Egy gazdag, fehér ember maga köré gyűjt egy csomó nagyon szegény embert Indiában – gyerekeket is –, odaállítja őket egy ehetetlen műételekkel megpakolt asztalhoz, majd azt kéri tőlük,
takarják el a szemüket, és képzeljenek oda valódi ételeket.
Mármint, hogy az milyen jó lenne nekik, hiszen amúgy éheznek. Mindeközben le is fotózza őket, majd továbbáll.
Elég gusztustalan, nem? Mint egy nagyon rossz vicc. Vagy egy kicsit mint azok a vadászok, akik ritka nagyvadakat ölnek unaloműzés gyanánt, a fotót meg, amelyen büszkén pózolnak a halott állat mellett térdelve, megosztják a neten.
A fenti jelenetek Indiában nemcsak hogy megtörténtek: az elkészült képeket megosztotta a világ legnagyobb fotóriportokat és fotóriportereket felvonultató és versenyeztető szervezete, a World Press Photo. (A szervezet szigorú szabályai szerint elbírált és díjazott képek minden évben bejárják a világot, például Magyarországot is.) Sőt még el is magyarázták, hogy ez egy művészeti projekt, amely a nyugati fogyasztói kultúra pazarlására szeretné felhívni a figyelmet. (Hogy hogyan hívják erre fel a figyelmet az éhező indiaiak, az rejtély.) Hovatovább a fotós egy híres riporter, akit idén díjazott is a grémium. A World Press Photo Instagram-oldalán lehet végigkattintani a képeket, íme:
Alessio Mamo fotózta a mesterséges, abszurd jeleneteket. Hogy mennyire komolyan vette saját művészetét, arról sokat elmond, hogy Dreaming Food (Ételt álmodni) címmel publikálta a fotókat, amelyekkel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy jótékony célt szolgálnak: az eleve leegyszerűsítő „gazdag nyugati” és „éhező távol-keleti” kategóriák szembeállításával az indiai éhínségre szerette volna felhívni a figyelmet.
A szicíliai származású, tíz éve a fényképezésből élő Mamo egyébként komoly fotóriporter, érzékeny portréi és társadalomábrázoló képei a legnagyobb magazinokban jelennek meg, idén pedig emberábrázolás kategóriában második díjat kapott a World Press Photón egy rakétatámadásban megsérült iraki kislányról készült szokatlan (szerencsére egy csöppet sem véres és hatásvadász) fotójával. Hiba lenne leírni tehát a fenti sorozata miatt, ám ettől függetlenül az egész rávilágít arra, milyen szerencsétlenül és empátia nélkül képes ábrázolni a szegénységet a nyugati média.
Forrás: World Press Photo
A szegénységgel kapcsolatos közhelyeken túl egyéb bajok is akadnak a sorozattal. A fotós a képaláírásban azzal kezdi, hogy a képek India két legszegényebb államában, Uttar Pradesben és Madhja Pradesben készültek, ahol a legsúlyosabb az éhínség. Ám ez konkrétan nem igaz: ami a gazdasági fejlettséget illeti, mindkettő benne van a top 10-ben, igaz, mindkettőnek vannak még indiai viszonylatban is elmaradott részei. (Indiának 29 állama van.)
Miután az Instagram-posztból botrány lett, és Mamo komoly kollégáktól és átlagos kommentelőktől is megkapta, mennyire hatásvadász és kizsákmányoló a sorozat, a fotós elég furcsa magyarázkodással állt elő: a kommentek közt igyekezett tisztázni, hogy „természetesen mindenkinek megvolt a maga étele”, azaz éppen a fotózás alatt egy szereplő sem éhezett, illetve
mikor a helyieknek megmagyaráztuk, miről szól a projekt, még ők akartak szerepelni.
Ez utóbbi különösen ingatag érv: egy fotó szereplője nem feltétlenül tudja megítélni a végeredményt, főleg annak etikai és társadalmi tanulságait, különösen, ha egy gazdag, fehér európai mondja meg neki, mi a dolga, aminek Indiában ugye elég csúnya hagyománya van.
Egy másik kommentje igazi művészi önmosdatás: azt írta, eleve „a létező sztereotípiák ábrázolásával” akarta aláhúzni a mondandóját. „Ez volt az ötlet, lehet, hogy nektek ez nem tetszik, vagy szerintetek etikátlan, de a koncepció akkor is az volt, hogy az ételpazarlás problémáját ábrázoljuk az itteni éhínség közepette.”
A World Press Photo, amelynek az Instagram-oldalára kikerült a poszt, elég gyorsan kihúzta magát a felelősség alól: közölték, hogy nem ők posztolták, nem is ellenőrizték, mi kerül ki, hiszen minden héten átadják a hozzáférést a verseny egy-egy díjazottjának. Egyébként minden vitára és véleményre vevők, a tanulságokat pedig majd levonják.
A több tízezer lájk mellett (hiszen a szép, romantizált, a nyomort és a szegénységet egyszerűen emészthető módon tálaló fotókra rengetegen vevők) ezernyi kommentben kapott hideget-meleget a fotós. Van, aki szerint ez így vállalhatatlan, és az egész nyugati mainstream média szégyene, van, aki diplomatikusabb volt, és egy-két etikai aggályt emelt ki. Abban azonban majdnem mindenki egyetértett, hogy a fő baj az, hogy a fotós fel- és kihasználja szereplői helyzetét a leegyszerűsített és rájuk nézve totálisan sztereotip üzenete kedvéért. Ezt a jelenséget hívják a társadalmi témákkal foglalkozó riporterek rettenetesen cinikus, de találó kifejezéssel úgy, hogy
nyomorpornó.
Nagyjából az a lényege, hogy a szegénységről, betegségekről vagy más, embertömegek életét tönkretevő krízisről – menekültválság, polgárháborúk, a pusztítás utáni reménytelenség – tudósító médiamunkások az érintettekről kialakult közhelyeket és előítéleteket erősítik meg azzal, hogy pont olyan helyzetben és eszközökkel ábrázolják őket, ahogy a közönség azt elvárja. Közel hozzák, szinte beledörgölik a közönség arcába a koszt, a vért, a könnyeket, a szenvedést, pont, ahogy egy pornófilm operatőre a jelenet szempontjából, hogy is mondjuk, releváns testrészeket.
A huszonkettes csapdája ez, az olvasóközönség ugyanis éppen azért gondol úgy az elesettekre, ahogy, mert a közhelyes fotók ezt üzenik neki; az újságoknak, híradóknak pedig ezek után tartaniuk kell magukat ehhez a leereszkedő-sajnáltató ábrázoláshoz, hiszen
kifizetődőbb megerősíteni az olvasók előítéleteit, mint összezavarni őket azzal, hogy egyszerű, hús-vér emberként ábrázolják a szegényeket és az elesetteket.
Előszeretettel használják adománygyűjtésre ezt a nigériai polgárháború idején készült képet.
A sztereotípiák erőltetése persze az egész médiát és szórakoztatóipart áthatja a glossy magazinoktól a filmekig: ha csak azokra a képekre hagyatkozunk, amiket elénk raknak, úgy tűnhet, Afrikában minden nő sudár, nagyon színesen öltözködik, és mezítláb, a fején egyensúlyozva hordja a vizet a pusztán, Nepálban mindenki buddhista szerzetes (és mosolygós gyerekek kukucskálnak az ablakokon), és így tovább. A nyomorpornó azonban a legkárosabb ezek közül: azt üzeni, a szegények mind magatehetetlenek, gyámoltalanok, a náluk szerencsésebb gazdag (fehér) emberek kegyeire szorulnak. Pontosan erre apellálnak ráadásul a segítő, humanitárius szervezetek által használt képek, amelyek a lehető legerősebb és legegyszerűbb módon igyekeznek adományosztásra bírni. Bármilyen jótékonyak is, bármennyit is segítenek helyben az összegyűlt pénzzel, az általuk használt nyomorpornó attól még nyomorpornó marad.
Az ilyen képek rosszabb esetben még azt is sugallják, hogy a szegények a hibásak. Példákért nem kell a szomszédba menni, elég a magyar hajléktalanok ábrázolására gondolni: miközben maga a hajléktalanság nem jelenti azt, hogy az érintetteknek nincs hol lakniuk, ráadásul a fedél nélküliek jelentős része gondoskodik (akár házilag barkácsolt) odúról, munkája, bevétele van, a médiában illusztrációként mindig az aluljáróban fetrengőket látjuk. Egyszerű, erős, hatásos, mégis rettenetesen káros képek ezek kontextus és ellensúlyozás nélkül (hiszen természetesen szó sincs arról, hogy az aluljárók lakóiról diszkréten hallgatni kellene), amelyek szinte könyörögnek azért, hogy a kommentelők őket hibáztassák saját sorsukért.
Fotó: MTI / Balogh Zoltán
Egyszerű lenne a fotósokat okolni, ám a helyzet nem ilyen egyszerű (bár az lenne!): akik ebből élnek, azoknak bizony ki kell szolgálniuk a cinikus rendszert. A fotós felelőssége, hogy mennyire összetetten és mélyen ábrázolja a társadalmi ügyeket, ám azzal nehéz mit kezdeni, ha a magazinok szerkesztői visszadobják a legjobb képeket azzal, hogy
köszönjük, de mi valami erősebbre gondoltunk.
A World Press Photót egyébként sok vád éri azért, mert nem a finomabb, érzékenyebb sorozatokat és képeket emeli piedesztálra, hanem a könnyen fogyasztható, egyszerűbb történeteket. (Szokás szerint az idei is tele lesz vérrel, szenvedéssel, halállal, és a hétköznapi életnek is inkább az árnyoldalát emelik ki, mint a tényleg hétköznapit.) Azon túl, hogy ideje lenne átbillenteni az arányokat, és bízni abban, hogy a közönség képes értelmezni a bonyolultabb riportokat is, nagyon fontos lenne az egyszerű dokumentáción túl a megoldás lehetőségét is felvillantani. A világ ugyanis kevésbé reménytelen hely, mint ahogy azt a világról készült profi képek üzenik.
Alessio Mamo fő bűne az, hogy ezzel mind nem foglalkozott: a lehető legdurvább módszerekkel tolja a néző arcába a nyomort. Azzal pedig, hogy még az arcukat is elvette, végképp személytelen statisztákká silányította őket saját kreált – ahogy ő fogalmaz: konceptuális – történetében. Ebből a szempontból mondjuk pont ez a legőszintébb fotósorozat az utóbbi évekből: nem is szépíti a szándékát, pontosan az, aminek látszik. Nyomorpornó.
