Minden túlzás nélkül állíthatom, az utazás a mindenem, belülről hajt valami kényszeres erő, ami miatt állandóan úton vagyok: túrázom, kerékpározom, autózom, vonatozom és repülök. Ez utóbbi sajnos rettenetesen távol áll a szívemtől, és mindig igyekszem úgy felfogni, hogy a repülőgép amolyan adomány, ami eljuttat A pontból B-be. Ennek ellenére teljes szívemből utálom! Nem szeretem a gondolatot, hogy egy bádogdobozban ülök sok ezer méter magason. Nem szeretem, hogy hosszú órákat kell várakozással eltöltenem a reptereken. Nem szeretem, hogy nyolcszáz egy kávé – és nem szeretem azokat az utasokat, akik pokollá teszik a pár órás fapadozást.
Az ápolatlan – Azt hiszem, valamennyi kellemetlen körülmény közül az ápolatlanságot – és az ezzel járó szagélményt – viselem a legrosszabbul. Pechemre számtalanszor megesik, hogy olyan ember mellé szól a jegyem, akiből nemcsak az izzadság árad, de az ápolatlanság is. Számára a tiszta ruha, a zuhanyzás, a dezodor olyannyira mellékes körülmények, hogy nem is él velük, ellenben megkeseríti a mellette ülők életét, testszaga alattomosan bekúszik az orrba és a gyomorba, szabadulni tőle hosszú órák múlva sem lehet.
A tökölős – Sokakkal megesik, hogy a repülőtéren sietniük kell: elaludtak, dugó volt, más járatra kerültek. Ilyenkor minden perc számít, és egyáltalán nem jön kapóra az olyan utas, aki feltartja a sort – például a biztonsági ellenőrzésnél. Kicsomagol, matat, levetkőzik; a laptopját keresi, a folyadékokat keresgéli; az övével bajlódik; a cipőt is le kell venni; igen, a fényképezőgépet is ki kell tenni; nem, a 150 ml-es naptej nem mehet tovább… Az ember pedig csak nézi a lassított felvételt, minden hajszála az égre mered, és nem érti, tényleg olyan iszonyat nagy feladat előre átgondolni, hogy hogyan kell a repülőtérre úgy megérkezni, hogy gördülékenyen haladhasson a sor?
A hangos – Minden lehetséges alkalmat megragadok, hogy aludhassak. Ez alól a repülőút sem kivétel, a fedélzetre felkészülten, füldugó és szempárna társaságában érkezem, és még a felszállás előtt álomba merülök – pontosabban merülnék, ha nem lenne mindig legalább egy hangos ember a fedélzeten, aki nem vesz tudomást arról, hogy sokan pihenésre szánnák a légi utazást. Éles hangon magyaráz, beszélget, csacsog, vihog, sikít és szerepel – mert rajta kívül tényleg nincs más a fedélzeten.
Az illatos – Az ápolatlan utas ellenpólusát képezi az az utas, aki a repülőút előtt érezhetően sok időt töltött a duty freeben, és magára fújt legalább ötféle parfümöt, hogy végre megtalálja az igazit. Ez az illatélmény megint csak az ember gyomrát támadja be, és ha szerencsés, van a nyakában egy sál, ami az út végéig szűri a pocsék illatáradatot.
A türelmetlen – Felszálláskor és landoláskor az utasok 50 százaléka alig várja, hogy elfoglalhassa, illetve elhagyhassa ülőhelyét, megy előre, mint valami megvadult bika, hogy célt érjen. Lábtaposás, könyökölés, lökdösődés: a türelmetlen utas minden eszközt bevet, hogy aztán a buszon bevárja a legutolsó le- és felszállót is.
A kötekedő – Nemcsak az utastársak, de a légiutas-kísérők rémálma is az embertípus, akinek semmi, de tényleg semmi nem jó. Baj, hogy a láb elé kell helyezni a reptéren vásárolt kincseket, hogy fel kell hajtani az ülést, hogy le kell tenni a mobiltelefont. Az információ mintha nem hatolna be az agyába, és csak azért is ellenkezik, magyaráz, a jogaira hivatkozik, hogy jó magasra pumpálja a stewardess vérnyomását.
Biztos vagyok benne, hogy a felsorolás nem teljes, ha kihagytam valakit, kérem, kommentben egészítse ki!
