A szorongás félelem. A szorongás harc. A szorongás teher. A szorongás csalás. A szorongás kétség. A szorongás várakozás. A szorongás harag. A szorongás függőség. A szorongás minden.
Gyakran érzem, nem állok másból, csak szorongó sejtekből. Legapróbb részemet is ez uralja, a belső reszketés, aminek fegyvertárát már betéve ismerem: félelemmel, izgalommal, szívdobogással, izzadsággal, fejfájással, örökös harci készenléttel támad – és minden egyes nappal győzelmet arat.
Amióta az eszemet tudom, ez a belső program futtat; már kislányként molesztált, miatta sírtam, hánytam, és fogtam a hasam olyan sokat. Miatta nem aludtam, miatta hittem azt, hogy mindenért én vagyok a hibás, miatta akartam olyan sokszor meghalni. Aztán észrevétlen a részem lett. Elfogadtam, hogy az élet ilyen – ilyen remegős.
Nagyobb lettem. A helyzet nem lett jobb – sőt. A nagybetűs élet nem tesz jót a szorongónak. Örökkön próbára teszi, pofára ejti és sanyargatja. Kevés a sikerélmény. Az önbizalom nulla. Az életkedv elszáll. Talpon maradni nehéz. Talán ezen adottságával csak az nem ássa el magát, akiben erősen dolgozik a hit és a bohóc. Ez átlendít a nehezén, de az alapproblémát nem oldja meg.
Nem oldja meg, hogy az agyad soha nem áll le. Még álmodban sem; lever a víz, forgolódsz, nappali rémálmaid a REM fázisban is folytatódnak. Rendszeresen megébredsz, mert izgulsz, hogy elkésel, elfelejtettél valamit, hogy hibáztál. Fáradtan fekszel, de eleve fáradtan mész neki a napnak. Előre tudod, ez a 24 óra is szívás lesz, mert minden nap leszív.
Megcsapolnak a belső párbeszédek, azok, amelyekben reményteli éned a gonosszal sárcsatázik, mert még nem adta fel, le akarja nyomni. Persze tudod, nem fog sikerülni, mert nem vagy elég jó ehhez, ugyanakkor ragaszkodsz a romantikus képhez: a gonosz elnyeri méltó büntetését; hiszed, a happy endet, a megmentőt, aki tüzes vaskarddal szúrja szíven az ördögöt, majd megnyom a homlokodon egy gombot, és örökre törli a programot – sőt törli az összes szorongó emléked, hogy arra se emlékezz, hogy valaha is szorongtál.
De amíg eljön a szuperhős, marad a másik a hang, a hangosabb, az erősebb:
– ami alapjaiban keféli el a párkapcsolataidat, mert elhiteti veled, hogy nem vagy elég jó, hogy nincs jogod a boldogságra.
– ami kérdő mondatok tengerét zúdítja rád: Becsuktad a kocsit? Felkészültél? Mindenre gondoltál? Jól írtad fel az időpontot? Oda fogsz érni időben? Nem fogsz odaérni! Nem! Ez megint nem fog összejönni.
– ami örökösen emlékeztet a szent célra: Meg kell felelni másoknak, mindenkinek!
– ami folyton a tökéletesség felé hajt, miközben a Kudarcra vagy ítélve! szlogennel újra és újra a mélybe taszít.
– ami gyakran elhiteti veled, az életet túlélni kell, nem élvezni.
– ami miatt minden lépés, feladat, terv, akadály, cél olybá tűnik, mint egy elérhetetlen bolygó.
– ami azt akarja, hogy mindig aggódj. Mindenen! Bármin! A lényeg, hogy aggódj!
– ami egy élettárs, nélküle már elképzelni sem tudod az életed. Ha pillanatokra magára hagy, te bepárzol és gyorsan megkeresed.
– ami miatt örökös nekifutás az osztályrészed: mert muszáj megpróbálni. Nem lehet nem megpróbálni.
