Nem tudott róla senki, máig csak két embernek mondtam el, mi történt velem 12 éves koromban. Talán azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez most valójában zaklatás volt, vagy csak én voltam túlérzékeny. Azóta, felnőve már persze tudom, hogy nem velem volt a gond, hanem tényleg zaklatás áldozata voltam.
Mindig kicsivel többnek néztem ki a koromnál. Kiskamaszként, tizenkét évesen ránézésre tizenhatnak is látszottam, de ez természetesen nem jogosít fel senkit arra, hogy szexuálisan zaklasson. Családi nyaraláson voltunk, amikor megálltunk egy lovardánál, ahol lehetett menni pár kört a lovon úgy, hogy a lovászfiú felült a gyakorlatlan gyerekek mögé. Nem vezették száron a lovakat, hanem ketten ültünk a lovon, és úgy vitt egy nagy kört a ló, mert “ez fantasztikus élmény egy gyereknek”. A lovászfiú nem tudom, mennyi idős lehetett, felnőtt volt, ez szinte biztos, de tizenkét éves szemmel mondjuk egy 18 éves is férfinak tűnik. Talán a kora nem is érdekes, mert a szexuális zaklatás tényét nem befolyásolja.
Amikor felült mögém, és eltávolodtunk a szüleimtől, elkezdte markolászni a fenekemet, becsúsztatta a kezét egészen alá, és suttogni kezdett a fülembe, hogy menjünk el a lovarda mögé, ahol jól megdugna.
Ott ültem, megdermedtem, fogalmam sem volt, miről beszél. Nem voltam annyira felvilágosult, mint a mai gyerekek, tizenkét évesen még bőven ott tartottam, hogy szerettem Barbie babákkal játszani, és az eszem hajlatába sem jutottak a fiúk, maximum annyira, hogy hagyjanak békén, mert olyan durvák, mindig húzkodják a lányok haját. A fejemben akkor még nem kaptak helyet szexuális tartalmú gondolatok, nem ébredt fel bennem az érdeklődés a másik nem iránt. Úgyhogy számomra sokkoló élmény volt, nem értettem, mit akar, miért markolja olyan durván a fenekemet, egyáltalán, mit keres ott a keze, és minek sugdos a fülembe gusztustalan dolgokat, hogy mennyire “szétb…ná a pinámat”.
A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy miután végre vége lett a lovaglásnak, leszálltam, és egy szót sem tudtam kinyögni. Nem tudtam bőgni, sikítani, hangot kiadni. Nem tudtam azt üvölteni a mellettem álló anyámnak, aki épp megköszönte nagy mosolyok között, hogy elvitték a lányát lovagolni, hogy “anya, segíts, bántott, jelentsd fel, verjétek szét, undorító féreg!” Nem jött ki hang a torkomon, mert azt sem tudtam, mi történt velem. Fojtogatott a sírás, de nem voltam képes elmondani azt, amire nem voltak szavaim. Megalázva éreztem magam, széttiporva, megsemmisülve.
Csak nyeltem a könnyeimet, és bámultam magam elé, nem mertem még rá sem nézni a lovászfiúra. Legszívesebben elsüllyedtem, eltűntem volna, hogy soha többé ne kelljen senkivel semmilyen testi kontaktusba kerülnöm.
Sokáig kérdezgették a szüleim, hogy mi a bajom, aztán elkönyvelték magukban, hogy nem szeretek lovagolni, biztos megijedtem tőle. Pedig ha akkor elmondtam volna, hogy mit tett ez a lovászfiú, rögtön cselekedtek volna. Ahogy apámat ismerem, minimum letépte volna a tökeit, és kitűzi az istálló ajtajára, hogy ott lobogjon, ne egy gyereknek kínálgassa a gazdája.
De nem tettem, megnémultam.
Ez a némaság egészen felnőtt koromig tartott, már férjhez mentem, mikor el mertem mondani anyukámnak, mi történt akkor. Épp kellemesen nosztalgiázott azon, milyen jó volt az a családi nyaralás, és ugye emlékszem, hogy akkor ültem először lovon. Akkor szakadt ki belőlem, hogy emlékszem, túlságosan is jól emlékszem, azóta sem tudtam igazán túltenni magam azon, ami ott történt velem. Megdöbbent. Aztán megkérdezte, miért nem szóltam. Majd tíz percig káromkodott, és elátkozta a lovászfiút hetedíziglen.
Azt mondanák sokan az én történetemre, hogy ez apróság, és hogy ez azért nem ugyanaz, mintha ténylegesen megerőszakoltak volna. Csakhogy az áldozat szempontjából pont olyan érzés, mintha megtörtént volna az aktus. Amikor beszólt később nekem valaki az utcán, hogy “vastag kolbász kell abba a pinába” és röhögött hozzá zaftosan, akkor az is szexuális zaklatás volt. Amikor a tömött villamoson hozzám nyomta az álló farkát a másik, tizenhárom évesen, az is erőszak volt. Amikor megfogdosták tizenhat éves koromban a mellemet a buszon, az ugyanúgy erőszak. Amikor a Városligetben előkapta a péniszét az a férfi, hogy meglóbálja előttem tizenöt éves koromban, és zokogva rohantam tőle ki a világból, az erőszak. Amikor alám nyúlt a lovon a lovászfiú, az kiskorú ellen elkövetett erőszak. Benne van a szóban: rám erőszakolták magukat, a mocskos gondolataikat, az aberrációjukat.
A gusztustalan, perverz kezüket engedély nélkül tették a testemre.
Szerencsésnek érezhetem magam, hogy egyik alkalommal sem jutott el odáig a dolog, hogy ténylegesen megerőszakoljanak. De ez lenne a normális? Ilyen élményekkel kell egy kamaszlánynak felnőnie? Mindezt úgy, hogy nem viselkedtem, nem öltöztem kihívóan, de ha a fél fenekem és összes fejlődő mellem ki lett volna pakolva, akkor sem lett volna joguk ahhoz, hogy tapizzanak, markolásszanak és erőszakoskodjanak.
Nem vagyok egyedül ezekkel az élményeimmel, azt gyanítom. Csak erről nem beszélünk, szégyelljük valamiért magunkat, miközben egy hangyabokányit sem a mi hibánk az, ami történik. Nincs felelősségünk abban, hogy egy férfi annyira lenézi a nőket, hogy egy darab húsként, markolászható sonkaként tekint rájuk, és valószínűleg fogalma sincs róla, mi az, hogy közös megegyezésen alapuló szex. Annyira egysejtű ösztönlények ezek az emberek, hogy azt hiszik, ha nekik igényük támad bármire, azt elvehetik kérdés nélkül. Mindegy, hogy egy kiló kenyérről vagy egy másik emberi lényről van szó.
Egy ilyen helyzetben nem számít, hogy a nő – vagy épp kislány – mit visel, hogyan viselkedik, hány éves, mit akar, a lényeg, hogy ők kielégítsék a vágyaikat. A zaklatás, erőszak, molesztálás áldozatainak ezért zéró felelőssége van ebben a helyzetben, még a személyük sem fontos az elkövetők számára, csak az, hogy két lábon járó combok, fenekek, mellek, akikkel bármit meg lehet tenni, amit az ösztöneik diktálnak. Vajon hányan vannak még, akiket ugyanilyen zaklatások érnek nap mint nap az utcán? Az ilyen helyzeteket szinte lehetetlen megelőzni, mert egy másik ember viselkedését kiszámítani nem tudjuk, de fel kellene készítenünk a lányainkat arra, hogyan védjék meg magukat, vagy hogy hogyan beszéljenek róla szégyenérzet nélkül, ha ilyesmi mégis megesik velük. Én megtanítom erre a gyerekeimet, az biztos.
