2005-ben járunk. Csilla épp a konyhában főz, amikor furcsa szagra lesz figyelmes. A szomszédok odaégettek valamit, gondolja, pár perccel később pedig megdöbbenve látja, hogy a nappaliban kigyulladt a tévé. Mire a tűzoltók kiérnek, lángol a függöny, odalesz a legtöbb ingósága. Pénz kellene, de honnan? Alacsony keresetű, alkalmi munkából élő embereknek nem sok bank kínál hitelszerződést.
A tűzeset után kétségbeesésében Csilla felhívott egy hirdetést az egyik újságban. Kedvező konstrukciókkal ajánlottak hitelt, azt ígérték, mindent elintéznek helyette. A kölcsönt (a köztük lévő szerződés értelmében) a kft. vette fel, de a törlesztőrészleteket Csilla béréből vonta le a bank. Ő a pénz töredékét kapta meg, megforgatják kicsit az összeget, mondták neki a kft. ügyvezetői, utána visszafizetik a kölcsönt helyette. Nem pont így történt.
A pénz túlnyomó részét Csilla soha nem kapta meg, a kft.-t azóta felszámolták. Közben a munkáját is elveszítette, pedig szeretett takarítani az iskolában. A hiteltörlesztők ráadásul elszálltak, egyenes volt az út az eladósodáshoz. Csilla átmenetileg bekerült a pszichiátriára. „Bizonytalan, szorongásos, befolyásolható személyiség” – állt a diagnózisban. A doktornő, aki tudott az egész kálváriáról, ezzel egészítette ezt ki: „nagyon aggályos lenne, ha az utcára kerülne”.
Idén május elején Csilla megkapta a kilakoltatás végrehajtásáról szóló határozatot. Ügyvédjével azonnal fellebbezett a bíróságon. Kérvényükben a végrehajtás felfüggesztését kérték, részben a munkanélküliségre, részben a doktornő véleményére hivatkozva.
A törvény értelmében a bíróságnak tizenöt napon belül reagálnia kellett volna, ez nem történt meg. Pedig kifejezetten jó esély volt rá, hogy pozitív elbírálást kapjon a kérelem, így Csilla egy kis időt nyerjen.
Azon a bizonyos június 5-i, csütörtöki napon Csilla arra ért haza, hogy a zárat lecserélték, a végrehajtásról szóló értesítés az ajtaja előtt hevert.
„Pánikszerűen telefonált nekünk, a lakáskulcson kívül szinte semmi nem volt nála. Néhány nappal később bementünk a bíróságra, végignéztük az egész aktát, így derült ki számunkra, hogy semmilyen lépés nem történt az ügyében – mondta el az NLC-nek Udvarhelyi Tessza, A Város Mindenkié (AVM) aktivistája. – A felfüggesztési kérelemre június végén érkezett válasz. A határozatban az állt, hogy november 30-ig Csilla a lakásban maradhat. A papíron azonban június 7-i dátum szerepelt, ami már semmit nem változtatott a helyzeten, ugyanis Csilla akkor már két napja birtokon kívül volt.”
Az AVM aktivistája szerint érthetetlen és felháborító, hogy mindez megtörténhetett, beleértve a bíróság mulasztását, aminek semmilyen jogi következménye nincs. „Csilla esete ékes példája annak, hogy az állam szemet huny afölött, hogy a társadalom legsérülékenyebb tagjai egyik napról a másikra az utcára kerülnek – folytatja Udvarhelyi Tessza. – Sem a kisgyermekes családok, sem a mentálisan sérülékeny emberek számára nincs működő rendszer, ami megakadályozná a kilakoltatást vagy megfelelő elhelyezést nyújtana. Arra sincs esély, hogy szociális bérlakást utaljanak ki Csillának, hiszen jelenleg nincs állandó munkája. Pedig ez az ember kifejezetten megbízható munkaerő volt. Elvégzett egy kereskedelmi szakközépiskolát, dolgozott a kereskedelemben, takarított egy templomban, egy iskolában, az egyetlen hibája, hogy hitt egy olyan hitelkonstrukcióban, ami mögött szélhámosok álltak. Ehhez képest most a hajléktalanság veszélyezteti.”
Csilla lakásügye ezzel végleg lezárult, a szüleitől örökölt lakás már a banké. Pedig, ha a bíróság időben dönt a végrehajtás felfüggesztéséről, lehet, hogy talált volna munkát Pesten, és szép lassan rendezni tudta volna a sorsát. Annál is inkább, mivel időközben a banki szerződésének a felfüggesztési kérelmét is benyújtották egy másik bíróságra.
„Nem vagyok jól, nem mondhatnám, hogy túl vagyok rajta” – sírta el magát Csilla a beszélgetésünk során. Várunk kicsit, majd így folytatja. „A személyes tárgyaim, a tűz után vásárolt bútorok, az édesanyámtól örökölt tányérok, amiket még Kárpátaljáról hozott, a családi fényképek… mind odalett. Alig tudtam elhozni valamit a zárcsere után. Tudom, hogy én is hibáztam, hogy a felelősség egy része az enyém, de most már késő. Nem tudom, hogyan lesz.”
Csilla a hivatalokkal is nagyon nehezen boldogul egyedül. „Jó lenne, ha időnként eljönne velem valaki. Nem minden jogi dolgot értek, ráadásul sokszor olyan hangnemben beszélnek velem… előfordul, hogy egész egyszerűen elzavarnak. Nagyon szeretnék elmenni egy faluba, minél hamarabb, bár tudom, hogy ez nem így megy. Szeretnék munkát valahol, szállásért cserébe. Nem akarok kiszolgáltatott lenni senkinek. Tényleg szívesen dolgoznék, mindegyik munkámat nagyon szerettem. Ráadásul mindig is falura vágytam. Annyi szomorúság köt Budapesthez, hogy azt hiszem, nem is jönnék vissza többet.”
Csilla rokonai már nem élnek, gyerekei nincsenek. Jelenleg az ismerőseinél lakik, de ez a helyzet nem sokáig tartható. A hajléktalanszállóktól szabályosan retteg, félénk természetét ismerve, ez átmenetileg sem lenne jó megoldás. Csilla idén 52 éves. Az AVM szerint talpra tudna állni. Csak szüksége lenne még egy esélyre.
(Ha bárki segíteni szeretne Csillának, ezen az email címen írhat az AVM-nek.)
