Ha a kétezres években új Almodóvar filmet mutattak be a magyar mozik, az mindig eseményszámba ment. A Mindent anyámról című mozijával és a Beszélj hozzával nálunk is csúcsra jutó rendező szép kis rajongótáborra tett szert, így nem volt kérdés, hogy minden új filmje kapott hazai premiert. Aztán ahogy az sok korosodó alkotónál lenni szokott, ő is beleesett az önismétlések csapdájába. Utoljára talán a 2006-os Volver című moziját imádta igazán a közönség, azóta pedig sokkal megosztóbb és – mondjuk ki – érdektelenebb filmek kerültek ki a keze alól. A 2013-as Szeretők, utazók esetében még az is megtörtént, hogy Almodóvar egy kimondottan pocsék filmet készített, és a formahanyatlás már a nézőknek is feltűnhetett. Így történt meg az, hogy világszerte hiába mutatták be tavaly a Julieta című filmjét, a magyar mozikba nem jutott el. Már rég letettem arról, hogy a Julieta idehaza is műsorra kerüljön – ami már csak azért is szomorú lett volna, mert sokkal jobb, mint a Szeretők, utazók volt , amikor jött a hír: mégsem maradunk szégyenben, és ugyan majdnem egyéves késéssel, de a hazai vásznakra is befut a film.
Egy film, amiben a férfiak csak statisztálnak
Pedro Almodóvar nem hetven felé közeledvén találja fel a spanyolviaszt, vagyis aki megújulást várna a madridi rendezőtől, az jó eséllyel csalódni fog. A Julieta klasszikus almodóvari melodráma – még akkor is, ha nem saját történet, hanem Alice Munro regényén alapul – , kőkemény asszonysors, egy történet, melyben a férfiaknak inkább csak statisztaszerep jut. A humoron kívül szinte minden a rendezőre jellemző stílusjegyet felmutat az élénk színekben pompázó képektől kezdve az aprólékosan kitalált frizurákon és pontosan megtervezett ruhákon át egészen a már-már szappanoperákba illő dialógusokig.
Emma Suarez, Pedro Almodovar és Adriana Ugarte (Fotók: Profimedia)
Ahogy Woody Allen, úgy Pedro Almodóvar – aki tervezett már kávéscsészéket – sem fog már megújulni, viszont ha ihletett pillanatában alkot, akkor még ma is élvezetes és gyönyörű mozikat képes adni a világnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne maradt volna meg a játékossága: a filmben a címszereplő Julietát például két különböző színésznővel játszatja el – fiatalabban a Roxette-frizurás Adriana Ugarte, idősebben pedig Emma Suárez alakítja a figurát –, és csak a legnagyobbakra jellemző, hogy a váltás pillanata egyáltalán nem zavarja a nézőt. A két színésznő – bár csak kicsit hasonlítanak egymásra – Almodóvar kamerája előtt eggyé válik, és ugyanaz a karakter lélegzik mindkettőjük előadásában. Azt gondolnánk, hogy ők ketten hihetetlen precizitással begyakorolták mindezt egymást utánozva, de ez távol áll az igazságtól: Almodóvar kifejezett kérése volt, hogy ne beszéljék meg egymással a szerepet, és csak az ő rendezői instrukcióira támaszkodjanak.
A titok nyomában
Ikonikus színészei közül Almodóvar ezúttal csak Rossy De Palmát hozta magával, aki eleinte lényegtelen szereplőnek tűnik házvezetőnőként, de aztán gyorsan rájövünk, hogy afféle spanyol Magdi anyusként a füle mindent hall, a szeme pedig mindent lát, ami a házban és körülötte történik, és pont úgy pletykál, hogy az a leginkább fájjon. A sztori ezúttal sincs túlbonyolítva. Julieta egy napon találkozik a lánya gyerekkori barátnőjével, aki megemlíti neki, hogy nemrég véletlenül összefutott Antíával. Mivel Julieta már több mint tíz éve nem találkozott a lányával, és semmit sem tud róla, a hír felzaklatja, és előtörnek a régi emlékek. Visszaugrunk az időben egészen arra a pontra, amikor a fiatal Julieta egy vonaton megismerte Antía édesapját, Xoant, és kettejük viharos szerelméből született Antía. A film feszültségét a titok adja. Vajon miért hagyja ott egy lány magyarázat és szó nélkül az édesanyját, amint betölti a tizennyolcadik életévét, és miért nem veszi fel vele a kapcsolatot, amikor korábban úgy tűnt, minden rendben köztük?
Almodóvar újra elemében van
Almodóvar nem az a rendező, aki visszafogottan tálalná az érzelmeket. Nála szinte minden mondat egy kinyilatkoztatás, minden nézés egy sors, és aki erre azt mondaná, hogy szappanoperai, netán harsány, nem is állna távol a valóságtól. Csakhogy az esetében ezeket a mondatokat zseniális színészek mondják ki, az utolsó centiig kitalált képi világban, és az ő valóságtól elemelt filmuniverzumában egyáltalán nem hatnak otrombának, sőt.
A melodráma iszonyatosan veszélyes terep, és ha egy kevéssé tehetséges rendező nyúl a műfajhoz, a film könnyen röhejbe fullad, de Almodóvar esetében szó sincs erről. Az ő túlzásai egy külön filmes világ részei, amiben a nő és a nőiség problémáit járja körül értő érzékenységgel. A Julieta egyszerre szól egy anya-lánya kapcsolatról, a féltékenységről és a féltékenység áráról, egy egyedülálló anya megpróbáltatásairól, árulásról, pletykáról és arról, hogy egy pletyka mekkora rombolásra képes. Lehet, hogy mindezt eltúlozva mutatja be, de ettől még nagyon is hatásos, és képes felkorbácsolni az érzelmeinket úgy, ahogy azt egy Almodóvar-filmtől várnánk. Soha nem fogjuk a rendező nagy mesterművei között emlegetni, de az biztos, hogy ízig-vérig Almodóvar-mozi, márpedig ilyet már nagyon rég nem láthattunk a magyar vásznakon.
