A mozivásznon nagyon ritkán találkozhatunk siket karakterekkel, főszerepben pedig szinte sohasem, a rendezők ugyanis félnek szerepeltetni őket a mai, erősen párbeszédközpontú filmes történetmesélésben. Óriási bátorság és önbizalom kellhet ahhoz, hogy valaki egy több mint kétórás filmet csakis a jelnyelvre támaszkodva mutasson be, de az ukrán Miroszlav Szlabospitszkij rendező helyesen érzett rá, hogy a gyűlölet, a félelem, a kiszolgáltatottság és a szerelem érzéseinek közvetítéséhez nem kellenek szavak. Felirattal is csupán egyszer találkozhatunk: a film legelején, amikor közlik velünk, hogy a filmben egyáltalán nem lesz beszéd és a jelnyelvet sem fogják feliratozni nekünk. A szereplők ugyan a maguk jelnyelvén végig – sőt olykor kifejezetten intenzíven – kommunikálnak egymással, nézőként gyorsan rájövünk, hogy hiába nem értjük a konkrét szavakat és mondatokat, a lényegről sosem maradunk le, sőt így legalább kifejezetten a lényegre, a történet érzelmi oldalára koncentrálhatunk. Ez az oldal pedig nem is lehetne intenzívebb és megrázóbb: egy csapat tinédzser próbál koldulással, prostitúcióval, rablással és zsarolással evickélni ebben az életnek nevezett valamiben, a felnőttek által teljesen magukra hagyva, egy sajátos és kegyetlen mikrotársadalomban.
Nem az embert, hanem a csoportot állítja középpontba
A film nemcsak a jelnyelv által tart távolságot a szereplőktől, hanem formájában is. A 126 perces játékidő alatt egyetlen arcközelit sem láthatunk, pedig végignézhetünk jó néhány olyan tragikus pillanatot – többek között egy illegális abortuszt – is, ami szinte kiált azért, hogy az operatőr a szenvedő karakter arcába tolja a kameráját, ez azonban sosem történik meg, méghozzá szándékosan. A törzs ugyanis nem egyénenként akarja bemutatni ezeket az embereket, hanem együttesen, egy csoportként, és elsősorban az a furcsa csoportdinamika érdekli, ami a szereplőket hajtja.
Ugyan van a történetnek főszereplője, egy újonnan érkezett srác, akinek a szemén keresztül nézhetjük meg ezt a Kijev külvárosában található államilag finanszírozott nyomortanyát, de róla se tudunk meg sokat, csak annyit, hogy erős belső indulatok gyötrik. A film elején még vele együtt én is azt hittem, hogy egy relatíve normális iskolát láthatunk itt, hiszen egy évnyitó ünnepségbe, valamint egy iskolai órába is bepillanthatunk, de a normalitásnak ezzel vége szakad, és kiderül róla, hogy csak a mocskot takaró illúzió. A csínytevő fiúkról gyorsan kiderül, hogy nem csupán kamasz rosszfiúk, hanem valódi kis bűnszövetkezetet tartanak fenn a kollégiumon belül. Elszedik a kisebbek pénzét és értékeit, esténként csoportosan járnak a környékre lopni és rabolni, a csinosabb és a felnőttkorhoz közelebb álló lányokat pedig a környékbeli kamionparkolóban futtatják prostituáltként.
A csend csapdájában
A fenti cselekedetekben látszólag senki és semmi nem zavarja őket. Itt nincsenek felnőttek, akiktől segítséget lehetne kérni? – tesszük fel magunknak a kérdést, és sajnos kapunk is rá egy nagyon is elkeserítő választ. Vannak, és ők azok – konkrétan néhány tanár –, akik bűnszövetkezetté alakították az osztályaikat, és ők szedik le a sápot a srácok és lányok éjszakai akciózásai után. Ebben a világban nincs emberség, a másik csak arra jó, hogy kihasználják, birtokolják, majd amikor nincs már rá szükség, megszabaduljanak tőle.
Ezeket a gyerekeket nem szereti senki, ezért állatokká válnak, hogy túléljenek ebben a brutális dzsungelben, ahol ha valaki gyengeséget mutat, azt menten eltapossák a többiek. A filmben egyszer sem hangzik el beszéd – illetve egyszer morajlásként halljuk, hogy többen a háttérben beszélgetnek –, ugyanis itt a csend beszél a gyerekek helyett. A zajokat és zörejeket halljuk ugyan, de a folyamatos csend – a filmnek zenéje sincs – egy idő után a néző számára is olyan csapdaérzetet teremt, amelyben a szereplők is érzik magukat a társadalom peremén élve. Velük együtt mi is ki szeretnénk törni ebből a feszült, kényelmetlen helyzetből, így a csend és a szereplők közti jelelés még inkább megtelik feszültséggel. Hangok nélkül, kétségbeesetten üvöltenek, de nem hallja meg őket senki, ezért csak kétségbeesett tettek maradnak.
Kőkemény realizmus
A törzs realista, nagyon is naturális film, amelyben az erőszak végig jelen van, de más formában, mint ahogy azt megszokhattuk. Az ütések halk puffanásonként csattannak el, nem követik őket hatalmas kiáltások, amitől még kellemetlenebb nézni őket. A szexjelenetek naturálisak, de nem pornográfok, és a film csakis ezek közben mutat némi gyengédséget. A fiú és a lány azonban összekeverik a szerelmet a birtoklási vággyal: annyira akarják, hogy valaki végre szeresse őket, hogy az első intimebbnek tűnő érintésre azt hiszik, hogy a nagy szerelem lépett elébük. A törzs egy szomorú látlelet egy olyan társadalomról, amelyik nem törődik a gyengébbjeivel, sőt durván kihasználja őket. Megmutatja, mit tesz a szeretet és a törődés hiánya az ember lelkével, és az egyetlen, amit szeretnénk a megtekintése után, az, hogy egy jó nagyot üvöltsünk fájdalmunkban. Rajtunk ez talán segítene, de a szereplőkön sajnos még ez sem.
A törzs című filmet április 21-től vetítik a magyar mozikban.
Olvasnál még a siketek életéről?
- “Én büszke vagyok a siketségemre, és szerelmes vagyok a jelnyelvbe“
- A jelnyelvet a macskáinak is megtanította
- Weisz Fanni jelelni tanítja Iszak Esztert
