Ahogy oly sok szülő, az enyémek is egész életükben a gyermekeikért dolgoztak. Hatalmas telket vettek falun, tulajdon két kezükkel óriás családi házat építettek, amihez nemcsak végeláthatatlan kert, de garázs, később műhely, kamra, pince, fáskamra és egy fészer is becsatlakozott. Gyerekként fel sem fogtam, mennyire tágas, kényelmes, kipárnázott környezetben nőhettem fel, nem elég, hogy külön gyerekszobám volt, de kaptam kiskertet a virágaimnak, elfért a három kutya és a négy-öt macska, és mindig bőven volt hely, hogy elbújjak a világ elől.
Szüleim nemcsak a biztonságos családi fészekért gályáztak, de azért is, hogy testvéreimmel továbbtanulhassunk, hogy a családban elsőként diplomához juthassunk. Tizennégy évesen sorra kirepültünk otthonról, és valamennyien a közeli nagyváros egy-egy kollégiumába költöztünk, tanultunk, diplomáztunk, munkába álltunk, lakást vettünk – és meghoztuk a döntést, hátra hagyjuk a falut, a lehetőségeink után megyünk, és ki külföldön, ki a fővárosban építi fel tulajdon életét.
Így hagytuk hátra szüleinket a nagy családi házban, amit valamikor nagyon régen azzal a szándékkal építettek, hogy helyet adjon majd férjeknek, unokáknak, új háznak, kerti medencének, még több háziállatnak és egy apró házikónak a kert végében, amit idős korukra gondoltak ki maguknak. A színes vágyakból semmi nem lett, a két kis öreg magára maradt a visszhangos falak között, amik közé unokák helyett édesapám drága kincsei költöztek be – Tibi bácsi ugyanis egész életében hangyaként gyűjtögetett mindent, amiről azt vallotta, valamire egyszer majd jó lesz.
Így lett nekünk beindíthatatlan traktorunk, rozsdás lakókocsink, megsárgult szobakerékpárunk, amerikai bőröndgyűjteményünk; majd így szerezte meg a hentes húsdarálóját és sonkapultját, az autószerelő ipari festékszóróját, a futballegyesület fűnyíró traktorát, az idősek otthona automata garázskapuját; így licitált régi varrógépekre, antiknak hitt bútorokra, csillárokra, biztonsági üvegablakokra, gőzvasalókra; így „mentett meg” egy egész iskolakönyvtárat, és ment ölre a vasért a cigánnyal, így vett vaskazánt a plébánostól, és így vette át jó pénzért a csődbe ment helyi borász demizsonjait.
Fiatalon fel sem tűnt, hogy édesapámat egész életében gyerekkornak nyomorúságos szegénysége üldözte, lelki békét pedig a múzeummá dagadt családi birtok nyújtott csak neki. Negyven év alatt így telt meg szépen előbb a garázs majd a padlás, és így lett kincstár a fészer, a pince, ezért épült műhely, és alakult át eklektikus kiállítótérré az istálló. Minden talpalatnyi hely édesapám műtárgyainak adott helyet, tőlük megválni pedig megannyi imádkozás, kérés, visszautasíthatatlan ajánlat ellenére sem lehetett – de elfogadtuk, hiszen a poros gyűjteményt becsomagolta egy huncut bácsi szelleme, akinek mosolygós szemei mindenkit elolvasztottak.
Függőségét negyven éven át bájos hóbortként értékeltük, megvontuk a vállunkat, hiszen az újabb kincseknek mindig bőséggel jutott hely – ám három hónap után, amikor a szülőket a család birtokról egy negyedakkora parasztházba kell átköltöztetni, mindez már minden, csak nem ártatlan hobbi. A negyven négyzetméteres lakáshoz szokott városi ember hirtelen egy drámai telesorozatban találja magát, sokkilós vastárgyakat, szerszámokat, építőelemeket pakol ide-oda, utánfutót mozgat, pókhálós leletek között mászik, lépcsőzik, emelget, káromkodik – és riadt tekintettel az alagút végében pislákoló fényt keresi. A felhalmozott vagyon átmozgatása, szanálása, értékesítése nem vicces feladat, főleg úgy, hogy Tibi bácsi az ember sarkába van – mondhatni résen van –, és nem riad vissza az ölre menő harctól, ha a negyvenéves rotációs kapa sorsa a tét.
