Déli part, közepesen frekventált városi strand. A retrofíling – megelőzve az első langyos fuvallatot – szinte azonnal megcsap. Oké, talán annyiban nem igaz ez az állítás, hogy a pénztárban karszalagot adnak, egész nap ki-be mászkálhatunk, ha akarunk.
Ahogy gyerekkorunkban is tettük, félárnyékos helyet keresünk, közel a vízhez. Ami nem a régi: unikornisok és flamingók között szlalomozva (ezek száma olykor meghaladja a fürdőzőkét) találunk helyet a parthoz közel. Hétköznap még egész jó a helyzet, kevesebb az egyszarvú is, hétvégén viszont már erősen kutatni kell az üres zöld foltok után. Pedig, ahogy hallottam, ennek a strandnak a népsűrűsége meg sem közelíti a siófoki vagy a balatonfüredi partszakaszét. Vagyis pörög a biznisz, gondolhatnánk, logikusan. Abból is erre következtetnék, hogy az ismerőseim közül többen arról számoltak be, hogy már alig lehet jó ár-érték arányú ingatlanhoz jutni a Balcsinál. Ami biztos: a magyar nyarak egyre naposabbak, a magyar tenger egyre melegebb, jó kis hely lehetne a Balaton.
A céllövölde topterméke: unikorniskaki
A másik jel, ami arra utal, hogy nem vagyunk kevesen, az az, hogy 15-20 perc sorban állás után közlik velünk a büfében, hogy nincs palacsinta. Mögülünk valaki odaszól, hogy a másik büfében is elfogyott, azért jöttek ide. Vasárnap délután négy óra van. A büfés még hozzáteszi, hogy ma már nem is sütnek. Viszont van lángos. És ha az ember ennyi időt izzadt sorban állva, a minimum, hogy kér egy korsó sört, egy üdítőt, és mivel enne is valamit, lángost fog. Mert azt még lehet. Ez jó hír, nem? És igen, ebben a pillanatban nyer értelmet számomra a bejárathoz kiragasztott táblácska, melyen a vezetőség arra kéri a vendégeket, hogy legyenek kedvesek a személyzettel, ugyanis munkaerőt nehezebb találni, mint vendéget. Ez hirtelen eszembe jut, és nyelek. Hiszen semmi baj, a gyereknek van jégkrém, jó az neki. Szóval bármilyen finom a víz (a Balatoné), valahogy mégsem távozom jó (vagyis az elképzelt kakaós vagy fahéjas) szájízzel egy-egy átstrandolt fél nap után.
Pedig akár jót is lehetne mulatni azon, hogy a vasút mögötti kis ligetben megrendezett esti tibeti hangtálak-minikoncert spirituális élményének természetes velejárója a „Tájékoztatjuk az utazóközönséget, hogy az állomáson vasúti szerelvény halad át. A vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!” – szólam. Még azon is csak kuncogok, ahogy évről évre kísértenek a Balaton-parti sátras óriáspók-kiállítások. Na bumm, biztos örülnek neki a gyerekek, akiknek először van szerencséjük a kedves kis tarantulákhoz. És jó poén volt este a céllövöldében mini kakipárnát és csontvázkulcstartót lőni romantikus kettesben, miközben a kedves lövöldés nénivel is szóba elegyedtünk. Mert nagyon érdekelt, mi a túró az a förtelmes rózsaszín plüssfigura fent, a középső sorban. Többször is visszakérdeztem, mert nem értettem tisztán a választ: „Unikornis-szar. Már csak ez az utolsó kettő van, sokan azt akarják, de elég nehéz lelőni, mert négypálcikás.” Nem is tudtam eldönteni azonnal, hogy a frizbire feszített tangabugyit, vagy a rózsaszín plüssförtelmet kérjem-e, aztán lemondtam mindkettőről. Maradt az egypálcás mini kakipárna és a klasszikus, lapos csontváz-kulcstartó. „Fel lehet akasztani a visszapillantóra” – kaptuk hozzá a lakber-tippet a lövölde mellett ücsörgő bácsitól.
Miközben teljesen eluralkodnak rajtam mindenféle szürreális gondolatok, kisétálok a partra, és azt hallgatom, ahogy egy háromtagú, német család gyönyörködik a tó szépségében. „Nézd, kislányom, milyen szép a Balaton! A fák, az aranybarna ég alja, az enyhén fodrozódó víztükör, a békésen úszkáló madarak.” Gondolatban folytatom: a Badacsony sziluettje, a tóba nyúló stég sötét deszkáin sejlő vadkacsacsaládok… – és az elém himbálódzó csontvázas kakipárna. A Balaton önmagában nagyon szép. Nem gagyi, nem giccses, nem túlzó, nem közönséges. A köré épülő szolgáltatások nem méltók hozzá.
Aranyhíd és Coco Jumbo
Vagy mindennek azért van értelme, hogy amikor egy színvonalas kávézóra vagy sütizőre bukkanunk, tudjuk értékelni? Ahogy a termelői piacot is, ahová felüdülés volt kisétálni reggelente? Ahol a saját készítésű szörpjeiket, saját kertjükben szedett barackjukat kínálók őszintén kedvesek, és nem olyan frusztráltak, mint a strandos kiszolgálók? Vagy ha sikerül találni egy olyan éttermet, ahol a férőhelyek és a vendégek számával arányos számú, egészen lelkes személyzet is rendelkezésre áll? És még a húsleves is finom? Olyan nagy igények lennének ezek?
A néha előtörő csalódottságunkról tényleg nem a Balaton tehet! A tó hozza a színvonalat, türkiz vidámságával, romantikus nádasaival, ahonnan előbújva kiskacsák tekernek serényen anyukájuk után. A víz tiszta, az augusztusi, 26 fokos hőmérséklete ideális. Az aranyhidat sem lehet megunni, ahogy alkonyodik, élvezzük a látványt, és azt, hogy már csak néhányan vannak a vízben rajtunk kívül. Óvatosan előkúsznak a hattyúk, esti sétára indulnak a családok. Aztán hirtelen megszólal a Coco Jumbo a főtéren. Néhány ember a DJ pavilonja elé kihelyezett padokon ücsörögve bambulja a produkciót, a többség a tér köré épült büfék kínálatából igyekszik éppen megtriplázni a napi lángos- vagy rántottsajt-adagját. Itt legalább nem sárga a palacsinta, mint a strandbüfében, a választék mondjuk nagyjából ugyanaz.
A retrodiszkó dallamait rendszeres időközönként megtöri az elhaladó vonatok, a vasúti hangosbemondó és a büfészemélyzet mikrofonjának (az elkészült rendelések sorszámát kénytelen kihangosítva közölni) zaja. Nagy a nyüzsgés, kevés a hely, olyan érzésem van, hogy itt bármit el lehetne adni. És ha nem lenne gyerekem, nem is érdekelne, hogy tele van minden gagyi cuccokkal. A néni, aki a bazárban ül, teljes komolysággal az arcán közli velünk, hogy az egyszarvú kakipárna eredeti. Azt hittem, megúszom az unikorniskakit, de itt még nem volt vége. „Szerencséjük van, mert még épp van több méretben” – hangzott a céltudatos sales-es tájékoztatás, és folytatódott. A lényeg az volt, hogy ha tetszik, nem érdemes sokáig várni a vásárlással, mert minden jel szerint rendkívül népszerű, ráadásul ahhoz képest, hogy eredeti gyártmány, nagyon jó áron beszerezhető most az ürülékhalom plüsspárna-változata.
Láttam, hogy a kisebbik gyerekben elindul valami, láttam, hogy hatott rá a sales-duma, érzelmileg behúzták, egész egyszerűen megfertőzte a kakipárnaláz. Az anyuka, akit addig viszonylag hidegen hagyott a gagyiság és ízléstelenség elegyének csúcsa, most bajba került. Attól, hogy a gyerek a zsebpénzét plüsskakira akarta költeni, valahogy nem voltam boldog. Volt, aki szerint a termék vállalhatatlan, de azt nem akartam megtiltani, hogy a saját pénzéből azt vegye nyaralási emlékbe (amennyiben egészségre nem ártalmas), amit akar. Abba meg már végképp nem szóltam bele – mert nyitottak vagyunk, és ezért nincs olyan, hogy fiús vagy lányos játék – hogy szivárványos legyen vagy klasszikus kakiszín. Most van egy kupac kaki az ágyában. Igazi, férfias, barna színű. Balatoni emlék 2018 – hála a gyereknek, aki minden szart megvetet.
