Tipikusan verbális bántalmazós helyzet, amiről nemrég egy anyuka írt nyílt levelet nekünk: egy anya a pici lányát „ribancozza”, vicceskedve azt mondja neki, hogy ha hisztizik, akkor kirakja az út szélére, és elviszik árvaházba.
Ez egyáltalán nem vicces, hanem sokkal inkább szóbeli bántalmazás kategória.
Nemcsak szerintünk, hanem Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus szerint is komoly károkat okozhatnak a szülők az ilyen viccelődős bántásokkal:
„A gyerekek alapvetően ki vannak szolgáltatva a szüleiknek, az őket körülvevő felnőttek reakcióinak. Kognitív szinten még nem elég érettek, ügyesek ahhoz, hogy bizonyos életkor alatt az érzéseiket megfogalmazzák, hogy reflektáljanak egy helyzetre, vagyis megfelelő visszajelzést adjanak. Egyszóval nem tudják magukat jól megvédeni.
Éppen ezért nagyon káros az, amikor egy szülő a gyerekét verbálisan bántalmazza, hiszen ezzel egyszerre okoz benne bűntudatot (ő tehet róla) és generál indulatot, ami, ha nem tudja levezetni, feldolgozni, majd más területen, tünet formájában tör utat magának.
Ilyen tünet lehet például az agresszió vagy éppen az erős szorongás és befelé fordulás. Minden, amit a gyerekünkkel teszünk, tanulási folyamat neki is. Ha mi szóval bántjuk, ő is ezt fogja tenni. Ha fél tőlünk, akkor majd nem velünk teszi, hanem a társával.
Ha pedig humorba van ágyazva a szóbeli bántalmazás (»igazából nem bántalak, csak viccelek«), akkor az nem tud felületet szolgáltatni a gyereknek, azaz a gyerek nem tud a szülőre haragudni. Ezért ilyen esetekben fokozódhat a szorongás, és erős bűntudatot is generál.”
„A gyerekek alapvetően ki vannak szolgáltatva a szüleiknek, az őket körülvevő felnőttek reakcióinak.” (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
Anna a saját bőrén tapasztalta, milyen egy olyan anya mellett felnőni, aki folyton tréfálkozásba burkolva szapulja.
Felnőtt fejjel ébredt rá, hogy azért lett minimális az önbizalma, mert az édesanyja egészen pici korától kezdve csak kritizálni tudta úgy, hogy közben a gyereket állította be túlérzékenynek.
„Úgy nőttem fel, hogy én voltam a »kis mimóza« a családban, aki nem érti a viccet, és nem tud négyévesen azon kacagni az anyjával, hogy például ilyen nagy pocakja van a nagypapának is, és úgy nézek ki, mint egy kismalac. Anyukámnak nem sok szeretetteljes megnyilvánulása volt felém. Amit mondtam, az hülyeség volt, amilyen ruhákat akartam hordani, azok rondák voltak, ügyetlen voltam mindenben, ha mégis sikereket értem el, akkor az a vakszerencsének volt köszönhető.”
Annának sok évbe telt, mire feldolgozta az anyja viselkedését, az egész életére hatással volt az, hogy ilyen gúnyolódós légkörben nőtt fel.
„Nem volt védőpajzsom anyám ellen, apám kétéves koromban lelépett úgy, hogy azóta sem láttam. Valószínűleg ettől kattant be az anyám, és ezért nem volt képes elfogadni engem, ezért érezte szükségét annak, hogy folyamatosan megalázzon, mert így tudott kicsit visszavágni apámnak. Rajtam állt bosszút azért, mert apám lánya vagyok.
Ahogy nőttem, úgy váltak egyre komolyabbá a gúnyolódások, mindig sikeresen megtalálta azokat a pontokat, ahova a legfájdalmasabb döféseket tudta bevinni. Rendszeresen azt hallgattam, hogy ki fog rakni a kuka mellé, ha nem viselkedek rendesen, vagy hogy lelencgyerek leszek, ha így folytatom.
Amikor kamasz lettem, és a fiúk is megérkeztek az életembe, rendszeresen lekurvázott például, pedig nem váltogattam hetente a pasikat. Ha megsértődtem vagy visszaszóltam, akkor rögtön rávágta, hogy nekem nincs humorom, és igazán kinőhetném már, hogy ilyen érzékeny vagyok.”
Anna édesanyja a mai napig nem hajlandó elismerni, hogy bármit rosszul csinált volna, továbbra is azzal takarózik, hogy neki ilyen szarkasztikus humora van, csak a lánya nem érti a viccet. Pedig egy kislány önbizalmának lerombolása nem vicc, és semmilyen körülmények között nem elfogadható viselkedés – különösen nem a szülője részéről.
