Sok a hasonlóság: 1999. január 24-én is sítáborozó diákok jártak szerencsétlenül. A tábor első napján már a síelésből tartottak visszafelé a szállásra, amikor egy kanyargós úton a sofőr nem tudta lefékezni a buszt, és az száz kilométeres sebességgel száguldott a lejtőn.
Áttért a szembesávba, az útpadkán oldalára borult, és így sodródott a hegyoldalban. Többször megpördült, a tetejére zuhant, végül egy fa állította meg. Tizennyolcan haltak meg a helyszínen – főként szombathelyi és kőszegi gimnazisták, szakközépiskolások. Volt, aki eredetileg nem is busszal ment volna, csak átszállt szülei autójából, hogy a többiekkel legyen… Akkor is nehezen azonosították a testeket; útlevél nem volt senkinél. A vizsgálatok fékhibát állapítottak meg, a húszéves busz nem volt megfelelő műszaki állapotban egy ilyen úthoz.
Egész Vas megye gyászolt, fekete zászlók lobogtak mindenhol. Deutschlandsbergben is búcsúztatták az elhunytakat, Kőszegen pedig négyezren kísérték útjára a kilenc fehér koporsót. A legfiatalabb áldozat csak nyolcéves volt…
Nélküle kell tovább élni
A vaol.hu a tízéves évfordulón idézte az egyik apát, aki lányát veszítette el: “Az ember úgy van vele, hogy elhunyt gyermekének örök helye van a szíve csücskében. Mindig vele marad. De az életet nélküle kell tovább élni.” A lap úgy tudja, a busz tulajdonos-sofőrje nem tudta feldolgozni a történteket. Három évet kapott, egy ideig büntetését töltötte egy osztrák börtönben volt, majd lánya inzulinját adta be magának, így vetett véget az életének.
Sikerült elérnünk az érintett iskola, a Jurisich Miklós Gimnázium tanácsadó szakpszichológusát, akit szíven ütött az akkori tragédia “megismétlődése”.
“Borzasztó volt hallani, mi történt, együtt érzünk a szülőkkel – mondja Szilágyi Imréné. – A mi esetünkben is főként tizennégy-tizenhat éves gyerekek haltak meg, és sok volt a sérült. A legsúlyosabbal – aki sajnos maradandó mentális sérülést szenvedett – és édesanyjával sokáig foglalkoztam. Őt az egész város felkarolta, igyekeztek támogatni.” Az édesanya így fogalmazott az RTL Klub Fókusz című műsorában: “Nem is reméltem, hogy az én fiam egyáltalán megtanul beszélni.”
Ott volt a helyszínen, és mégsem tudott segíteni
A szülők, akik elvesztették egy vagy két gyermeküket, csoportot alakítottak, próbálták tartani egymásban a lelket. Ebben segítségükre volt az a pszichiáter házaspár, akiknek a gyermeke szintén a buszon vesztette életét. “Ezen dolgozni kell, kibeszélni, de sajnos nem hiszem, hogy valaha igazán fel lehet dolgozni egy gyermek elvesztését – mondja a pszichológus. Főként arra igaz ez, aki ott volt a helyszínen, és mégsem tudott segíteni. – Nálunk is volt olyan doktornő, aki mentette a gyerekeket, de a sajátján már nem tudott segíteni. Igyekszem kísérni az életüket, de azt látom, hogy mindegyikük megtört, egy kicsit maga is »ott maradt« abban a balesetben. Van, aki nem tudott visszamenni dolgozni, más gyógyszereken él. Talán az segíthet ilyenkor, ha valami karitatív tevékenységbe kezd az ember, és persze ha van gyermeke, unokája, akinek a puszta létezése erőt ad a folytatáshoz.”
Szilágyi Imréné azt mondja, most, hogy a hírekben hasonló képsorok peregnek, az egykori érintettekben ismét lejátszódik minden. “Ezek a nyomok örökre megmaradnak azokban is, akik akkor a buszon ültek, hiába menekültek meg.”
Elég, ha mellettük vagy
A pszichológus szerint az első időszakban a jelenlét a legnagyobb segítség. “Aki ott volt, nem feltétlen akar beszélni a dologról, és ezt nem is szabad erőltetni. A fontos inkább az, hogy ne legyen egyedül. Később ajánlott a csoportos vagy egyéni terápia, amibe akár a tanárok is bekapcsolódhatnak. Nem szabad magukra hagyni a családokat, még akkor sem, ha sokan ilyenkor bezárkóznak, és úgy érzi, úgysem értheti meg a fájdalmukat senki. Egy biztos: a gyászmunka években mérhető egy ilyen baleset után.”