Mivel eredetileg szociális munkás vagyok, a húszas éveim elején sokat dolgoztam segítő munkakörökben. Területi idősgondozásban, gyermekotthonban, kórházban.
Mindenhol tettem olyasmit, amit bánok, szégyellek, amit a mai napig alig valakinek mondtam el. Amik a saját mércém szerint is elfogadhatatlanok. Hogy miért? Mert alkalmatlan voltam. Túl fiatal ehhez a munkához. Nem volt önuralmam, alázatom, tekintélyem. Valamint az emberi sors olyan mély bugyraiba láttam bele, olyan mértékű társadalmi problémákkal kerültem szembe, amelyek teljességgel megoldhatatlanok voltak. Rajtam csak lecsapódott a sok emberi szenvedés. Olykor düh vagy tettlegesség formájában. És ehhez nem voltam elég erős – esetenként rosszul reagáltam.
Bár sehol nem tudta meg senki, hogy kivel, mikor, hogyan viselkedtem méltatlan módon, felmondtam. Mindenhol. Rögtön, amint megértettem, hogy alkalmatlan vagyok az adott feladatra.
Aztán a szakmát is elhagytam – meghaladta az erőmet. Úgyhogy módosítanom kell az eredeti mondatot: nem vagyok szociális munkás, nem vagyok segítő szakember, csupán elvégeztem egy iskolát. Segítő az, akiket múlt héten láttam a Margit Kórház sebészetén. Húszéves lányok, akik harmadszorra is átpelenkázták kilencvenhat éves szobatársamat, ha harmadszorra is csöngetett. Húszéves fiatalok, akik azt csinálták, amit én otthon – csak én egy háromévessel, aki a saját vérem, a saját „bőröm”, szagom. Közben kedvesen szóltak az asszonyhoz, utána vigasztalták, hogy nem kell sírni, mert szégyelli magát, ez van, hát meg kell tenni. Ez az alázat, és csak ilyen embereknek való a segítő szakma. Szégyen, hogy úgy fizetik, ahogy.
Nincs azzal gond, ha az ember kiég. Ha elege lesz abból, hogy idegen testeket mosdat, hogy idegen fenekeket töröl. Hogy jajgatnak a fülébe, hogy nem hagyják aludni. Hogy nyolcvankilós embereket kell emelgetni. Hogy a demens beteg összefüggéstelen beszédét is végig kell hallgatni. Újra és újra. Hogy az ezredik csengőre is menni kell, hogy ne tessék már csengetni, hát mondtam, hogy csak reggel kötik át az infúziót. Egy hétig nem bírnám. És nem is kell. De biztos, hogy felmondanék már azelőtt, mielőtt az az ötletem támadna, hogy szexpózokban fotózkodjak a páciens ágyánál, mint tette a Baptista Szeretetszolgálat által működtetett pécsi szeretetotthon három dolgozója. A képek – amelyekkel számos személyiségi jogot megsértettek – felkerültek a Facebookra, óriási felháborodást kiváltva.
Nehéz megérteni, hogyan képes bárki ennyire lealacsonyítani egy magatehetetlen személyt. Hogyan képes tárgyként kezelni. Pedig kézenfekvő: a segítő szakmában dolgozók csak egy bizonyos mértékig lehetnek empatikusak. Ha túlságosan törődnek a rájuk bízottak érzéseivel, maguk is belebetegedhetnek. Tehát önkéntelenül is távolítják a problémát, személytelenítik a pácienst. És itt dől el, hogy valakinek való-e ez a pálya, vagy sem. Hogy ember tud-e maradni mindeközben, hogy érzi-e a határokat. Hogy megmarad-e az együttérző képessége úgy, hogy közben bírja is ezt a munkát. Nem baj, ha nem. De akkor más pályára kell menni, mielőtt kirúgják az embert.
Az érintett szeretetotthon vezetői egyelőre annyit mondtak, hogy belső vizsgálatot indítanak, az érintett három kollégát pedig azonnali hatállyal elbocsátották (szemben azzal a maszatolással, ami ilyenkor általában történik). Ami mindenképpen örvendetes – már csak az érintettek saját érdekében is.
És mennyi ilyen eset van, amit sosem tudunk meg! Ápolási otthonokban, pszichiátriai osztályokon, gyermekotthonokban… Ne legyenek illúzióink: a legrosszabb dolgok sajnos nem kamerák előtt történnek, és a legritkább esetben töltik fel a felvételeket a Facebookra.
