Aktuális

Lehet-e nevetni a menekülteken?

A menekülteknél forróbb téma nincs most Európában, és tudják ezt a filmesek is. Mostanáig főképp dokumentumfilmeket és kemény drámákat mutattak nekünk a témában, ám most pár hét leforgása alatt két menekültekkel foglalkozó vígjáték is a magyar mozikba kerül. Az Isten hozott Németországban és A remény másik oldala azonban nem is különbözhetne jobban egymástól.

„A komédia egyenlő tragédia plusz idő” – tartja a mondás, amit Woody Allennek és Mark Twainnek is tulajdonítanak, de a cikk szempontjából a lényeg az, hogy van benne ráció. Bármivel – és ezalatt tényleg azt értem, hogy BÁRMIVEL – lehet viccelni, ha azt jó ízléssel tesszük, és megfelelő az időzítés. Egyesek számára biztos szomorú lesz ezt olvasni, de a humorban tényleg nem létezik tabu, bár az tény, hogy egy-egy merészebb vicc könnyen rosszul is elsülhet. Hogy miért magyarázom mindezt? Azért, mert a menekültválság közepén most két vígjáték is a magyar mozikba kerül a témáról. Míg az Isten hozott Németországban! a témát vérbeli kommersz vígjátékként, tömegfilmként kezeli, addig a finn Aki Kaurismäki a saját abszurd filmes univerzumában helyezi el a menekülteket, és a rideg, faarcú szereplői közé emeli be az emberi tragédiákat. A kérdés az, tudunk-e nevetni mindezen.

Ü-Z-E-N-E-T

Azért egyik esetben se számítson senki térdcsapkodva röhögős komédiázásra: szerencsére még a német kommerszfilmesek is érezték, hogy ez a téma érzékenyebb annál, hogy bármit megengedhessenek maguknak. Természetesen, ha valaki 2017-ben filmet forgat a menekültekről, annak a filmnek óhatatlanul lesz üzenete is. Egyszerűen ez nem egy olyan téma, ahol meg lehet úszni az állásfoglalást, és szerencsére sem a németek, sem a finnek nem próbáltak óvatoskodni ezzel.

Mindkét film alapvetően humanista megközelítésű, és nem az állami rendszerek, hanem a civilek felől próbálja megmutatni, hogyan lehet kezelni a ránk szakadt humanitárius katasztrófát. Biztosan lesznek majd olyanok a politikai gyűlölködéstől kissé túlfűtött Magyarországon, akik – főképp a német film esetében – ezeket a mozikat egyfajta migránspropagandaként látják majd, pedig itt csupán arról van szó, hogy volt két rendező, aki szórakoztató formában megmutatta, hogy a közel-keleti és afrikai országokból beáramló tömegek mögött valódi arcok és valódi emberi sorsok rejlenek, nemcsak arctalan statisztikai adatok. Az már más kérdés, hogy az üzenetét melyik film mennyire ízlésesen tudja csomagolni. Az Isten hozott Németországban! főképp a multiplex közönségnek készült, így a mondanivalója is sokkal szájbarágósabb, míg A remény másik oldala sokkal kifinomultabban fogalmaz.

 

Menekültekről másképp

Az Isten hozott Németországban egy müncheni famíliáról, Hartmannékról szól, ahol az asszony a férje elutasítása ellenére a fejébe veszi, hogy ő úgy segít a menekültek helyzetén, hogy otthont ad egynek. Végül a Nigériából érkező Diallo költözik be hozzájuk, akinek a menekültkérelme még elbírálás alatt áll, és természetesen teljesen felforgatja a család életét. A remény másik oldala Khaledje Szíriából menekült, és miután a menekültkérelmét elutasítják, elszökik és egy lepukkant helyi étteremben vállal feketemunkát szállásért és némi zsebpénzért cserébe, de olyan közel kerül a főnökéhez, hogy az még abban is segít neki, hogy a húgát az országba csempészhesse.

A két film megközelítése egészen más. Az Isten hozott Németországban csak látszólag szól Diallóról. Ő inkább csak katalizátor egy konfliktusokkal teli család problémáinak megoldásában, egy figura, aki újra összehozza őket azáltal, hogy felhívja a figyelmüket az otthonról hozott és a nyugati kultúrából lassan kikopó tradicionális értékekre, és arra, hogy nem értékelik eléggé a privilegizált életüket. Ez persze hoz vicces helyzeteket is, mint amikor a família harminc körüli lányánál rákérdez arra, hogy hol vannak a gyerekei, vagy amikor az idős, de nagyon hiú családfő kapcsán arra figyelmezteti a gyerekeit, hogy bánjanak vele tisztelettel, mert már öreg. Ezzel szemben A remény másik oldala sokkal kiegyensúlyozottabb: itt a finn Wikström és a szír Khaled egyenrangú szereplők, akiket az hoz össze, hogy valahol mindketten kitaszítottak. Míg Khaled a háborúban veszítette el a családját, és egy idegen országban próbál új életet kezdeni, addig Wikströmöt hatvanévesen hagyja el a felesége, és költözik el otthonról, miközben pont egy új vállalkozásba kezd, vagyis tökéletesen át tudja érezni Khaled helyzetét, akinek már nincs senkije.

 

Röhögni a tragédián?

Egy ilyen érzékeny témánál persze nagy kérdés, hogy mennyire érezzük valóságosnak, amit látunk, és a filmek mennyire mutatják be a menekültlét sötétebbik oldalát. Ez már csak azért is érzékeny dolog, ugyanis ha túlságosan elmélyednek benne, akkor a saját vígjátéki vonalukat oltják ki, mivel két véres tragédia között nem egyszerű nevetni. Ilyen szempontból mindkét film csal egy kicsit. Olyan menekülteket tesznek meg főszereplővé, akiknek se kutyája, se macskája nem maradt otthon (oké, Khalednek még van egy húga), nem akarnak egy komplett nagycsaládot magukkal hozni, és így a beilleszkedésük is könnyebb. Az Isten hozott Németországban végén van is egy poén, amikor Diallo elkezdi mondani a családfőnek, hogy hozná a családját is a házba, és amikor látja a férfi megdöbbent arcát, elröhögi magát, hogy „Nyugi, csak szívatlak!”. A film a terrorizmus témáját is beemeli, de csak viccforrásként: Diallót ugyanis egy tévedés miatt a bénázó állambiztonságiak terroristagyanús elemként figyelik meg, miközben a valódi terrorista a menekülttáborban szervezkedik. A valóságra olyankor is kikacsintanak az alkotók, amikor a családfő bírálja Angela Merkelt, amiért a fél világ menekültjeit meginvitálta Németországba.

A remény másik oldala a finn idegenrendészet munkáját bemutatva válik meglepően realistává. Khaled kihallgatása és adatainak felvétele például egyáltalán nincs elviccelve,

magyar nézőként pedig különösen fáj az a rész, amikor a férfi arról számol be részletesen, hogyan bántalmazták a magyar határra érve.

Különösen kegyetlen az a jelenet, amikor a menekültkérelmét azzal utasítják vissza, hogy szerintük Aleppo már biztonságos hely, miközben a tévében azt mutatják, hogy épp akkor bombáztak le egy iskolát, aminek számos ártatlan halálos áldozata volt. A filmben még szélsőjobbos, rasszista támadást is láthatunk, de a finn rendező mindig el tudja ütni a dolog élét egy-egy igazán száraz, finom poénnal.

Mások, mégis hasonlóak

A két film teljesen különböző, ugyanakkor több dolog is van, ami összeköti őket: mindkettő jót akar, humánusan közelít a témájához, és arra figyelmeztet, hogy nem lehet pusztán az államtól várni a megoldást, civilekként nekünk is dolgunk, hogy segítsünk, vagy legalább ne hátráltassuk azokat, akik segíteni próbálnának. Talán az Isten hozott Németországban! kissé didaktikusan próbálja rávezetni a nézőjét minderre, de a jóakaratát egy percre sem tudnám kétségbe vonni, és a maga egyszerű módján még szórakoztató is a végeredmény. A remény másik oldala bravúrja pedig az, hogy egy veterán, a saját stílusát (faarcok, melankólia, fanyar vicces, retro-hangulatú helyszínek, old school blues…) már évtizedekkel ezelőtt megtaláló, legendás filmrendező úgy tud nagyon is érvényesen, újszerűen és szórakoztatóan mesélni egy mai problémáról, hogy az cseppet sem hat avíttnak. Mert az emberség sosem megy ki a divatból.

A remény másik oldala szeptember 7-től, az Isten hozott Németországban! pedig szeptember 21-től látható a magyar mozikban.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top