Vannak keretek, állíthatunk fel szabályokat, és rám aztán felettébb igaz, hogy az átlagnál komolyabban veszem az internetezés veszélyeit. Mégsem ítélek rögtön, első látásra, ha egy gyerek kezében okostelefont látok, és azt, hogy villámgyorsan kezeli. Nem gondolom azt a metrón, hogy inkább beszélgessen velem (én sem akarok idegenek mellé lehuppanva csevegésbe fogni), nem szólok rá, hogy vegye ki a füldugót a füléből, miközben hosszú vonat- vagy autóúton zötyögünk (más zenét szeret ő, és mást én), és ha a barátaival akar csevegni a nap végén, azt ugyanolyan fontosnak tartom, mint amikor én üzenek a barátnőmnek Viberen. Amikor okoseszközök vannak a kezünkben, az nem azt jelenti, hogy a környezetünk nem fontos, hogy aki nyomkod, az mindig csak játszik. Ahogy másban, ebben is az aranyközép lenne az igazi, és mielőtt bármit gondolnánk a másikról és arról a tevékenységről, amit folytat, próbáljuk valóban megismerni.
Kornél 11 évesen már saját filmet forgat
Gyurkovics Kornél már háromévesen rajongója volt a filmeknek, először a Pókembernek, aztán jöttek a kalandfilmek. Most épp Vissza a jövőbe!-poszter lóg a falán, de a szobájában akadnak Indiana Jones-relikviák is. A kütyüzés őt is utolérte, és bár bevallottan Minecraft-rajongó, elsősorban filmkészítésre használja az eszközöket. Igen, filmkészítésre. Most 11 éves, de már 8 éves kora óta gyártja a produkciókat.
„Először táblagépen vettem fel kockáról kockára a filmeket – emlékszik vissza Kornél – az ún. stop motion nevű technikával. A legelső filmem túl rövid lett, és nem volt elég folyamatos animációja, apukám mondta is, hogy több képkocka kell ahhoz, hogy ne szakadozzon úgy a mozgás. Nekem akkor ez az eredmény számított, hogy megdicsérjenek a szüleim. A következő filmem már több mint 2000 kockából állt, a legófiguráim voltak a szereplők, egy dabelős sztorit készítettem. Hogy mi az a dab? Pogba, egy focista ünnepelte először ezzel a különleges mozdulatsorral a gólját, mondhatni táncot járt. (A DAB dance vagy DAB style először egy atlantai rapper, Skippa da Flippa How Fast Can You Count It című klipjében volt látható – a szerk.) Ezt a mozdulatot aztán átvették a fiatalok, erről csináltam egy videót animációval, feliratokkal, hangeffektekkel. Ez pedig felkerült a zárt YouTube-csatornámra, persze a szüleim engedélyével. Korábban ott animációs filmeket néztem, zenét hallgattam. Az egészre mindig a szabadidőm megy rá, máskor nem filmezhetek – nem forgathatok, nem vághatok, nem kereshetek effekteket.
Legutóbb a barátaimmal forgattam filmet, A legendás maszk titkát. Ennek én írtam a forgatókönyvét, én rendeztem, én vágtam, én kerestem hozzá a zenéket, és a barátaimmal játszom is benne – igaz, még nincs készen teljesen, de a kedvcsináló trailere már igen.
Bevándorló vagy bennszülött vagy?
Kornél lelkesen beszél arról, miért szeretne filmrendező lenni, hogyan írja a forgatókönyvet, amikor nem használhat semmilyen gépet, hogyan rajzol, hogyan tervez. Számára az okostelefon, az asztali gép, a jobb minőségű fényképezőgép mind arra eszköz, hogy alkothasson. Játszik is, infókat is keres egy-egy házi feladathoz – mégsem ez az elsődleges.
„Ha a fiam digitális bennszülött – azaz születésétől fogva természetes neki az internet, a különböző alkalmazások, a technika –, akkor én hozzá képest tényleg csak digitális bevándorló vagyok – ismeri el Kornél édesapja, Gyurkovics Tamás. – Megdöbbentő volt minden fázisa annak, ahová néhány év alatt jutott.
Egyszer utaztunk az autóban, épp telefonáltam, és a feleségem kérdeztem, mi is angolul a »pajszer«, amikor Kornél, lehetett vagy 9 éves, megszólalt, és megmondta. Kiderült, hogy az egyik kedvenc videójátékában ez sokszor előkerül, és beépült a szókincsébe.
Kornél a film előzetesén dolgozik
Az angoltanulásban húzza, ösztönzi minden – mert ha kiszótározza a szavakat, egyre jobban érti, amit csinál, amire kíváncsi. Nemrég a Clash of Clans (A klánok összecsapása) játék alkotóira üzent rá, hogy szívesen lefordítaná a játékot magyarra. Azt mondja, imádja az angolt, miért ne tenné meg? A technikai eszközök használatának rengeteg előnye van, mégsem mondunk mindenre igent, amivel előáll. Hétköznap csak akkor ülhet a gép elé, ha »nagy ötöst« hoz, de hétvégén is korlátozzuk, mennyit gépezhet az öccsével, Bálinttal. Különben akár 24 órában is használnák, akár az alvás vagy a tanulás rovására. Ugyanakkor nem állunk melléjük közlekedési rendőrnek, vannak szabályok, amiket nekik, maguknak be kell tartaniuk. Megbízunk bennük, és még sosem éltek vissza a bizalommal.”
Kornél maga is bevallja, hogy talált már furcsa videókat a YouTube-on, amelyekről tudta, de legalábbis érezte, hogy nem az ő korosztályának valók. A szabály az, hogy ezeket közösen meg kell beszélni.
„Ne kockulj!”
„»Ne kockulj!«, ez is nagyon gyakori mondás nálunk – csatlakozik a beszélgetésbe Kornél édesanyja, Kenderesy Nadin. – A fiaim óhatatlanul látják, hogy nálunk is ott az okostelefon, amit sokszor nem is telefonálásra használunk már, hanem számítógépként kezeljük. Vigyáznánk rá, hogy ne vegyék át a szokásainkat, hiszen ami nálunk munkaeszköz, az náluk még inkább szórakozási forma. »Én dolgozom, te játszol« – sokáig ez volt a felállás, de az alkotás már nem csupán játék, és ha angolul bővül a szókincse, akkor az is áldás. Néha feladatot is kap tőlünk, például iskolai anyagból forgasson filmet, mondjuk Petőfi Sándor Alföld című verséből. Ebben egyébként a suli is partner, mert a tanárok kifejezetten bátorítják az ilyen kreatív megoldásokat. Ők is tudják, hogy egy osztálytárs által készített videóval talán Petőfi is lehet olyan érdekes a gyerekek számára, mint Pamkutyáék.”
A film forgatókönyve
„Anyu mindent tőlem tud!”
Vadas Bendegúz nevét az elsők közt tanultam meg, amikor az osztály levelezőlistája létrejött. Bendegúz másodikos kora óta maga pötyögte be, ha beteg lett, és szüksége volt a házira, ha közérdekű információkat akart velünk megosztani. Harmadikban pályázatokat készített – írt, nyomtatott – a többieknek, rajzpályázatot, meseírót, amit aztán háromfős, osztálytársakból álló bizottság bírált el, mentünk is a hétvégén, hogy az első háromnak írószereket, nyalánkságot vegyünk jutalmul, amikor ránk került a sor. Bendegúz valahogy rákapott a kütyüzésre, de olyan profin használta a kommunikációhoz, mint egy médiaszakot végzett felnőtt.
„Telefont két éve kaptam, amikor a szüleim szolgáltatót váltottak – meséli Bendegúz. – Legtöbbször fotózásra használom, legutóbb szelfiket készítettem. Ami nem jó, azt törlöm. A suliba nem vihetünk be telefont, és nincs is rá szükségem, mert anyuék visznek, hoznak, de nyáron mindig nálam volt. A legjobban ezt szeretem. Szoktam játszani is, de azt főleg asztali gépen: buszvezetős szimulátor a kedvencem. Anyukám mindig mondja, hogy én így születhettem, hogy értek hozzá. Talán azért is mondja ezt, mert mindent én tanítottam neki.
Mindennap egy keveset gépezek, sok a lecke, szolfézsom, hangszeres óráim vannak, úszom, elfáradok. Az, hogy elővegyem az okoseszközeimet, nálam az marad a végére. Érdekel minden: a szövegszerkesztés, a zenekeresés, fontos és hasznos információk megtalálása. De nem vagyok a rabja, bármikor leteszem, ha valaki beszélgetni szeretne velem.
„Szeretnék egy kutyát”
Jó dolgom volt, pluszfeladatok és pluszkötelezettség nélküli, amíg a lányomat lekötötte a virtuális macskája. Fürdette, gondozta, fésülgette, finom falatokkal kényeztette. Egyszer én is megsimogattam, hálásan, nagy 3D-s szempillával nézett rám. Csakhogy ez a virtuális macska mégsem társ, nem lehet vele játszani igazán. Amikor a szomszédba költözött a vihar után megtalált, 30 dekás kis szürke Léna cica, és délutánonként lehetett vele játszani, madzagot lóbálni előtte, ami után szívesen kapott és ugrott – már tudtam, hogy mi következik. „Szeretnék egy állatot. Macskát, kutyát.” A tabletezési szokások megváltoztak, mert azt találtam mondani, ha kigyűjti a netről, hogy mit jelent a felelős állattartás, mire van szüksége egy kutyának, mire egy macskának, akkor komolyan veszem a kérését. Azóta itt keresi az információkat. Megkértem arra is, mutassa meg az összes játékot, amit letöltött magának a nyári szünet alatt, mondjuk az idősebb unokatesók ösztönzésére – ezek közül az akasztófásat és a szókeresőt már együtt játsszuk, látványos applikációjuk van, és nincs szükségünk papírra.
A Minecraft nevű játéknak pedig valójában nem akkor lettem rajongója, amikor láttam, hogy mennyire kreatív – hogy a gyerek épít, gondolkozik, tervez –, hanem amikor a negyedik angol kifejezés szótárazása után a lányom azt találta mondani, hogy várja a sulit, mert végre lesz angolóra, és erre szükség van a játékhoz.
Hogyan lesz valaki okos kütyühasználó?
Amikor egy 7-8 éves gyerek megtanul olvasni és írni, és már képes arra, hogy maga pötyögje be a keresőbe a kulcsszavakat, majd egy szempillantás alatt kitárul előtte egy teljesen új univerzum, az maga a csoda. Csakhogy előfordulhat, hogy arra az ártalmatlannak tűnő szókapcsolatra, hogy „lovas képek”, a harmadik oldalon már elképesztően durva, obszcén fotók jönnek fel. A gyerek, ha túl korán regisztrál közösségi oldalakra (mert technikailag két perc megoldani, de gondolkodásában még éretlen erre), akkor olyanokkal is szóba keveredhet, akikkel nem kellene. A kütyüzés adta szabadság, a korlátok nélküliség, az azt és úgy, ahogy te akarod érzése a legveszélyesebb. Ráadásul a függőség nagyon hamar kialakulhat, és azoknál a gyerekeknél, akik „csak” mesenézésre használják, tulajdonképpen nem arról van szó, hogy kevesebbet tévéznek, épp ellenkezőleg, igaz ugyan, hogy nem a tv képernyőjét bámulják, de egy másik eszközt bámulnak órákig. Akik „csak” játszanak egy kicsit rajta, azok sem a valóságban élnek, és ha ez túl hamar szokássá válik, mint a drogot, úgy fogják használni. Kikapcsolásra, menekülésre. Az elvonási tünetek pedig eleinte csak a hisztiben, a feleselésben, a könyörgésben, a kisebb hazugságokban fognak jelentkezni: „csak még öt percet”, „mindjárt befejezem”, „ezt még lejátszom”, „te is egész nap telefonozol”, „bezzeg a többiek a suliban is…” De mehet a tanulás, a sport, a közösen töltött minőségi idő rovására.
Aki megmutatja a gyermekének, hogy lehet használni az okoseszközöket, aki használja a gyerekzárat, aki megszabott keretek közé irányítja ezt az egészet, hosszú távon sokkal többet használ, mint gondolná. Sokszor nagy a kísértés, hosszú ügyintézős órák alatt például. Könnyebb kölcsönadni a telefont, és rászabadítani a gyereket az orvosi váróban egy letöltött játékra, mint beszélgetni, szójátékot játszani. Hétvégén tovább aludni is könnyebb, miközben neki már zümmög a tévé, vagy vibrál a PC-je. Sok olyan csapda van a hétköznapokban, amikor ha engedünk, hogy nekünk, felnőtteknek könnyebb legyen, valójában ártunk a gyerekünknek. A csendes, nem unatkozósnak tűnő, magának nem ártó gyerek képe ekkor is csak illúzió.
Érdekes módon se főzni, se a fűnyírót használni nem engedjük úgy, hogy ne állnánk mellette, ne mutatnánk meg a működést, ne néznénk rá ötpercenként, hogy minden rendben van-e. Igaz, hogy az okostelefon kicsi, ártalmatlan, jól megtervezett design darab – de fejlődést, tanulást, okos használatot csak akkor hoz a gyerek életébe, ha mi, szülők ugyanúgy tekintünk rá, mint bármely »veszélyesnek és hasznosnak« egyaránt gondolt háztartási eszközünkre.
Viszont arra érdemes időt szánni, hogy megtanulja kezelni, hiszen az első között szeretné megismerni, mi adjuk a mintát hozzá. És arra se kapjuk fel a fejünket, hogy sokkal ösztönösebben, bátrabban, ügyesebben fogja kezelni. Ebbe a világba született, ez lesz a természetes. Gyerek, tehát kíváncsi. Aki okosan segíti az utódát, okos kütyühasználót „nevelhet”.
