Azon még gondolkodom, hogy élni szeretek-e ebben az országban, de meghalni biztosan nem szeretnék. Ha filmipari kormánybiztos lennék, akkor meg pláne nem. Mert a filmipari kormánybiztosság (és a hollywoodi producerség, a filmstúdió- a kaszinótulajdonosság és hasonlók) elfedi az embert.
A kisfiút, a férfit, az apát, a gyászolót, a kinevetett férjet, a hetvenötödikbe nehezen, szuszogva lépő idősödőt, a hosszas betegséggel hosszan küzdőt.
Látjuk őt frakkban, yachton és Stallone kezét szorongatva, de nem látjuk, amikor reggel a papucsát keresgéli egyre bizonytalanabb lábakkal. Irigyeljük a pénzét, a befolyását, de nem irigyeljük a küzdelmét, a tizenkétéves-kori egyedüllétét az idegen országban, a bajlódást a hongkongi parókákkal.
Részvétem. Ugye, milyen egyszerű? Ezt az egyetlenegy kifejezést kell megtanulnunk arra az esetre, ha valaki eltávozik. Nem tudjuk kimondani? Sebaj, nem is kell. Úgyis csak akkor igazi, ha szívből jön. Ez a szép benne: nem kötelező. Aki nem tudja őszintén mondani, az nyugodtan hallgathat.
Nem muszáj elmondania, miért volt rossz ember az elhunyt. Azt sem muszáj elmondania, miért volt jó.
Se jobb, se rosszabb ember nem lesz senki holtában, és attól kezdve már lehetősége sincs rá, hogy árnyalja a képet. Értékelni persze lehet, csak arra vigyázzunk, hogy közben magunk is őrizzük meg a méltóságunkat. Földön fekvőt rugdosni nem elegáns, házasságokat kívülről megítélni erős vállalás. Emberi minőségekben persze mutatkozhat hiátus, csak vigyázzunk, hátha az özvegyen gúnyolódás ugyanannyit ér majd végelszámoláskor, mint a macskautaztatás magánrepülőn.
Mindazonáltal rossz és jó emberek leginkább a gyerekmesékben vannak, a valóság – szerencsére – árnyaltabb. A gazdagság persze elég komoly bűn manapság, azt nehezen bocsátja meg a kevésbé tehetős közvélemény, úgyhogy sok pénzzel „jó” embernek feltűnni mindig nehezebb. (Igen, tudjuk, közpénz meg nem közpénz, de végül is a lényeg, hogy ne másoknál legyen.)
Így van ez a fiatal feleséggel is, az szintén olyan ősbűn, amit (másoknál) nehezen tűrünk el. Erről jut eszembe: nemcsak kormánybiztosként nem szeretnék meghalni, de mémként sem.
Andy Vajna mindannyiunk mémje volt, és most kicsit elvette a játékszerünket. Távoztában még azért ad egy kis muníciót.
Azt javaslom, foglalkozzunk most már az élőkkel. (Nem, nem Vajna Tímeára gondolok, bár kétségkívül hálás céltábla ő is.)
Bajunk van valakivel? Hívjuk fel telefonon, írjunk neki e-mailt, csöngessünk be hozzá, és mondjuk el neki! Semmiképp se várjuk meg, amíg meghal, hogy akkor szidalmazhassuk zavartalanul. De ha már így történt, mondjuk azt: volt, ami volt,
Nyugodjék békében.
És nyugodjon le mindenki más is – minden bizonnyal rá is sor kerül majd.
