Farkas József élete 1974-ben dőlt el. Az akkor tizennégy éves fiú Mezőtúron élt, és nevelőapja elvitte a helyi színházterembe, ahol ökölvívómeccset rendeztek. Még a csilláron is lógtak, a kamaszt pedig lenyűgözte, ahogy a tömeg ünnepelte a helyi bajnokot. Kellett egy kis idő, amíg elszánta magát, de lement az ökölvívóterembe.
Fotók: Hernád Géza
„Az első edzésen az akkori trénerek kiválasztó szokásának megfelelően bizonyítanom kellett, de leütöttek. Felálltam, hazamentem. Másnap újra edzésre jelentkeztem. Egy év múlva pedig nevelőedzőmtől dicséretet kaptam, mert én voltam az egyetlen, aki egy edzést sem hagyott ki” – mondja Farkas József.
Aztán jöttek a sikerek: a szorítóban Kinczának (Farkas->Farkinca->Kincza) becézett sportoló elkezdett izmosodni, „technikásodni”. „Rájöttem, hogy a verekedés helyett inkább a technikámmal, rafináltságommal lehet keresnivalóm.”
Katonaéveit sportszázadban töltötte, s ez alatt elvégezte a Testnevelési Főiskola kétéves edzői képzését, majd a boksz mellett elkezdett serdülőket is edzeni.
A honvédség után id. Balzsay Károly hívta be a kecskeméti csapatba. Nem csak sima hívás volt ez, az első osztályú ökölvívónak lakást is adtak, csak verekedjen, és „edzősködjön” náluk.
Futott, bokszolt, oktatott, egész nap mozgott – ma már azt mondja, valószínűleg túledzette magát a „Hírös Városban”. Egy 1985-ös nyíregyházi bokszversenyen lépett utoljára szorítóba.
Betegen jutott a fináléba, amikor jött a hír, döntős ellenfele nem áll ki ellene. „A dózsás Nagy Jóska edzője korainak vélte, hogy a tanítványa ellenem küzdjön, és nem engedte az összecsapást, így mérkőzés nélkül nyertem. Pedig én sem tudtam volna bokszolni” – mosolyog Farkas József, akit az elmaradt döntő után az orvosi szobában ért az ájulás.
„Azonnal elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal, tizenöt percig voltam kiütve. Azt hittem, epilepsziás rohamom van, csak sokkal később tudtam meg, hogy lázgörcsöt kaptam. Mindenki megijedt körülöttem, az orvosok is. Nehéz időszak volt, felhagytam a versenyszerű ökölvívással.”
Edzőként hazament Mezőtúrra, ahol dolgozott TMK-lakatosként, ifjúságpolitikai előadóként majd a helyi általános iskolában lett testnevelő tanár. „Itt tőlem várták, hogy szétcsapjak a gyerekek között. Rögtön az első nap két diák betört egy ablakot. Az egész tantestület dörzsölte a tenyerét, hogy majd kiosztom őket. Odamentem a két gyerekhez, megsimogattam a fejüket, és megkérdeztem, nem vágták-e meg magukat. A diákokat megnyertem magamnak, a tanárok között azonban vita tárgya lett ez a levezetés.”
Mivel edzésein elsősorban a veszélyeztetett, problémás családi helyzetű fiatalokkal foglalkozott, így jól ismerhette őket. Felkérték, hogy esténként ügyelje a rendet a helyi Diófa diszkóban. Rengeteg fiatal szórakozott egy viszonylag kis helyen, sok volt a konfliktus, ráadásul a szórakozni vágyó rosszfiúk közt dicsőségszámba ment, ha kóstolgatták az ajtóban álló bokszolót.
Szerette a mezőtúri életet, egyszerre három iskolában edzett gyerekeket, borkimérést nyitott, és elvégezte a TF négyéves szakedzői képzését is. Edzéseinek akkora híre lett, hogy az ökölvívó válogatottat irányító Szántó Öcsi bácsi elhívta magához segítőnek. Mint mondja, akkori élete legnagyobb kihívása volt ez.
Aztán elkezdtek romlani a dolgok. Rájött, hogy a válogatott melletti munkára már nem tud megfelelően összpontosítani, a Mezőtúrra épített jövőképe kezdett összeomlani.
Házassága is válságba került. A kilencvenes évek közepe már Budapesten érte, ahol találkozott a Budapesti Fegyház és Börtön álláshirdetésével. Jelentkezett, és pedagógusi múltját látva rögtön kultúráért felelős nevelőnek alkalmazták.
„Azt mondják, a börtönben töltött első nap meghatározó – annak is, aki dolgozni megy oda. Nagyon nyomasztott a körlet. Arra gondoltam, hogy nem is lenne olyan nagy baj, ha nem vennének fel.”
De azért maradt, a büntetés-végrehajtás beiskolázta, és a Rendőrtiszti Főiskola kiegészítő szakát elvégezve századosként szerelt fel. „Mindig egyre nagyobb szabadságra vágytam, ehhez képest a munkahelyemen én is egy kicsit rab voltam.” Végül az lendítette át a kezdeti nehézségeken, hogy látta, a fogvatartottak milyen kiéhezettek az emberi szóra. „Hiszem, hogy az ember örök életében javítható. Én a visszaesőkkel is tudok dolgozni, senkit sem gyűlölök, bár tény, hogy vannak megbocsáthatatlan bűncselekmények.”
A ma már alezredesként dolgozó Farkas József állítja, nem volt olyan fogvatartott, akivel ne találta volna meg a közös hangot, ahogy ökölvívótudására sem volt szükség a rácsok mögött. „Ahhoz, hogy kihívásként éljem meg a munkámat, el kell fogadnom, sőt szeretnem kell annak tárgyát. Amikor külsős látogatócsoportokat viszek körbe a börtönben, legszívesebben azt mondanám, hogy ez a világ legjobb munkahelye. Hiszen itt rengeteg embernek lehet segíteni.”
A színdarabokat és verseket is író büntetés-végrehajtási csoportvezető szerint a felügyeletnek manapság kevés ideje jut a fogvatartottakra, míg neki kultúráért felelős főtisztként több ideje van, jobban megnyílnak neki a rabok. „A feladatom nem az, hogy fájdalmat okozzak nekik, hanem hogy építsem a személyiségüket. Akár akkor is, ha az illető sosem fog kiszabadulni” – mondja az alezredes.
Nagyon megérintette annak az idős fogvatartottnak az esete, aki egykor mezőőrként dolgozott, és rálőtt két terménytolvaj gyerekre. A nagy ítéletű, koros elítéltnek mindössze egy kapcsolattartója volt, felesége, akivel aktívan levelezett.
Egyszer a szokásos levél helyett gyásztávirat jött, és a nevelőnek kellett közölni a hírt a fogvatartottal, hogy az utolsó külvilági kapcsolata, a feleség váratlanul elhunyt. „Tépelődtem, hogy mondjam meg neki. Végül behívattam a nevelői irodámba és hellyel kínáltam. Az idős rab sírva ült le. Abban a pillanatban tudta, mi történt, amikor leültettem, mert a fogvatartottakat sosem kínálják hellyel a nevelők. Ez a hír volt az igazi büntetése.”
Farkas József, amikor nem ökölvívókat edz, a körleten élőknek teszi elviselhetőbbé az életet.
Verseket, novellákat, színdarabokat ír és állít színpadra a fogvatartottakkal. „Egy alkotó embernek nagyon nehéz idebent. Azonban ha lehetőséget kapnak például arra, hogy segítsenek megrendezni az egyik darabomat, a börtönszínpadon szárnyalhatnak. Így részben visszanyerhetik a szabadságukat a rácsok mögött. Hiszek a kultúra hatalmas gyógyító erejében, s abban, hogy jobbá, egyre jobbá teszi nemcsak a fogvatartottakat, de az őket körülölelő világot is.”
Fotók: Hernád Géza
A börtön mellett Farkas József közel húsz éve vezeti az Újpest ökölvívó szakosztályát, naponta nyolc kilométert fut, és állítja, nem fárad. „Mindig van olyan tehetség, aki miatt érdemes erőim legjavát mozgósítanom. A ringben és a zárkán is. Csak emberként kell szólni mindenkihez.”