Három és fél éve kezdődött a kapcsolatom Józsival, akinek van egy kisfia, Danika. De ha igazán korrekt akarok lenni, azt mondom, a kapcsolatom Józsival és Danikával három és fél éve kezdődött.
Egy négyéves gyereket nem lehet külön kezelni, ha csak az apja van neki. Ez a dolog csak úgy működhetett, ha mindhárman elfogadjuk, hogy vagy hárman, együtt, vagy sehogy
– meséli Zsuzsa (47), akinek korábbi házasságából már van egy felnőtt fia, a huszonöt éves Kristóf. – Amikor Józsival találkoztunk, Dani már egy éve félárva volt. Ismertem őket, néha összefutottunk, hallottam róla, hogy a feleség gyengélkedik, aztán arról is, hogy meghalt.
Dani édesanyja gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, hároméves kisfia ott feküdt mellette, amikor az otthonában örök nyugalomra tért. A férje, Józsi ápolta a végsőkig.
Sorsdöntő első napok együtt
A kapcsolatunk elején, néhány rövidebb találkozás után együtt töltöttünk három napot vidéken, egy nyárvégi fesztiválon. Tudtam, hogy sorsdöntő vakáció lesz ez, végleg eldőlhet, van-e esélyünk a közös jövőre. Izgultam, hogyan fog elsülni az egész, de a picike, vékony, madárcsontú Dani kezdeti félénksége meglepően hamar oldódott, néhány együtt töltött óra elteltével már együtt huncutkodtunk. Pocsolyákat ugráltunk át mezítláb, babzsákok fölött lóbáltuk Danit az apjával. Egyszer ki is csúszott a kezemből, kicsit a fejét is beütötte, én persze megijedtem, már át is futott az agyamon, hogy ezzel biztos elvágtam magam. De nem így történt, nem vette zokon. Azt hiszem, ez a pár nap, nekik, apának és fiának is hosszú idő után az első volt, amikor végre önfeledten játszottak együtt. És valahogy minden olyan természetes volt, mondhatnám, idilli.
Soha nem felejtem el, amikor egy idegen nő megjegyezte, ahogy Dani és én éppen bolondoztunk, hogy milyen helyesek, kisfiú és az anyukája. Talán akkor jöttem rá, hogy akarom őt, őket. Hogy meg akarom próbálni, lesz, ami lesz.
Zsuzsa és Dani 2014 nyarán
Eltelt a három nap, és Danika olyan jól érezte magát, hogy haza sem akart menni. Az apja szerint tényleg így érezte.
Néhány hónapnyi ide-oda ingázás után úgy döntöttünk, összeköltözünk. Feladtam a pesti életemet, a munkám egy részét, és vidékre mentem utánuk, Kecskemétre. Józsinak ott volt munkája, ami másfél évre oda kötötte, és ott volt a nagymama, aki, ha szükséges volt, vigyázott a gyerekre. Bevállaltam, de akkor még én sem tudtam, mire vállalkozom.
Aztán jött a mélyvíz.
A háztartás, a gyereknevelés. Kristóf fiam már hosszú évek óta önálló életet élt, a magam ura voltam. Ráadásul amióta az eszemet tudom, csak a saját életemet éltem, és régóta nem kellett ellátnom senki mást. Mindig szívesen gondoskodtam másokról, és nem volt ez másként ezúttal sem, de nagyon elfáradtam, és leginkább a mindennapi rutin merített le teljesen, Danival. Rendszeresen megküzdöttünk reggel, amikor nem akart óvodába menni. Kiborult, hisztizett, azt kiabálta, hogy “te nem szeretsz”. Mire elindultunk, úgy éreztem, egy úthenger ment át rajtam. Mire végre visszaértem a házba, nem volt erőm semmihez, pedig sok munkám volt. És akkor jött a háztartás, főzés, délután pedig újra az óvoda. Hirtelen újra szinte csak családanyaként működtem, ami nagyon lefárasztott, leginkább lelkileg. Egyre szorosabb kapocs fűzött Józsihoz és Danihoz, miközben saját magamat háttérbe szorítva mindennap belehaltam a küzdelembe.
Sokszor megfordult a fejemben, hogy feladom.
Együtt gyászoltuk meg Dani anyukáját
Az apját nem akartam terhelni, tudtam, hogy ezt a harcot nekem és Daninak kell megvívnunk egymással és saját magunkkal. És a kapcsolatunk Józsival sem volt még annyira szilárd, hogy nap mint nap elviselt volna konfliktusokat.
Azt éreztem, hogy szeretem őt, szeretem a gyerekét is, de ebbe az örökös küzdelembe belepusztulok. Sokszor magam sem tudtam, hogy nő, anya vagy csak a megmentő vagyok ebben a hármas viszonyban.
Dani parókája
Megmentőjükké is váltam, mert velem tudták igazán meggyászolni Dani édesanyját. Egy évig éltek kettesben, apa és fia. Az őszinte, mélyen megélt gyászt elutasítva, hogy ne legyenek szomorúak. Dani nem akarta sírva látni az apját, ezért inkább nem mentek ki a temetőbe sem. Nem beszéltek Dani anyukájáról, próbáltak felejteni, hátha úgy könnyebb lesz. Józsi félelmetesen fegyelmezett volt, nem tehette meg, hogy elhagyja magát, hiszen ott volt a kisfia. Daninak az édesanyja halála után minden éjjel rémálma volt, ezért együtt aludtak az apjával.
Aztán amióta összeköltöztünk, hármasban aludtunk együtt. Danika végül nekem kezdett el mesélni az anyukájáról, együtt nézegettük a fotóikat. Néha Józsi is bekapcsolódott, és megengedték maguknak azt is, hogy sírjanak.
Muszáj volt feldolgozniuk a traumát, a szeretett anya és feleség elvesztését. Néha előkerült egy-egy holmi, ami az övé volt. Olyankor megbeszéltük, hogy azt a közös életünkben nem használjuk, sírtunk összeölelkezve, aztán Józsi mindent átvitt az anyósához. Csak Daninál maradt néhány személyes tárgy az anyukájától.
Józsi öt évet élt együtt a fia édesanyjával és tudom, hogy nagyon szerették egymást. Ennek ellenére nincs bennem féltékenység, sosem akartam rivalizálni vagy hozzá hasonlítani bármiben is. És sokáig hárman voltunk a kapcsolatban, mert közösen kellett végigcsinálni mindezt. Apának, fiúnak és nekem, akit
Dani már szinte a kezdetektől fogva az anyukájának nevez. Fél éve laktunk együtt, amikor először hallottam, ahogy egy néninek azt mesélte, mit dolgozik az ő anyukája.
Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Józsi is ott volt, mindketten nagyon meghatódtunk.
Zsuzsinak szólít, de az anyukájaként emleget.
Egyébként egy idő után teljes természetességgel beszélt magáról és az anyukáiról. Nem egyszer hallottam, ahogy a játszótéren más gyerekeknek mesélte, hogy az igazi anyukája meghalt, de most ott vagyok neki én, a másik anyukája.
Anyák napján nem kellett volna részt vennie az óvodai műsorban, de ő mindig menni akart. És az édesanyjának minden anyák napján küldünk virágot. Kitaláltuk, hogy elfújjuk a szirmokat neki.
Továbbra is sokat kell dolgoznunk az új családunkon, a kapcsolatunkon, még ma is gyakran adódnak konfliktusok, de szeretjük egymást, és boldog vagyok, mert látom, hogy a nagyfiam, Kristóf kisöccseként tekint Danikára. A legtöbben, olyanok is, akik közel állnak hozzám, akik jól ismernek, nem értették, miért áldozom fel, miért teszem tönkre magam. Csak azt látták, hogy folyton fáradt vagyok, kimerült testileg és lelkileg. És igen, nagyon nehéz volt ez a három és fél év, meg kellett harcolnunk egymásért, de megérte. Én nem vártam el, hogy hősként nézzenek rám, csak azt szerettem volna, ha támogatják a döntésemet, hogy Józsit választottam, és ennek a kapcsolatnak része egy gyerek, aki nem tehet semmiről, akinek szüksége van a gondoskodásra.
Egyedül Kristóf védett meg, soha egy percig sem volt féltékeny Danira, sőt biztatott a késői anyaságra. Felnőttként már ő is tudja, hogy huszonéves fiatalon egész máshogy éltem meg vele mindent. Hogy ez nekem valahol még így is, a nehézségeivel együtt is, egy új lehetőség, egy ajándék.
