételével – mindenki felvételizni fog valamelyik gimnáziumba. Persze ez is megerősítette Gáborékat abban, hogy az amúgy jó képességű Dórinak szintén valamelyik középiskolában van a helye.
“A gyerek nem az életre készül, hanem él!”
“Sok iskolát megnéztünk, köztük több alternatív programú iskolát. Az egyikben elhangzott egy mondat a nyílt napon: »A gyerek nem az életre készül, hanem él.« Látszott, hogy itt teljesen más a szemlélet, mint a többiben. Amúgy is sok jót hallottunk az iskoláról, így hamar eldőlt, hogy Dóri ide fog felvételizni.”
Dórit felvették, ma már nyolcadik osztályba jár. “Az első perctől fogva működött – folytatja Gábor. – Mindenki látta rajta a változást. A zárkózottságának egy részét levetkőzte, magabiztosabb lett, pedig csak annyi történt, hogy szeretettel és érdeklődéssel fogadták. Az előző iskolában nem voltak történetei, vagy ha igen, akkor arról szólt minden, hogy ki kivel mit csinált. Amióta iskolát váltottunk, minden nap tele van mesélni valóval. Olyan történetekkel, melyeknek nem szemlélője, esetleg elszenvedője, hanem aktív részese is.”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Digitális tananyag kontra konzervtudás
Dóri iskolájában nemrég bevezették a digitális oktatást.
Könyv nincs, szinte mindenhez digitális forrásokat használnak. Egy felhőben csinálják a gyerekek a leckét, a tanár online tudja követni az egyes folyamatokat, így pontosan látja, hogy hogyan gondolkodnak. Zsomboréknál könyvalapú minden, ráadásul agyonpakolják őket feladatokkal. Legtöbbször estig görnyed a könyvei fölött, a motivációja lényegesen kisebb, mint Dórinak, aki kétszer annyit tanul, mint régebben, ráadásul ezt mindenféle kényszer és rossz jegyekkel való fenyegetettség nélkül teszi. Azt látjuk, hogy teret adnak neki, kíváncsiak a véleményére, nem akarják neki mindig mindenben megmondani, hogy mit gondoljon. Az órákon folyamatos a csoportmunka, a tanulás alapja a felfedezés, rengeteg kisfilmet, videót néznek, közben sorra születnek a színdarabok is. Ehhez képest Zsomboréknak alig kell önállóan gondolkodni, a tudást készen kapják, amolyan konzerv módon, kérdőjeleknek náluk nincs helyük. Világos, hogy ezek az igazságok az egyes tudományokon belül léteznek, csak azt nem értem, miért nem jöhet rá a gyerek.
Tanulásmódszertan, gépelés vakon
Gábor szerint Dóriék legelső órái között volt a gépírás és a tanulásmódszertan. Csak hogy minél hamarabb önállóak és hatékonyak legyenek a gyerekek a tanulás terén. “Van olyan foglalkozás, ami pusztán beszélgetés. Ilyenkor mindenki elmondhatja, mi bántja a lelkét, hogy sok-e a lecke, igazságtalan volt-e vele valaki az iskolában vagy otthon, netán összeveszett-e valakivel az osztályban. Ezen kívül is mindig van valami projekt, ami összehozza a gyerekeket egymással és a tanárokkal. A másik iskolában a közösségépítés kimerült az évi egy osztálykirándulásban.”
Gábor siet hozzátenni, hogy a rendszer hiányosságaiért nem az állami intézmények tanárai felelnek. “Érződik rajtuk a jó szándék, és látszik, hogy rengeteget dolgoznak. Csak valahogy nincs kapacitás és nincs túl sok mozgásterük sem, hiszen a rekordmennyiségű tananyagot le kell adni, a könyvek pedig adottak. Ettől függetlenül rengeteget köszönhetünk nekik is.
Reménye szerint Dórit hamarosan követi Zsombor, már ha felveszik jövőre. “A következő félév egyértelműen a felvételiről fog szólni – mondja. – Ez Dórinál is így volt. Előkészítőkre járt, otthon is sokat készült, mindezt ugye az iskola nélkül, hisz a felvételi követelmények köszönő viszonyban sem voltak az iskolai tananyaggal.”
Szülőkből is közösség
Az, aki járt már szülői értekezleten, tudja, a menet általában a következő: az osztályfőnök elmond egy sor fontos tudnivalót, például határidőket, fizetnivalókat, illetve beszél az osztályról, majd ha nincs kérdés, akkor a szülőinek ezzel vége, a szülők aktivitása kimerült abban, hogy jegyzetelhettek. Elképzelni is furcsa, hogy vannak iskolák, ahol kikérik a szülők véleményét, mit kikérik, ez alapján állítják össze például az adott osztályközösség célkitűzéseit, normáit.
A legelső szülőit egy játékkal kezdtük – mondja Gábor mosolyogva. – A végére született egy lista, a legfontosabb alapértékekkel: tolerancia, nyitottság, kreativitás; bárki győzhetett, de konszenzusnak kellett lennie köztünk. Mindezt azért csináltuk, mert gyakorlatilag a mi közösségünk értékei alapján fogalmazta meg az osztályfőnök az osztálya leendő alapértékeit.
Az előző iskolában nagyon sokfélék voltunk, ami persze egyfelől természetes. Van, aki számára túl magas az elvárás, más pedig kevesellte. Itt is nyilván lesznek nézeteltérések, lesznek olyanok is, akik csalódnak ebben az iskolában. Mégis már az elején érzi az ember, hogy a vezetésnek fontos, hogy tegyen egy próbát arra: a szülőkből is közösség legyen. Ami persze nem olyan nehéz, hisz hasonló okok miatt hoztuk ide a gyerekeinket, és ez összeköt minket.”
Az említett értékek közül Gábor szerint a legfontosabb, hogy az iskola toleranciára, elfogadásra és nyitottságra neveljen. Mellette adjon hasznos tudást, és fejlessze a képességeket.
Mi hiszünk abban, hogy boldogabb ember lesz abból, aki nyitott és toleráns, akiben nincsenek előítéletek, indulatok, aki nem mérgelődik folyton valamin. A vicc ebben az egészben az, hogy nem ezeknek az iskoláknak kellene alternatívnak lenniük: az a pedagógiai munka, ami itt folyik, kellene, hogy legyen mindenhol a norma.
