Katherine vagy ahogy barátai hívták, Kay Grahamre az utókor komoly, határozott üzletasszonyként, valamint a sajtószabadság bajnokaként emlékezik. Ő volt az, aki a Washington Post című lap tulajdonosaként egy bírósági ítélettel szembeszállva, a börtönbüntetést is kockáztatva jelentette meg az úgynevezett Pentagon-iratokat, melyek azt bizonyították, hogy az Egyesült Államok kormánya éveken át hazudott a polgárainak a vietnámi háborúról, és országuk győzelmi esélyeiről. A Grahamről alkotott kép azonban bizonyos szempontból csalóka, és leginkább csak az időskori Kayre volt jellemző. Nem akart ő sem üzletasszony lenni, sem laptulajdonos, sem médiamogul, egyszerűen csak rákényszerítette az élet, ő pedig nem tért ki a kihívás elől. De hogyan lett ötvenéves korára egy négygyerekes háziasszonyból, akinek alig volt hagyományos munkatapasztalata, Amerika egyik legfontosabb médiatulajdonosa?
Minden kezdet nehéz
A mai amerikai sajtó nagyjából úgy írná le Katherine Grahamet, mint aki privilegizált, fehér családba született, és sokáig nem volt túl sok gondja életben. Az édesapja a tőzsdén vált dúsgazdaggá, a családjuk teli volt befolyásos barátokkal, rendszeres vendégeik közt pedig a Kennedy família tagjai is feltűntek. Apja, Eugene Meyer még 1933-ban vásárolta fel jutányos áron az akkori tulajdonos pazarlása és a világgazdasági válság miatt csődközelben lévő Washington Postot, így kerül bele a médiabusinessbe. A lányára, Katherinere sosem tekintett igazi örököseként, és ez nem azért volt így, mert ne lett volna jó a viszonyuk, hanem azért, mert akkoriban a nagyvállalatokat mindig férfiak irányították, és az számított természetesnek, hogy egy férfi egy másik férfinak adja át a hatalmát.
Kay inkább egyfajta hobbiként próbálta ki magát a munka világában. Az apja egyik lapjánál helyezkedett el újságíróként, ahol zsebpénzért dolgozott egy rövid ideig, és bár élvezte a munkát, miután az akkori barátja, az ügyvéd Philip Graham eljegyezte őt, nem volt kérdés, hogy mi lesz a folytatás. A negyvenes években elképzelhetetlen volt, hogy egy nő komoly karriert csináljon, így Kay is azt tette, amit akkoriban a legtöbben: otthon maradt, és gyerekeket szült, szám szerint négyet (a két halva született gyerekük sem vette el a kedvüket a további próbálkozásoktól). A gyerekek később úgy emlékeztek erre az időszakra, hogy anyjuk teljesen átlagos édesanya volt. Hétköznap iskolába vitte őket, hétvégén pedig a családi farmon lovagolt velük. Akkoriban még nyoma se volt a később legendás magabiztosságának.
Truman Capote és Katherine Graham (Fotó: Harry Benson/Express/Getty Images)
Egy öngyilkosság, ami mindent megváltoztatott
Amikor Kay apja, Eugene Meyer úgy döntött, hogy nyugdíjazza magát, a cégei vezetését nem a lányára, hanem a lánya férjére, Philip Grahamre bízta. Ma már ez a döntés felháborítónak tűnhet – ha ma történne, az is lenne –, de akkoriban ez számított természetesnek, és maga Katherine sem gondolta egy pillanatig se komolyan, hogy egy cégbirodalom élére álljon. Philip az apósa legnagyobb megelégedésére jól vezette a rá bízott vállalatokat, viszont az évek során házassága Katherine-nel csúnyán megromlott. Bár Kay sosem gondolt arra komolyan, hogy elváljon tőle, a férje alkoholizmusa és depressziója jó néhány alkalommal okozott kellemetlen helyzeteket. A kapcsolat 1962-ben fajult el, amikor Philip összejött az általa tulajdonolt Newsweek című lap egyik riporternőjével, és úgy döntött, hogy a szeretőjét választja a felesége és a családja helyett. Elköltözött otthonról, viszont később megbánta a döntését, és visszament Katherine-hez. A férfi depressziója egyre súlyosabbá vált, és 1963-ban öngyilkos lett, agyonlőtte magát. Kaynek nem volt sok ideje gyászolni és magába zuhanni, hiszen egy egész cégbirodalom várt arra, hogy mi lesz ezek utána a családi vállalatok sorsa.
Új főnök a házban
Mindenki azt várta, hogy Graham eladja majd a hirtelen ölébe pottyant cégeket, miután közel az ötvenhez nemhogy vezetői tapasztalata nem volt, hanem a hagyományos munka világában is csupán jelentéktelenül kevés időt töltött. Az ő fejében is megfordult, hogy a könnyebbik utat választva azt tegye, amit várnak tőle, ám mégsem így döntött. Azt gondolta, hogy inkább vállalja a vezető szerepet egészen addig, amíg a fiai nem lesznek elég idősek és tapasztaltak ahhoz, hogy átvegyék tőle a stafétabotot. Döntését a legtöbben hitetlenkedve fogadták, de ő – bár volt benne bizonytalanság – nem ijedt meg a feladattól. Villámgyorsan beiratkozott egy menedzserképzésre, és amikor bele szeretett volna látni, hogyan készülnek az általa tulajdonolt lapok, hosszabb-rövidebb időre csatlakozott egy-egy szerkesztőjéhez vagy újságírójához, hogy jobban megismerje a munkájukat és a lapkiadás jelentette kihívásokat.
Az, hogy mindez nem volt könnyű menet, tökéletesen mutatja be a Steven Spielberg rendezte A Pentagon titkai is, melyben több olyan jelenetet is láthatunk, ahol a Meryl Streep alakította Grahamet közvetlenül a háta mögött beszélték ki a saját alkalmazottai, akár akkor is, amikor tisztában voltak azzal, hogy ő is hallja. Hosszabb időnek kellett eltelnie, mire megkapta azt a tiszteletet a beosztottaitól és a szakmától, ami kijárt neki, és ebben a legnagyobb szerepe az úgynevezett Pentagon-iratok ügynek volt.
Katherine Meyer Graham a Washington Post munkatársaival, 1969-ben (Fotó: Profimedia, Alamy)
A sajtószabadság diadala
Graham egyik legnagyobb húzása az volt, hogy felelős szerkesztőnek szerződtette a Washington Post élére a rutinos Benjamin Bradlee-t, akivel közösen a múlt évszázad egyik legfontosabb sajtóügyét produkálták. 1971-ben a New York Times kezdte el az államtól megszerzett és az amerikai politikusok háborúval kapcsolatos visszás ügyeiről szóló Pentagon-iratok feldolgozását. A lap két napon át lázban tartotta az olvasókat, akkor egy bírói végzés eltiltotta az ügytől. Attól félve, hogy kémtevékenységért bíróság elé állítják őket, a Timesnál úgy döntöttek, hogy nem folytatják a több ezer oldalnyi jelentés nyilvánosságra hozatalát és feldolgozását. A Times nagy sztorija így felszabadult, de senki sem volt, aki merte volna vállalni az iratok további közlését.
Miután Benjamin Bradlee csapata megszerezte a másolatokat, maradt a nagy kérdés: mit lehet ezzel kezdeni? A döntésben talán a legnagyobb felelőssége a laptulajdonos Katherine Grahamnek volt, aki nemcsak azt kockáztatta meg, hogy a cikkek megjelenése esetén börtönbe kerülhet, hanem azt is, hogy ezáltal csődbe viheti édesapja cégbirodalmát. Végül Bradlee-vel és a többi újságíróval közösen hozták meg a döntést, és Washington jogi tiltakozása ellenére folytatták a cikksorozatot, ami jelentősen hozzájárult a háború mielőbbi befejezéséhez. Végül senki sem került börtönbe, ugyanis a legfelsőbb bíróság a sajtószabadság alkotmányos jogát fontosabbnak ítélte az amerikai kormány titkolózáshoz való jogánál, és ezzel sajtótörténeti döntés született, ami egyben a sajtószabadság nagy diadala volt.
Katherine Graham (Fotó: Evening Standard/Getty Images)
A csúcson abbahagyni
A Pentagon-iratok ügynek köszönhetően a Washington Post egyike lett az Egyesült Államok legfontosabb napilapjainak, Kay Graham pedig már nemcsak azért volt fontos médiatörténeti személyiség, mert nőnek született, hanem azért is, mert a szabad sajtó szempontjából példamutató és bátor döntést hozott. A hetvenes években, az eredeti célját tartva végül átadta kiadói munkáját az egyik fiának, Donald E. Grahamnek, de cégtulajdonosként és az igazgatótanács tagjaként még sok éven át részt vett a lap munkájában. 1997-ben Personal History (Személyes történelem) címmel könyvet írt az életéről és a szakmában szerzett tapasztalatairól, élményeiről. Soha nem házasodott újra, és 2001-ben, 84 éves korában halt meg szeretett családja körében. A Pentagon titkai címen futó filmben az élete legfontosabb szakaszába nyerhetünk betekintést.
