Újabb szivárványcsalád fog születni (így hívják, amikor azonos nemű pár válik szülőpárrá). Habár…
„Már anya vagyok – szögezi Reni beszélgetésünk elején. – Amikor a gyermekvállalás mellett döntöttem, már készen álltam a szülői feladatokra, érzésre. Persze, akkor sincs semmi baj, ha valaki még az út elején tart, hiszen én sem egyik percről a másikra váltam szülővé. Nálam is egy belső folyamat eredménye ez, ahogyan az elköteleződés az örökbefogadás mellett szintén. Az érzésre fel vagyok készülve. Minden szituációra természetesen, nem.”
A nem nem fontos
„A genetika nem írja meg helyetted az életed sztoriját – magyarázza Reni a döntést, mely szerint nullától hatéves korig várnak egy kisfiút családjukba. – Akárhonnan is jön ő, akármennyi idős is lesz, szeretni fogjuk, és akit szeretünk, azzal egy idő után hasonlítani kezdünk egymásra, akárcsak mi, Zsuzsival – mondja. – Zsuzsi az első az életemben, akit a kapcsolat elején sem »habcsókszerelemmel« szerettem. Reálisan látom, hogy milyen, és így fogadom el” – meséli Reni szerelmükről, amely egy színes kiránduláson kezdődött. Ez olyan csoport, ahol Reni a barátaival találkozik. Nyitott a társaság, és aki szeretne részt venni a programokon, a tagfelvétel után megteheti. Itt nincsenek címkék, bárki jöhet.
„Aztán egyre többet beszélgettünk telefonon, egyre jobban megismertük egymást, és Zsuzsi kért egy esélyt egy személyes találkozásra. Kapott. Nem bántam meg. Azóta együtt élünk.”
Ennek az együttélésnek a kölcsönös elfogadás adja a szilárd alapot. Ahogyan Reni mondja, ő mindig így közelített minden partneréhez, ebből sohasem engedett.
„Középiskolás koromig semmilyen belső képem nem volt a saját nőiségemről. Mint tini, persze, én is szerettem volna csinos lenni, de autentikus roma családban felnövő lányként úgy szocializálódtam, hogy vannak tabuk. Például, hogy a nőies külsőnket eltakarjuk a férfiak szeme elől. Viszont lazítottak a hagyományainkon, hogy könnyebben tudjunk asszimilálódni. A családom elfogadó, és számukra is az a fontos, hogy boldog legyek. A párkapcsolataimban az volt a legfontosabb, hogy a szerelem két ember közti. Mert a nem nem fontos…”
fotó: thinkstock
Lánybúcsú, menyasszonyi ruha, torta
Megkérdeztem Renit, akkor most hogyan is tekint Zsuzsira? Nőként?
„Igen, nőnek tekintem, mert ő is akként tekint magára – mondja nevetve. – Ennél sokkal fontosabb, hogy nekem úgy tetszik, ahogy van. Nem bontom le tulajdonságaira, mert éppen az a vonzó, hogy mindezek harmóniában vannak benne. Nagyon jó, hogy ő mindig nyugodt, én így bátran pöröghetek mellette, így haladunk együtt előre. Vagy például imádom azt is, hogy annyi év után, amit eltöltött a pék szakmában, most is oly elégedetten tudja mondani, hogy de gyönyörűen sikerültek ma a zsemlék! Persze, a fodrász után megdicsérem, hogy milyen jól néz ki, mert tudom, hogy nekem akar tetszeni.”
Ezek után nem csoda, hogy nyáron, két év együttélés után, egy szimbolikus, házi szertartáson, szűk családi körben Reni és Zsuzsi kimondta egymásnak a boldogító igent.
„A bejegyzett élettársi kapcsolatot mindketten elutasítjuk, éppen az egyenlőtlenség miatt. Mert azzal nem ugyanazok a jogi lehetőségek adottak, mint a házastársaknak – mondja Reni döntésük hátteréről. – Egyszerűen nem asszisztálunk hátrányos megkülönböztetéshez. Amúgy is annyi ilyen ért az életemben, és már jóval a melegségem felvállalása előtt! Amikor például az általános iskolában egy C betűt írtak a naplóba minden roma tanuló nevéhez az osztályban…”
A szertartás azonban mindkettőjük számára nagyon fontos volt. A tradíciók, szokások is, az eljegyzés, a leánybúcsú, a kézzel írott meghívók, a hófehér menyasszonyi ruha, a csokor, a torta, a koszorúslányok, mind, mind…
„Édesapám kísért oda Zsuzsihoz, és ő is adott össze minket. Mint majdnem-néprajzos (a néprajz–kulturális antropológia–romológia diplomámhoz csak szakdolgozat, szigorlat, államvizsga hiányzik) olyan hagyományokról sem mondtunk le, mint a lányszöktetés. A sógoraim raboltak el. Többek közt Zsuzsinak egyéb próbákat is ki kellett állnia arájáért, például fel kellett ismernie a lábszáramat” – emlékszik vissza Reni a boldog napra.
Az sem volt kérdés, hogy mindketten szeretnének gyereket. Kiderült, még összeköltözésük előtt külön-külön utánanéztek a jogi lehetőségeknek, pontosabban lehetetlenségeknek. Ma Magyarországon gyermekről ugyanis hivatalosan csak születés után lehet lemondani.
„Mert ugyan a biológiai apa, ha már megszületett a gyermek, lemondhat róla, de sem őt, sem a babát nem akartuk kitenni ennek. Emiatt döntöttünk az örökbefogadás mellett. Hisz a gyermekünk – bármilyen úton kerül is hozzánk – a mi gyermekünk lesz.”
„Emberi szerepeket fog tanulni tőlünk”
Így az örökbefogadás Reni és Zsuzsi számára egy közös, erős vállalássá vált. Ekkor Renit megtréfálta a szervezete:
„Épp csak beadtuk a szükséges papírokat, amikor minden előzmény nélkül rosszul lettem. Szinte egyfolytában hányinger gyötört, szédültem, előfordult, hogy olyan kínzó volt mindez, hogy le kellett szállnom a villamosról. Fogalmam sem volt róla, mi bajom lehet, felkerestem a háziorvosunkat. Ekkor már sokasodtak a tünetek, mondta is a doki, hogy ez szakasztott olyan, mint egy álterhesség. Pedig nem is tudta, mit kezdtünk el, mire készülünk…”
Aztán ezek a panaszok, ahogyan jöttek, el is tűntek, de a közös gyermek reménye egy sokkal nagyobb tehertől is megszabadította Renit:
„Egykor napi traumaként éltem meg, hogy nem lehet vér szerinti gyermekünk. Még mindig előfordul, ha ránézünk valakire, és úgy gondoljuk, összemosolygunk, azt gondoljuk, milyen jó lenne donornak… Ezt én donorriadónak hívom. De már el tudtam engedni ezt is.”
Ebben maga az örökbefogadást megelőző procedúra is sokat segített. Reni ugyan maga is szociális munkásként dolgozik, de azt kérte, ne szakemberként kezeljék, mindent ugyanúgy mondjanak el nekik is. Mert bár Reni hivatalosan egyedülálló nőként fogja örökbe fogadni gyermeküket, Zsuzsinak mindenben részt kellett vennie, a felkészítő tanfolyamon éppúgy, mint például a környezettanulmányon a közös otthonukban.
„Ugyanabban a bánásmódban részesültünk, mint a heteroszexuális élettársak. Nagyon jólesett, hogy a hivatal munkatársai kíváncsiak voltak ránk, támogattak minket. Így mi is bátran lehettünk önmagunk. Ha izgultunk, megfogtuk egymás kezét, vagy ha éppen valamiben nem értettünk egyet Zsuzsival, én simán mondhattam neki, »mackó, ez nem esett jól«.”
És hogy le lesznek-e osztva majd a nemi szerepek köztük mint szülőtársak között?
„Miért egy elvált, gyerekét egyedül nevelő, heteroszexuális szülő esetében le kell, egyáltalán le lehet osztani ezeket a szerepeket? – kérdez vissza Reni. – Nem szeretjük a címkéket. Ebben sem. Az úgynevezett gendersemleges élet hívei vagyunk, nem támogatjuk a társadalom által sugalmazott, ránk erőltetett hetero-normatív nemi szerepeket. A mi gyerekünk tőlünk emberi szerepeket fog tanulni!”
Jó, jó, tudom a nem nem fontos, mondom búcsúzóul Reninek. Még az ajtóból hallom, ahogyan párja hívja telefonon, és ő ennyit válaszol neki: „Én is szeretlek.”
