Öngyilkosságra biztat – Amikor kialszik a fény
Nemrég mutatták be a magyar mozik a filmet, ami a felszínen nem több, mint egy újabb ijesztgetős kísértetfilm, ahol attól kell rettegnünk, mikor lép ki a mumus a sötétből. Csakhogy (és innentől erősen spoileres leszek) a rendező, David F. Sandberg itt a kísértetet egy depressziótól szenvedő nő lelki kínjainak kivetüléseként jeleníti meg, ami akkor kínozza a leginkább a családot, amikor a nő lelkileg a padlón hever. Ezt a párhuzamot a film nagyon szépen viszi végig, többet mondva ezzel egy átlagos popcornhorrornál, csakhogy a tanulságok levonásába bizony becsúszott egy csúnya hiba. A sztori végén a família csak úgy tud megszabadulni az őket kínzó démontól, hogy a film drámai csúcspontján a depressziós anyuka egy pisztollyal főbe lövi magát, ezzel megszabadítva a démontól nemcsak saját magát, hanem a lányát és a kisfiát is. A nagy önfeláldozással és az ebből következő happy enddel viszont az a baj, hogy ha akaratlanul is, a film ezzel azt üzente, hogy a depressziós családtag csak úgy hozhat megkönnyebbülést a szeretteinek, ha öngyilkos lesz, és ezzel nemcsak ő, hanem a családja is megszabadul a szenvedésektől.
Fogyatékosként nem lehetsz boldog – Mielőtt megismertelek
Nálunk nem vetett nagy hullámokat, de Amerikában és Angliában komoly visszhangja volt a nyár elején bemutatott Mielőtt megismertelek című mozinak. A film egy lányról szól, aki ápolói/társalkodói állást vállal egy nagyon gazdag, nagyon jóképű, de nyaktól lefelé lebénult fiatal férfi mellett. Lou és Will munkakapcsolatából egy idő után barátság, majd később szerelem lesz, ám a lány a hatalmas igyekezete ellenére sem tudja eltéríteni a srácot a szándékától, hogy mindent feladjon és öngyilkos legyen. Az öngyilkosságot a film ráadásul afféle megváltásként ábrázolja. Igazán komolyan nem vetődik fel a gondolata, hogy Will akár így is élhetne boldog életet. Nem olyat, mint amíg egészséges volt, de más úton, a családja és új szerelme segítségével akár boldog is lehetne. A Mielőtt megismertelek láthatóan olyan emberek számára készült, akik egy tolószékes ember láttán egyetlen érzést ismernek csupán: a szánalmat. A film minden képkockájával azt sugallja, hogy ha egy ennyire gazdag fickó sem tud életörömöt találni a tolószékben ülve – Willnek saját masszőre, teljesen akadálymentesített háza, kiváló ápolója és segítő családja van –, akkor egy nála szegényebbnek ugyan mi esélye lenne?
Elég, ha kedves vagy, és minden magától megoldódik – Hamupipőke
A régi mesék avítt mondanivalóján könnyű lenne kekeckedni, ezért azokat békén is hagyom. Viszont a Hamupipőkéből tavaly készült egy élőszereplős változat Kenneth Branagh rendezésében, ami ugyan cukin adta vissza az eredeti mese báját, de a mondanivalóját meg sem próbálta a mai korhoz igazítani. Édesapja halála után Hamupipőke meg sem próbál tenni az őt elnyomó mostohája és mostohatestvérei ellen, hanem csendben tűr minden megaláztatást. Gyakorlatilag rabszolgaként dolgozik a saját otthonában, miközben folyamatosan szülei leckéje visszhangzik a fejében a kedvesség fontosságáról. Várja a sült galambot, aki meg is érkezik hozzá a Tündérkeresztanya képében, aki elviszi őt a bálra, ahol összeismerkedik a jóképű herceggel, hogy az a teljes királyságot felforgatva találja meg őt, és szabadítsa ki a mostohája fogságából. Oké, szép dolog a kedvesség, de talán nem a legjobb lecke azt üzenni a kölyköknek, hogy teljes passzivitással és kedvességgel az életünk minden gondja pikk-pakk magától megoldódik. A boldogságunkért tenni is kell.
A kiszolgáltatottság reklámja – A szürke ötven árnyalata
Semmi baj nincs a szadomazochizmussal, amíg mindkét fél örömmel, teljesen önszántából vesz részt benne. Csakhogy A szürke ötven árnyalatában Christian Grey-nek esze ágában sincs igazi partnerként kezelni Anastasiát, és a furcsa alá- és fölérendeltségi viszonyuk nemcsak játékként szolgál a szexben, hanem a mindennapi életben is jelen van, sőt a férfi gyakorlatilag szerződésekkel próbálja magához láncolni a nőt, teljes eltartást és luxust kínálva neki az alárendeltségért és a titoktartásért cserébe. A film egyik fő baja, hogy mindezt nem annyira beteges viszonyként, mint inkább vonzó lehetőségként kívánja bemutatni, Christiant sármos csábítónak, nem pedig veszélyes, bántalmazó pszichopatának mutatva, egyfajta bizarr reklámfilmjévé válva a bántalmazáson és lelki terroron alapuló párkapcsolatoknak. Jövőre a folytatás még árnyalhatja a képet, bár az első részt látva már nehezen hiszek a csodákban.
Az önbíráskodás dicsérete – Bosszúvágy
Nemcsak a mai filmek tudnak rossz üzenetet közvetíteni, hanem régen is belefuthattunk egy-egy merészebb állításba. 1974-ben például komoly társadalmi vitákat gerjesztett a Charles Bronson főszereplésével készült Bosszúvágy, melyben egy New York-i építész egyszemélyes bosszúhadjáratba kezd a város csőcselékével szemben, miután egy punk banda végzett a feleségével és megerőszakolta a lányát. Mindez különösen forró téma volt a hetvenes években, amikor a nagyvárosokban a növekvő bűnözéssel a rendőrség képtelen volt felvenni a harcot, és sokan érezték magukat kiszolgáltatottnak ebben a helyzetben. Bár az önbíráskodás és a bosszú már régi téma a filmekben, a Bosszúvágy azért volt különleges, mert egy teljesen hétköznapi ember vette a kezébe az igazságszolgáltatást, és gyilkolta le kegyetlenül az utca bűnözőit, nem pedig egy hollywoodi hősfigura, és sokan tartottak attól, hogy a viselkedésének számos követője lesz. Érdekesség, hogy a film alapjául szolgáló regény még elítélte az erőszakot és az önbíráskodást, míg a moziváltozat inkább dicsőítette azt. Később további folytatások is készültek ebben a szellemben, és hamarosan a remake-kel is találkozhatunk a mozikban.
