“Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével? – Parkokba, kisebb aluljárókba bújtak.
Nekik mindent szabad?” – ezekkel a címlapszövegekkel jelent meg november 9-én a Ripost bulvárlap.
De magának a cikknek nem ezek a legcinikusabb mondatai. Hanem ez: „A környékbeliek viszont panaszkodnak, ugyanis a játszóterek sarkaiba is beköltöznek, és a nyilvános vécéket is hajléktalanok használják.”
Tehát az is baj, ha használják a vécét, az is, ha nem. Mégis mit használnának a dolguk végzésére, illetve mégis mire találták ki a nyilvános vécéket, ha nem erre? Mindenki más könnyebben elér egy gyönyörű, gusztusos fürdőszobáig vagy akár egy vendéglátóhely mosdójáig, mint egy hajléktalan ember (hogy tegyük ide azért ezt a megjelölélst is). Hát akkor mi lenne itt a célcsoport, ha nem ők?
De mindegy is, hiszen ahol butaság és rosszindulat kapcsolódik össze, ott nehéz a logikával jönni.
Sajnos a friss szabályozással komoly megerősítést kaptak mindazok, akik úgy gondolják, kijelölhetik, hogy kinek hol a helye. Hajléktalanszállón vagy épp börtönben.
Mi a fő probléma a hajléktalanok börtönbe zárásával?
„Én sem szeretem látni, hogy az aluljárókban vagy más közterületen alszanak a hajléktalanok. Engem is zavar ez a helyzet, ám az, hogy valakinek nincs hol laknia, nem szabálysértés, hanem szociális probléma” – mondja egy belvárosi utcákon dolgozó szociális munkás. „Mi történik, ha elviszik a rendőrök onnan? Elzárják, bíróság elé állítják őket, és ha még nem is ítélik el, a szabálysértési költséget ki kell fizetniük. Ugyan miből fizetnék? A legtöbbjüknek amúgy is van valami adóssága, amit ezzel még jobban megnövelnek.
Megoldódott a probléma? Megszűnt az emberünk hajléktalannak lenni? Egy frászt.
Amint kiengedik, visszamegy az utcára. Vagy ha nem oda, akkor elbújik egy másik helyre, de szállóra nem fog bemenni az, aki addig sem volt hajlandó. Ezzel az a baj, hogy az utcai szociális munkások nem fogják megtalálni őket, nem tudnak segítséget nyújtani nekik akkor sem, ha már elfogadnák. Szóval ez a törvény a látható hajléktalanságot megszüntetheti ugyan, de maga a probléma nem oldódik meg. Az embereknek ugyanúgy nem lesz fedél a fejük felett. És hogy miért nem mennek szállóra? Annak több oka van. Az egyik az, hogy ott szabályok vannak.
Csak bizonyos időben engedik be őket, nem vihetnek be és nem fogyaszthatnak alkoholt, egy szobában öten-kilencen-harmincan vannak. Aztán ott vannak a bogarak. Csótány szerintem minden szállón van, de az ágyi poloska is nagy gondot jelent.
A nagy éjszakai menedékhelyeken rendszeresek lehetnek a konfliktusok, és tényleg vannak lopások is (bár azt meg kell jegyeznem, hogy a legtöbb szállón vannak értékmegőrző szekrények). A felsoroltak nem túl vonzóak, ugye? Én sem szeretnék több ismeretlennel egy szobában aludni és hallgatni a horkolásukat, szagolni a lábszagukat, elviselni a poloskacsípéseket…
Korlátozzuk a szabad akaratukban. (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
Aztán itt vagyunk mi, a szociális munkások, akik megmondjuk nekik, hogy mit és hogy kell csinálniuk. Fürdeni küldjük őket, kidobáljuk a már moshatatlanná vált ruhájukat, meghatározzuk, meddig nézhetik a tévét, mások által levetett ruhát adunk rájuk, és egyáltalán: megpróbáljuk visszaterelni őket a „normális”, társadalmilag elfogadott létformába, lehetőleg minél rövidebb idő alatt.
Korlátozzuk a szabad akaratukban. Abban az akaratban, ami lehet, hogy rossz irányba viszi őket, de mégis csak az övék.
És hogy miért maradnak az utcán? Egyrészt azért, mert ott szabadok, másrészt azért, mert ott mindenük megvan. Jó szándékú emberek és civil szervezetek, „házhoz” viszi nekik az élelmiszert, a takarót, ruhát, pénzt. Persze nem akarok pálcát törni felettük, minden elismerésem az övék, nagyon jó szándékúak, csak abba nem gondolnak bele, hogy a tevékenységükkel ott tartják a klienseket az utcán…
Hogyan lehetne hatékonyabban és emberségesebben csinálni ezt?
Akár egy ilyen törvényt is el tudnék képzelni, mint ez a mostani, ha lenne mögötte szociális védőháló. Ehhez azonban nemcsak a hajléktalanellátást kellene átalakítani, hanem egy sor egész más dolgot is, ami az állam feladata lenne.
Hiába teszem ki a lelkemet az ügyfelemért, hiába sikerül újraszocializálnom, hiába megy el dolgozni, szokik le az alkoholról, drogról, ha nem tudom kisegíteni őt más lakhatási formába.
Nem azt mondom, hogy rögtön kapjanak lakást, de igenis bővíteni kell a szociális bérlakás rendszert, és szabályozásra szorul az albérletpiac is. Lehetne több albérlők és szobabérlők házát, munkásszállást létrehozni. Ha ilyen lehetőségek lennének, már sokkal jobban lehetne őket motiválni. Aztán az állam támogathatná a lakhatást is. Nem, nem a rezsicsökkentésről beszélek. A nyugati országokban számos jó gyakorlat létezik ennek a problémának a megoldására. Miért nem nézünk egy kicsit körbe?
A hajléktalanság nem egyik pillanatról a másikra következik be. (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
Hogyan lehetne kevesebb hajléktalan ember?
Tudod mit hiányolok leginkább az ellátórendszerből? A prevenciót. Ami lehet, hogy van ugyan, de nem működik. Sokkal egyszerűbb lenne megelőzni a hajléktalanságot, mint a kivezető utat megtalálni. A hajléktalanság nem egyik pillanatról a másikra következik be. Nem úgy van, hogy tegnap még családod, lakásod volt, ma meg az utcán kötsz ki. Ez egy folyamat. Ebbe kellene jó szociális munkával beavatkozni.
Például, ha az önkormányzati bérlakás lakbérét vagy rezsijét nem fizeti a kliens, nem csak akkor kéne észbe kapni, amikor már milliós tartozása van. Legkésőbb két hónap elmaradás után oda kéne menni, megnézni, mi a helyzet, mit tudunk közösen tenni, hogy az illető ne veszítse el a lakhatását. Kemény munka, nem mondom, de ez a hivatásunk, ezt vállaltuk.
Vagy ott vannak az állami gondoskodásból kikerült fiatalok. Egyre többen kerülnek a hajléktalanellátásba. Miért? Miért nem tudjuk ezt megakadályozni?
Aztán itt van az utánkövetés. Képzeld el, hogy egy régóta hajléktalan ember sikeresen bérlakáshoz, albérlethez, munkásszálláshoz jut a segítségeddel, van munkája, fizetni is tudja. Beköltözik, te búcsút intesz neki. Ő meg ott áll, és fogalma sincs, mihez kezdjen hirtelen. Nem tudja, hogy ossza be a pénzét, hogy takarítsa ki a szobáját, hogy süssön meg egy rántottát. Egyáltalán, hogy éljen a lehetőségével, hogyan jusson még előrébb.
Eddig volt segítője, talán meg is beszélte vele, hogy mit hogy kell csinálni, ha egyszer önálló lesz, de most ott van a való életben, és nem tud kihez fordulni. Én ezen is változtatnék: nem engedném el a kezét még egy darabig.
Aztán ott vannak a kerekesszékes hajléktalanok – jelenleg nem igazán van lehetőség az ellátásukra. Az éjjeli menedékhelyek nem tudják fogadni őket, mert nem önellátók, vagy csak részlegesen, például segítségre szorulnak a vécéhasználatban, tisztálkodásban.
Persze lefürdetjük őket, ha kell, de nekünk nem ez lenne a feladatunk. Nekik egy olyan hosszú távú lakhatás jöhetne szóba, ahol megfelelő gondozásban részesülhetnének.
Nagyon kevés gondozóház van a városban, az ún. lábadozóknak meg egyrészt nem ez a funkciójuk, másrészt általában telt házasak. Aztán ott vagyunk mi, a segítők. Alacsony fizetésért, megbecsületlenül, kiégve. Sokszor mi is motiválatlanok vagyunk már.
Segíteni pedig csak úgy lehet, ha a kliensed érzi benned az energiát, ha tudja, hogy tud beléd kapaszkodni. Ha tudsz adni neki az erődből, a kitartásodból. Persze a hivatástudat él bennünk, ezért csináljuk. Szerelemből.”
