„Megérkezik a család a ravatalhoz. Mi fogadjuk őket. A legközelebbi hozzátartozótól megkérdezzük, mikor szeretné azonosítani az elhunytat, ő ezt elmondja. Két kollégám bemegy a ravatalba az azonosításhoz. Lehúzzák a szemfedelet, majd azonosítás után visszahúzzák. Ráhelyezik a koporsófedelet. Ha négycsavaros, akkor négyen megyünk bezárni, ha kétcsavaros, akkor ketten. Ha hoztak koporsódíszt, feltesszük. A fényképet oda szoktuk helyezni a koporsó lábdíszéhez, van direkt erre a célra egy állványunk. Közben egy kolléga végig kint van a ravatalozó előtt, a többi kolléga pedig picit oldalra állva elvonul, hogy ne zavarjuk a családot, miközben érkeznek a hozzátartozók. Elvesszük a virágokat, majd elmondjuk a családnak, hogyan fog történni a folyamat, például kézzel visszük-e vagy van-e ott díszautónk. Ez erősen temetőfüggő. Ha kocsival visszük, akkor felhelyezzük a koporsót az autóra, a kocsi elindul, és előtte egy kollégánk felvezetőként viszi a fejfát. Odaérünk a sírhoz, ahol négyen felhelyezzük az elhunytat a hantra, megállunk a hant négy oldalán, ott megvárjuk a papi vagy polgári beszédek végét, aztán szenteléskor megfogjuk, és kötelekkel leeresztjük az elhunytat. Óvatosan leszedjük a pallókat, és utána kezdünk el óvatosan hantolni. Itt mindennek megvan a maga rendje.”
Ezt a kissé szenvtelenül elmondott választ kapom, amikor megkérdezem a két Tamástól, hogyan néz ki egy temetés az ő szemszögükből. Az évek és a rutin beszél belőlük. Herczog Tamás és Mizda Jenő Tamás mostanában azért kerültek reflektorfénybe, mert a szeptemberben általuk megnyert magyar sírásó bajnokság után november közepén a szlovákiai Trencsénben szerezték meg a második helyezést, egyedül egy szlovákiai csapat végzett előttük. A sziklás talaj rendesen megnehezítette a dolgukat, ahogy az is, hogy ásás közben egy gázcső is előbukkant, de még ez sem jelenthetett akadályt. Mindketten évek óta dolgoznak a szakmában (egyikük előtte ácsként, másikuk temetőfenntartóként dolgozott) és ássák a sírgödröket, de teljesen más ezt egy szertartáson csinálni, mint versenykörülmények között, a V4-es országok legjobb sírásóival versengve. „Lengett a magyar zászló, és hangosan szurkoltak a kollégák, akik elkísértek minket. Ilyen azért – szerencsére – nem nagyon fordul elő egy temetésen” – mesélik nevetve. „Elég jók vagyunk ebben, ezért jelentkeztünk.” Kell is a vidámság, mert a sírásók munkája alaphelyzetben persze nem igazán ilyen. „Ez számunkra nemcsak munka, ez egy hivatás. Kell hozzá az elhivatottság.”
Ki a jó sírásó?
Milyen egy jó sírásó? „Legyen legalább száz kiló” – mondják nevetve, és nyilván tényleg fontos ehhez a munkához az erős fizikum, mivel egy átlagos munkanapjukon három 2 méter hosszú, 80 cm széles és 2 méter mély sírgödröt kell kiásniuk. Azt azért gyorsan hozzáteszik, hogy legalább ennyire fontos az empátia, és az is, hogy megfelelően tudjanak kommunikálni a gyászoló hozzátartozókkal.
Nem való amatőröknek
A sírásás a távolból talán egyszerűnek tűnhet, de ennek is megvan a maga technikája, ami nélkül könnyen kudarcot lehet vallani. Ezt jól mutatja, hogy a trencséni versenyen is indultak amatőr csapatok, de közülük egyik sem tudta befejezni a gödörásást: félúton feladták.
Ez igazából mélyépítési folyamatnak számít, és 1,6 méter mélység fölött már kötelező például egy biztosítókötél használata is, hogy amennyiben baleset történne, és beszakadna a föld, akkor a sírásót ki lehessen húzni
– magyarázzák. Egy sírhely a magyar temetkezési törvény szerint két méter mély, de a versenyen csak 1,6 méterig kellett ásni.
Öt fő kell egy koporsós temetéshez, de a gödörásást mindig csak ketten végezzük. Amíg a kollégám bent van a gödörben, én a szélén állok és a földet igazítom, aztán egy idő után váltjuk egymást.
Sokan azt gondolják, hogy a gépesítés már a sírásók munkáját is veszélyezteti, és tény, hogy a nyugati országokban egyre inkább a technika veszi át ezt a szerepet, de Magyarországon még nem ez a helyzet. „Ez nagyban függ a sírok elhelyezkedésétől, főképp az egymástól lévő távolságuktól. Székesfehérváron a régi és az új temetőben például túl közel vannak egymáshoz, így nem lehet gépiesítve végezni a munkát.”
A sírásók messze nem csak sírt ásnak
A két Tamás ugyan rengeteg sírgödröt ás, de a munkakörük messze nem csak ennyiből áll. Ami engem leginkább meglepett, hogy mindannyian lerakták a tanatoesztétika szakvizsgát, vagyis ők végzik az elhunytak csinosítását – ridegebben mondva preparálását – is, már ha a család ezt kívánja. „Látjuk az elhunytakat, azt, hogy milyen állapotban vannak, és ezt az iroda felé szoktuk is jelezni, ők meg a család felé.”
Herczog Tamás és Mizda Jenő Tamás ezüstérmesek
Nap mint nap találkoznak halottakkal és az őket gyászoló szeretteikkel, de mégsem tudnak minden helyzetben érzelemmentesek maradni.
Máig nagyon megráz minket, ha gyereket kell temetni. Mindegyikünk családos, mi is átérezzük a hozzátartozók fájdalmát, de próbáljuk nem mutatni kifelé. Persze valamennyire biztosan látszódik.
A hozzátartozóknak ott segítenek, ahol tudnak, de a vigasztalásban sosem vesznek részt. „Nem kezdjük el vigasztalni a gyászoló hozzátartozókat, mert ez nem a mi feladatunk, nekünk erre nincs lehetőségünk.”
Bónusz
Tamásék örömmel nézegetik a második helyezésért járó kupát, de nem elégednek meg ennyivel. Legközelebb újra indulnak, a cél pedig az első hely megszerzése, sőt a Székesfehérvári Városgondokság Kft. Kegyeleti Központjának nem titkolt célja, hogy elérjék: a következő versenyt Székesfehérváron rendezzék.
