Kezdjük úgy, hogy volt egyszer egy kislány, aki copfban, babával a kezében pislog a világba. Vagyis… babáztál egyáltalán?
Persze, babáztam, mint egy „igazi, rendes” kislány. Mielőtt megszülettem, azt mondták a szüleim, nem érdekli őket, hogy fiú vagy lány leszek, csak legyek „rossz”, amolyan igazi gyerek. Na, ez bejött. Annyira, hogy még most sem nőttem ki igazán a rosszaságot. Bennem mindig is élt a bizonyítási vágy, hogy oké, lány vagyok, de legyek ezerszer jobb, mint bármelyik fiú. Kézilabdáztam anyukám csapatában, de fociztam és kosaraztam is.
Időközben eljött a továbbtanulás ideje. Viki középiskolába ment, ahol eredetileg általános angol előkészítő osztályba járt, majd ilyen-olyan gondok miatt osztályt kellett váltania. Eldöntötte, hogy környezetvédelmi szakra megy át, ami azonban megfelelő létszám hiányában nem indult.
Hipp-hopp ott találtam magam a gépészeti osztályban. Bevallom, fogalmam sem volt, mi fán terem a gépészet. De ez nem riasztott el, nyitott voltam mindenre. Elvégre imádom a benzin szagát is… Fura, tudom, de nekem tényleg nem volt gond, hogy kosz van a körmöm alatt, vagy a ruhám olajszagú, meg brutál koszos. A váltáskor elindultunk az osztályfőnökömmel végigjárni a szakmunkás osztályokat. Bementünk a villanyszerelőkhöz, a bicikliszerelőkhöz… semmi. Aztán beléptünk az esztergaterembe, és azt mondtam, hogy én innen soha többet nem akarok elmenni. Nem akarok több osztályt megnézni, megtaláltam a helyem, ezt szeretném tanulni. Hogy mi fogott meg? Talán az, hogy egy csupasz fémkéssel megmunkálhatunk egy másik, henger alakú fémet. És bármit csinálhatunk belőle! Annak, aki még nem látott ilyet soha, javaslom, hogy nézze meg. A videómegosztón sok kisfilm van fent.
Egyáltalán voltak a suliban lányok rajtad kívül?
Eleinte még több is, mert az érettségi volt a fő cél, a gépészet szimbolikusan csak egy-két gyakorlati órát jelentett. Ez talán inkább afféle rávezetésként működött, hogy ha érettségi után mégis szakma mellett dönt a diák, akkor láthassa az irányokat. A lányok az érettségiig jöttek is becsülettel, aztán gyorsan eltávolodtak az iskolától. És eljött a pillanat, amikor én voltam az egyetlen lány az osztályban, talán az iskolában is…
Én sosem voltam egy plázacica. Hamarabb elmegyek lőni, íjászkodni, csocsózni, mint ruhát próbálni… És mindig is több fiú barátom volt, akikkel sokkal jobban megértettem magam.
Na de itt ülsz, elég feltűnő ruhában, műköröm, szempilla…
Hát persze! Nekem a szakmám miatt lett műkörmöm is. Tudod – meséli izgatottan –, amikor 1000 fokon izzik egy fém, és nem akarok benne és az emulzióban turkálni, akkor csak a műkörmöm hegyével fogom meg, és már le is tudtam tenni a helyére a kész tárgyat!
Ezt valahogy nem akarom elképzelni. Arra ugyan még emlékszem, hogy régen mennyire szerettem a hosszú körmeimet, mert a billentyűzeten meggyorsította a munkámat, hiszen ujjbeggyel egy betű, és felette körömmel még egy… Na ugye. De valószínűleg néhány műkörmös felsikít, amikor olvassa ezeket a sorokat, míg mások elmélkedve nézegetik a saját körmüket.
Lehetséges, hogy lesz egy nő nemsoká Magyarországon, aki olyan kézművesműhelyt fog létrehozni, ahol egy esztergagéppel fantasztikus tárgyakat alkot?
Hiszek benne, hogy képes lennék egy héten belül bebizonyítani bárkinek, hogy bármelyik férfinél jobb vagyok a melóban. Szerintem igazából nincs olyan, hogy férfi vagy női szakma… Ha férfiak dolgozhatnak műkörmösként, és ebben világbajnokok is lehetnek, akkor egy nő az ellentétes oldalon miért ne tehetné ugyanezt? Egy csomó nő szerintem azért nem mer belevágni ilyesmibe, mert ugyan érdekelné és tetszene neki, de nem tud elhelyezkedni. Nem kap lehetőséget.
Volt olyan év, hogy én voltam az egyetlen lány az osztályban, talán az iskolában is…
Meg azért ez nehéz fizikai munka, kosszal, szaggal…
Nem mondanám. Huszonöt kiló felett már daruval emeljük be a gépbe az anyagot, nehéz dolgokat tehát nem kell emelni. Mégis… a gyakorlati helyemen nőként kezeltek – hozzáfűzöm, hogy sajnos… Olyan feladatokat és munkákat kaptam, ami egy idő után már unalmas volt. Csavaralátét ezer darab, tessék, csináld. Ezek piti munkák, nulla kreativitást kívánnak. Kértem, hogy vegyenek komolyan, adjanak mást. De vigyázni akartam rám….
Pontosan mit szeretsz ebben a melóban?
A precizitás nagyon fontos itt. A milliméterek, századmilliméterek jó barátaink. Ha egyetlen századmilliméterrel nagyobb egy anyag, azt még le kell esztergálni, halálpontosnak kell lenni. Finom munka, a külsőségek ellenére. Persze tanultam más gépekről is. Síkköszörű-, daraboló- és marógép, CNC eszterga például. Érdekes, ugye? Ezen a területen szeretnék tanulni, fejlődni tovább. Amikor odakerültem a suliba, pillanatok alatt megtanultam az anyagot, mert rettenetesen érdekelt! Az anyagok összetétele…, hogy mit hogyan kell megmunkálni… Mert ugyan mostanában senki nem beszél róla, de ezeknek a lenézett, elhanyagolt fizikai munkáknak a technológiája is ugrásszerű fejlődésen ment át az utóbbi évtizedekben.
Milyenek voltak a mestereid? Olyanok, akikre felnézel?
A középiskolában magas szinten tanították a szakmát. Odafigyeltek, mindenkinek jutott gép, és ha valaki nem értett valamit, akkor elmagyarázták. Majd még egyszer… addig, amíg meg nem értette. Korrepetáltak bárkit, nagyon segítőkész tanárokra emlékszem, jó szívvel. Legtöbb a gyakorlati óra volt, de akadt szakmai angol is, ahol tudni kellett az utolsó csavaralátét nevét is. A legtöbben, akik elvégzik ezt a szakot, mennek is külföldre. Ezért most egyértelműen hiányszakma a miénk. Mindenki látja, hogy jelenleg a szakmunkások egyre értékesebb munkaerővé válnak, ennek megfelelően a fizetésük is emelkedik. Nem feltétlenül kell egyetemet végezni ahhoz, hogy az ember jól keressen. És nem kell tizennégy-tizenöt órákat dolgozni, egy műszak nyolc óra. Vegyük például a vendéglátást… most éppen a SZIGET-en dolgozom, és csak álmodozom az esztergagép melletti nyugalomról.
Szóval mégsem sikerült elhelyezkedned?
Rengeteg állásinterjúra jártam, optimistán küldözgettem szanaszét az önéletrajzomat. Volt, hogy felhívtam valakit, hogy szeretnék az állásra jelentkezni, és mondták, hogy szóljak a barátomnak, ő hívja őket egyenesben. Mondtam, hogy félreért, én, saját magam jelentkezem. Gondoltam, megerősítem az e-mailben elküldött önéletrajzomat egy beszélgetéssel is. Na de nőként, egy gyárban, férfiak között? A legtöbbször egyszerűen lepattintottak. Nem értem. Miért, az utcán nem a férfiak között járkálok? Több mint két évig kitartóan mentem, kutattam a lehetőségeket, fáradhatatlanul. Egyetlen egyszer sem adtak még arra sem esélyt, hogy bizonyítsak. Sokszor felajánlottam, hogy csak állítsanak oda az esztergagéphez, és nézzenek meg. Kapjak egy szakrajzot, egy tolómérőt, meg egy fémdarabot a kezembe. És itt vagyok most, hogy elméletben minden világos, bármikor, bárki kérdezhet szakmai dolgokat, de nincs gyakorlatom… Én nem csak dísznek akartam használni azt a papírt. De sajnos az, hogy nő vagyok, ma Magyarországon kizáró tényező.
Hiába van hiány fémforgácsolóból, nőként lehetetlen elhelyezkedni
A pénzkereset miatt végül a vendéglátásban kötöttél ki – jobb híján?
Igen, nem volt más lehetőségem sajnos. Viszont már ott tartok, hogy kezdek kiégni… Nehezemre esik mosolyogni, kedvesnek lenni. Ezt egy idő után már az emberek is látják. Mostanában gondolkodom el igazán, hogy mit keresek én itt egyáltalán? Szeretném elérni az életben az, hogy a nőket is megbecsüljék, bárhol is akarnak dolgozni. Ne legyenek ellentétek, ne nézzenek ki a szakmából minket a férfiak.
Akkor te elmosnád az úgynevezett klasszikus határokat.
Nagyon szeretném. Vannak kemény nők, más mentalitásúak, mint amit általában elvár a társadalom tőlük. Meg kell adni az esélyt, hogy elindulhassanak egy másik irányban. Ma csak akkor lehet esélyük, ha van annyi pénzük, hogy mindent megvalósítsanak saját maguk. Na de akkor még ott a fogyasztó, vagy üzleti partner, aki megint csak a nőt látja bennük, és bizalmatlan. Szóval itt alapvetően képmutatásról szól minden. Egészen egyszerűen kirekesztő ez a társadalom. Furcsa… ha most a vendéglátásra gondolok, akkor itt használnom kell a nőiességemet. Minél csinosabb vagyok, minél inkább flörtölök egy vendéggel, annál többet fogyaszt, és tovább is marad.
Szóval feladtad végül?
Újra jelentkeztem egy céghez, ahol akkora hiány van fémforgácsolóból, hogy szinte le sem veszik az álláshirdetést az oldalról. Újra ugyanazt a módszert követtem. Előreküldtem az önéletrajzomat, aztán felhívtam őket. A beszélgetés során újra azt kaptam, hogy várjak…
Vannak olyan álmok, hogy egy lány például balettművész szeretne lenni, miközben hegesztő egy gyárban – a Flashdance című filmben pont ez történik. Az ottani karakternek végül valóra vált az álma – pedig nehezebb menetnek tűnt, mint Vikiét megvalósítani.
