„2003. november elsején volt egy autóbalesetem: részegen vezettem, ami hat ember életébe került. Hat jó emberébe. További két embert pedig súlyosan megsebesítettem. Mindezt úgy, hogy akkor, abban a pillanatban nem is gondoltam arra, hogy igazán részeg vagyok. Tudom, ez most nevetséges magyarázkodásnak tűnhet, pedig így volt: akkoriban sokszor és sokat ittam, és sokszor előfordult, hogy így is vezettem haza. Baleset nélkül. Nem csoda, hogy azon a novemberi estén szentül hittem, nem lesz baj abból, hogy napközben megittam néhány sört itt, néhány rövidet pedig amott.”
Az amerikai Robert Veeder, akit végül hat rendbeli, gondatlanságból elkövetett emberölés miatt letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, azt mondja, aznap este nem száguldozott, nem vezetett veszélyesen, és még csak nem is menőzött: egyszerűen túl későn vette észre azokat az embereket, akik egy korábbi baleset miatt ácsorogtak az út közepén. „Megpróbáltam megállni, persze hogy. De egyszerűen túlságosan részeg és lassú voltam ahhoz, hogy időben reagáljak.”
Robert, aki a harmincas évei zömét börtönben töltötte, a Huffpostnak elmondta, a baleset után az sem igazán zavarta volna, ha örökre bezárják. „Még most is sokat gondolok arra az estére. Szinte mindennap. És biztos vagyok benne, hogy ez a jövőben sem lesz máshogy. Amikor nevetek, és ez szerencsére egyre többször fordul elő, azon tűnődöm, vajon megérdemlem-e a boldogságot. Amikor pedig valami fáj, az első gondolatom az, hogy megérdemlem, hogy így érzek. És ez valószínűleg így lesz, míg élek.”
A ma már terapeutaként dolgozó Robertnek a balesetet követően nem a börtön volt a legnagyobb büntetés. Azt mondja, a lelkiismeretfurdalás, ami a baleset miatt kínozta, még a bezártságnál is rosszabb volt. „Sokáig képtelen voltam megbékélni a tudattal, hogy hat ártatlan ember életét vettem el, csak mert hoztam egy rossz döntést. Az első néhány hónapban-évben folyton sírtam, de addig, míg már fájt a szemem. Meg se tudom számolni, hányszor akartam véget vetni az életemnek.”
Aztán a mindent felemésztő lelkiismeretfurdalás egyik pillanatról a másikra eltűnt. „Mintha valaki lekapcsolt volna bennem egy kapcsolót” – mondja Robert, aki ettől a pillanattól kezdve csak arra tudott gondolni, hogyan teszi majd jóvá a bűnét. „Csakhogy be voltam zárva, és ha be vagy zárva, akkor nem tudsz másoknak adni vagy segíteni. Ha be vagy zárva, nincs hangod. Ez is része a büntetésednek. Ha be vagy zárva, rossz ember vagy, és kész, nem engedi a rendszer, hogy jót tegyél.”
Kép forrása: Huffpost
Robertet végül 9 év után, 2012. január 11-én, feltételesen engedték szabadon. Azt mondja, öt nappal később már a főiskolán volt. „Remegtem, mint a kocsonya, mikor beléptem a kapun. Fogalmam se volt róla, hogy működnek a dolgok. Emlékszem, konkrétan elsírtam magam, mikor az egyik tanárom Dropboxon keresztül kérte be a házi feladatot. Fogalmam sem volt, mi az.”
Azután, hogy sikerrel elvégezte a főiskolát, Robert, aki a gázolásig nem tudott lecövekelni egyetlen egy dolog mellett sem, elhatározta, hogy másokon – hozzá hasonló szenvedélybetegeken – akar segíteni. Elvégezte az ehhez szükséges képzéseket, ma pedig már teljes állásban foglalkoztatott terapeuta. „Imádom a munkám, és mivel pontosan tudom, min mennek keresztül a betegeim, átérzem a helyzetüket. Úgy érzem, máshogy segítem őket, mint a többi terapeuta” – mondja.
Van azonban egy dolog, amit a férfi még a munkájánál is jobban szeret: a családját. Merthogy a börtönbüntetés után Robertnek az is lett. „Nem tudok betelni a csodálatos feleségemmel és az ötéves kislányommal, akinek én vagyok a mindene. És mégis… Mindezek ellenére sem telik el nap úgy, hogy ne gondolnék legalább néhány perc erejéig arra a novemberi estére, a rengeteg szenvedésre, amit akkor okoztam, és ne bizonytalanodnék el – legalább egy kicsit –, hogy vajon megérdemlem-e a sorstól ezt az életet, és azt a sok szeretetet, amit a családomtól és a környezetemtől kapok.”
