Képzeld el, hogy rettenetesen hideg van, az óra is késő estét mutat, te pedig a főváros egyik remek aluljárójában épp farkasszemet nézel a jegyautomatával. Tisztességes utas vagy, jegyet vennél, de nem tudsz.
Nem tudsz, mert nincs nálad bankkártya.
Nem tudsz, mert nincs nálad kereken 350 forint apró.
Nem tudsz, mert csak kétezer forint van nálad papír formátumban.
Nem tudsz, mert mindhárom automata túlcsordult.
Nem adod fel, tényleg tisztességes utas vagy, jegyet akarsz. Odamész az ellenőrhöz, aki felvilágosít, két okból nem tudsz jegyet venni: (1) nem ürítik rendszeresen az automatát, ergo nem fér bele több pénz, (2) nincs benne annyi, hogy visszaadjon. A kedves modorú ellenőrnél sincs már jegy, de jó fej, leenged, mondja, próbálkozz egy másik kollégájánál a metrószinten.
Próbálkozol is. A kollégánál van jegy, ad is egyet 350-ért. Nincs annyi időd, hogy visszamássz a jegykezelőhöz, de kedves, ezt is megoldja: szignózza a jegyet, hogy egy másik állomáson ne legyen belőle baj; és már suhan is veled a metró az áhított végállomásra – és még mit sem sejtesz abból, hogy kálváriádnak itt még nincs vége. Még buszra is kell szállnod.
Este 22:00 óra van, de elcsípsz egy járatot. A sofőrtől veszel is jegyet 450-ért, de nem tudod kezelni, a buszon egyik jegykezelő automata sem működik. A sofőrhöz fordulsz: ilyenkor mi a teendő? Nem beszél túl sokat, elkéri a jegyedet és egyszerűen betépi.
Értetlenkedsz, nem érted, miért tette!
Megnyugtat: “Ezen a buszon úgysincs ellenőr!”
