Illetve persze más szavakat használt, pontosan a következők hangzottak el:
Az, hogy valaki azt gondolja egyedülállóként, hogy neki joga van ahhoz, anélkül, hogy lenne párja, neki joga van ahhoz, hogy neki gyereke legyen, és ezt a jogot vívja ki magának, az a gyermek oldaláról megközelítve megfosztja a gyermeket attól, hogy neki édesanyja és édesapja legyen. Ez szerintem egy olyan helyzet, amikor a gyermeknek az érdekét kell védenünk.
Tehát, ha lefordítjuk a szavait, akkor azt mondja, hogy ha nincs apa és anya a képletben egyszerre, akkor az a gyerek ne is szülessen meg. Mert ez a gyerek jogainak védelme. A meg nem születés joga. Csak azért, mert nincs pasija anyának. Az ész megáll és hátranéz.
Az a helyzet, hogy egy nő általában nem jókedvében vállal egyedül gyereket, nem úri passzióból, hanem azért, mert erre kényszerítik a körülmények.
Nagyon kevés olyan nő van, aki ne úgy képzelné el a gyerekvállalást, hogy van mellette egy szerető és támogató férfi. Csak aztán mégsem úgy jön ki a lépés. Ez a nő hibája lenne? Akkor neki már nincs is joga ahhoz, hogy gyereke legyen, csak mert nem sikerültek jól a Tinder-randik, és nem jött össze a holtomiglan-holtodiglan?
Az, hogy gyerekem legyen, gyereket akarok, gondoskodni szeretnék egy gyerekről, szülni akarok, egy olyan ösztön, amit még egy államtitkár sem tud felülírni. Ez az ösztön egyidős nagyjából az ősrobbanással. Szaporodunk, mert a génjeinkben kódolva van. Nem a párkeresés és a házasság van kódolva, hanem az, hogy legyenek utódaink. Ha nincs férfi az életünkben, és úgy tűnik, záros határidőn belül nem is lesz, de közben ketyeg a biológiai óránk, és a késztetés már mindent betölt, hogy gyereket szeretnénk, akkor az ellen nem lehet harcolni. Nem lehet azt mondani a legalapvetőbb, legelemibb ösztöneinknek, hogy márpedig kushadjanak, mert még nincs meg életünk párja, és így nincs jogunk szülni, mert akkor nem lesz apja a gyereknek. Hát kit érdekel? (Egyébként meg ha pillanatnyilag van, simán lehet, hogy később mégse lesz; túl azon, hogy valójában minden gyereknek van apja, ugyebár – az a fránya biológia…)
A gyereknek ahhoz van joga, hogy szerető környezetben nőjön fel (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
A gyereknek nem apához és anyához van joga, óriási tévedés.
A gyereknek ahhoz van joga, hogy szerető környezetben nőjön fel, ezt kell neki biztosítani, nem azt, hogy azokkal az emberekkel éljen mindenképpen, akik a petesejtjüket és spermájukat adták a közösbe. Hány meg hány olyan esetet látunk, itt van az orrunk előtt ezernyi család, ahol apa és anya annyira felelőtlen, bántalmazó, alkoholista, önző, hogy még egy szobanövényt sem bíznánk rájuk jó szívvel, nemhogy egy gyereket. De ők együtt vannak, házasok is, tehát van joguk ahhoz, hogy tönkretegyék egy gyerek életét az államtitkár szerint. Igaz, hogy tépik egymást, és megnyomorítják a gyereket, de apa és anya, ez szent egység, úgyhogy szaporodjanak és sokasodjanak. Az egyedülálló nők viszont, akik valamiért nem sikeresek a szerelemben, úgy alakul az életük, hogy nincs párjuk, azok ne neveljék fel szeretetben a gyereküket. Nem látom a logikát, esküszöm, pedig nagyon szeretném megérteni.
Mi lenne, ha a gyerekek jogainak védelmében mondjuk az egyedülálló anyukák ekézése helyett inkább azzal foglalkoznánk, hogy a bántalmazott gyerekeket megmentsük a vadállat szüleiktől? Mi lenne, ha arra fordítanánk az egyedülállók elleni hergelés energiáit, hogy mondjuk a nevelőszülőktől és máig létező gyermekotthonokból minél több gyereket sikerüljön rendes, becsületes, szerető családba adni? Mi lenne, ha ahelyett, hogy azon rugóznánk, hogy kinek van joga szülni, inkább megteremtenénk a feltételeket ahhoz, hogy tényleg minél több ember akarjon gyereket vállalni? (Ember, és nem pár, pláne nem az államtitkárság szerinti ideális pár.) Mi lenne, ha egyszer végre nem azzal lennének tele a hírek, hogy kirekesztenek, hanem azzal, hogy befogadnak és segítenek? Akkor talán tényleg megjönne a kedv a gyerekvállalásra, és mindenki szülne még egy magyart.
