Amióta az eszemet tudom, minimalista voltam anélkül, hogy tudtam volna. Mondhatnám úgy is, hogy „minimalist before it was cool”. Nem megszállottan, csak a magam ésszerű módján.
Kiskoromban nem volt külön szobám, nem tudtam játékokat halmozni, nagy rendetlenséget csinálni. Felnőttként kis lakásokban laktam, és mivel utálom a zsúfoltságot, és enyhén rendmániás is vagyok, adta magát, hogy sose legyen túl sok holmim. Bevallom, ruhám és cipőm talán nem volt kifejezetten kevés, de mikor úgy alakult, hogy másfél év alatt költöztem hatszor, a ruhatáram is drasztikusan csökkentettem.
Mikor elkezdődött a nagy minimalizmus-őrület, kicsit meg is mosolyogtam, hogy mindenki feltalálta a spanyolviaszt, és rácsodálkozik arra, ami szerint én mindig is éltem. Néztem a rengeteg youtube-videót, amiben vloggerek „kipróbálták a minimalizmust”, és osztották az észt arról, mennyire megváltozott az életük. Büszkén mutogatták kapszularuhatárukat, és élhetetlen, majdnem üres lakásukat, én pedig kicsit szkeptikusan arra gondoltam,
valóban fenntartható-e ez az állapot, és vajon akkor is ilyen élére állított-e minden otthonukban, amikor nem forog a kamera.
Nem vonom kétségbe, hogy vannak közöttük olyanok, akik tényleg ennyire – próbálom nem a fanatikus szót használni, tehát mondjuk úgy – elhivatottak, és napi szinten a minimalista életmód szerint töltik napjaikat az élet minden terén. Előttük megemelem a kalapom, és szeretném azt hinni, valóban boldogabbak így, de legyünk őszinték: a legtöbben nem tudnánk így élni.
Az összes bútor (Profimedia)
Engem is megfogott a minimalizmusnak az az aspektusa, ami a „birtokolj kevesebbet” vonalra épül. Egyetértek azzal, hogy ne tárgyakat halmozzunk, hanem élményeket. Imádott barátnőimmel vásárolgatva többször mutattam rá arra, hogy egy-egy általuk kinézett ruhadarab ugyanannyiba kerül, mint egy fapados repülőjegy egy csodaszép európai városba.
„Ezt a cipőt jövőre már nem fogod felvenni, egy milánói hosszú hétvége viszont örök élmény marad!” – prédikáltam és valahol ugyan igazam volt, de egyrészt így visszagondolva
semmi közöm hozzá, hogy más mire költi a pénzét, és ha neki az a cipő tetszik és örömet okoz, hogy megveszi, milyen jogon szólok én ebbe bele?
Másrészt rájöttem valamire, amit sosem hittem volna: létezik olyan, hogy túl sokat utazni. Sokszor álmodoztam arról, hogy hátizsákkal bejárom a világot, minden héten másik országot fedezek fel, de idén megtanultam, hogy ez a vándorélet nem nekem való. A már említett olcsó repjegyeknek és a jól beosztott szabiknak köszönhetően tavasztól őszig, négy hónap alatt összesen hat új országba látogattam el. Az utazásokat jó előre lefoglaltam, megterveztem és őszinte leszek, az első három után már nem voltam túl lelkes, sőt az utolsó kettőhöz már kifejezetten nem is volt kedvem. Durva, ugye? Én sem hittem volna, de egyszerűen túl sok és sűrű volt, a végére már alig tudtam befogadni az élményeket. Megfogadtam, hogy ezentúl minden évben egy, maximum két hosszabb utazást tervezek, a pár napos városlátogatásokat pedig nem foglalom le fél évekkel előre, hagyok teret a spontaneitásnak. Tudom, visszatetsző lehet, hogy valaki azért panaszkodik, mert túl sokat utazott, de higgyétek el, nemcsak tárgyakból, élményekből is lehet egyszerre túl sokat felhalmozni.
Apropó, tárgyak. Az első lakásom berendezése – úgy tizenkét évvel ezelőtt – teljesen letisztult volt és fekete-fehér. Az otthonom markáns volt és talán kicsit rideg is, imádtam. Bohém barátnőm csecsebecsékkel teli otthonában mindig elképedtem, hogyan tud ilyen színes káoszban élni. Aztán jöttek a költözés évei, és a cuccaim nagy részétől megszabadultam, bútorokkal együtt adtam el a lakást.
Ennyi (Profimedia)
Az egyetlen, amiről nem voltam hajlandó lemondani – még az állandó költözéskor sem –, a könyveim voltak. Ugyan rengeteg macera volt a kis könyvtáramat minden új lakásba magammal cipelni, és volt időszak, amikor szegények dobozokban porosodtak egy pincében, de soha egy percig sem jutott eszembe megválni tőlük. Mostani – harmadik emeleti, lift nélküli – lakásomba is kínszenvedés volt felhordani őket, de a cipekedésért maximálisan kárpótol, mikor a szépen rendszerezett könyvespolcomra nézek. Tudom, egy kindle sokkal praktikusabb, nem foglal helyet, és általa mindenhova magunkkal vihetjük akár száz könyv tartalmát is. Nekem viszont a könyvespolcom és az olvasófotelem a lakásom kedvenc pontja, és ha nyaralni megyek, egyetlen könyv is elég a tengerpartra. Nekem az olvasás élményéhez hozzátartozik, hogy ténylegesen a kezemben tartsam a könyvet, érezzem az illatát, ujjaim között a lapok súrlódását. Ebben a kérdésben mondhatni, régimódi vagyok, és eszem ágában sincs követni a minimalizmust.
Mikor a jelenlegi – remélem egy ideig végleges – otthonomat birtokba vettem, továbbra is úgy voltam vele, hogy a berendezés legyen minimál. Ennek az lett a vége, hogy egy félig üres, barátságtalan lakásban ültem, amiben ugyan rend volt és tér, de semmi élet.
Tudomásul vettem, hogy az évek alatt kicsit más ember lettem, és a stílusom megváltozott.
Úgyhogy szinte minden üveg- és fémtárgyat kiiktattam, helyükre természetes anyagokat, fát, követ és sok textilt tettem, illetve növényeket és némi dekorációt. Nem kérkedő, öncélú díszeket, hanem olyan tárgyakat, melyekhez valami fűz, amiknek története van. A lakás még mindig messze van a zsúfolttól, de már semmiképpen sem minimál, és jól érzem magam benne. Ahogy a már említett bohém barátnőm is jól érzi magát az ő zűrzavaros, de kedves otthonában. (Most, hogy a maximalista lakberendezési stílus kezd teret hódítani, nevetve mondom neki, hogy ő bizony mindig is az volt, még mielőtt ez menő lett volna.)
Na, ugye, hogy színes! (Profimedia)
Bútorból nálam csak annyi van, amennyi feltétlenül kell, de egy nagy ruhásszekrény szükségesnek bizonyult. Csak forgatom a szemem, mikor hallom, hogy „Takarítsd ki a gardróbod, szabadulj meg mindentől, amit két hónapja nem használtál!” Azért, mert most tél van, dobjam ki az egész nyári ruhatáram, komolyan? Abszolút támogatom a szigorú ruhaselejtezést, én magam is megejtem minden évben, de azért ne őrüljünk meg. Elismerem, hogy az embernek nincs szüksége tucatnyi télikabátra, de attól még, hogy egy ruhadarabot lehet, hogy évente csak egyszer vesszük fel, igenis minden nőnek kell pl. egy elegáns ruha és tűsarkú.
A minimalista életmód szigorú, de emellett rendkívül hasznos dolgokra tanít, melyekből a legfontosabb talán az, hogy környezetünkön kívül a fejünkben és a lelkünkben is tegyünk rendet. Meg kell találni az egyensúlyt, amikor még nem pazarolunk, nem veszünk és halmozunk felesleges dolgokat, ugyanakkor nem is vonunk meg magunktól semmit. A minimalizmus egy értékes irányzat, de csak abban az esetben, ha korlátozásait nem érezzük lemondásnak. És akkor se legyen lelkiismeret-furdalásunk, ha kiderül, hogy nem nekünk való!
