„Az a baj, hogy ami érdekelne, azt sok évig kell tanulni” – Kamaszok mesélnek a pályaválasztásról

Hat-nyolc évesen mindenki biztosan tudja, mivel szeretne foglalkozni felnőttkorában. Rendőr akar lenni, vagy tűzoltó, mert az bátor dolog. Esetleg állatorvos, mert szereti az állatokat. Vagy sportoló, mert nekik mindenki szurkol, mikor elindulnak az olimpián. Később aztán egyre bonyolultabb lesz minden. Kiderül, hogy a tűzoltók nem keresnek sokat, és többet ülnek az irodában, mint a piros autóban. Az állatorvosoknak rengeteget kell tanulniuk, mire praktizálhatnak végre. A sportolók pedig harmincévesen kiöregszenek. Ahogy közeledik a döntés pillanata, az ember egyre rémültebb és tanácstalanabb.

Egy csapatnyi középiskolást kérdeztünk meg arról, kinek milyen tervei vannak a jövőre nézve, és mennyit változtak az elképzeléseik gyerekkoruk óta.

A praktikusok

Nem érdekel a diploma, kétkezi szakmára vágyom!

„Divattervező akartam lenni – mondta Fáni –, aztán kiderült, hogy ahhoz nagyon jól kell rajzolni, és abban nem vagyok tehetséges. Pedig kiskoromban mindig nagyon figyeltem arra, mit veszek fel, azt is néztem, ki mit visel, és ez mennyire illik a személyiségéhez. De ha egyszer nem tudok rajzolni! Most úgy néz ki, idegenforgalmi vonalon fogok továbbtanulni. Az is érdekel, biztos, hogy jó lesz. De a gyerekkori álmok azért mégis fontosak, és kicsit csalódás, hogy nem lehet minden úgy, ahogy azt az ember kiskorában elképzeli.”

Többen gyakorlatiasan igyekeznek hozzáállni, és olyan szakmát keresnek, amiből aztán valószínűleg meg is lehet élni. A kérdésre, hogy mik azok a munkák, amik érdekesek, de alulfizetettek, teljesen egybehangzó válasz érkezik a csapattól: tanár. Aztán van, aki még hozzáteszi: orvos, ha nem vagy agysebész, csak háziorvos valahol.

„Az a baj – mondja Zsófi –, hogy ami érdekelne, azt sok évig kell tanulni.

Mire befejezem az egyetemet, és elköltött rá a családom egy csomó pénzt, addigra lehet, hogy az a szakma már megszűnik vagy teljesen átalakul, és mire elkezdhetnék végre dolgozni, már nem is lesz hol.

Ráadásul nem várhatom el a szüleimtől, hogy harmincéves koromban is ők tartsanak el, én meg még mindig ne csináljak semmi hasznosat.”

Pályaorientációs börze a MOM Sportközpontban (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Ádám szerint fordítva lenne érdemes megközelíteni a problémát: ő nem azért akar dolgozni, hogy pénze legyen, hanem azért szeretne pénzt, hogy bármivel foglalkozhasson, ami érdekli.

„Ha leérettségiztem, akkor tíz évig azért akarok dolgozni, hogy legyen annyi alapom, amit befektethetek.

Utána azt persze ügyesen kell kezelni, de ez ad egy biztonságot, és ha megvan, akkor én nem szeretnék mások rabszolgájaként dolgozni, hanem csak olyasmit fogok csinálni, ami tényleg érdekel. És ha valamit megunok, akkor váltok, és belekezdek másba.

Most már nem is lehet úgy dolgozni, hogy csak egyféle dologgal foglalkozol egész életedben, néhányévente muszáj újítani.”

A kérdésre, hogy miből lehet viszonylag hamar sok pénzt csinálni, már kész válasza van, látszik, hogy már tervezget. „Ingatlan – vágja rá rögtön. – Lakásokkal kell foglalkozni. Vagy venni, felújítani és eladni drágábban, vagy kiadni külföldieknek. Ami ebből bejön, azt nem szabad rögtön elkölteni, hanem használni kell, befektetni, és csak egy idő után lehet kivenni a hasznot, amikor már stabilan bejön minden hónapban annyi, amennyit szerettél volna. És persze az sem árt, ha jó kapcsolataid vannak, sok embert ismersz.”

Az elvontak

Annak, aki kilóg a sorból, kicsit nehezebb dolga van.

„Egy óvodai farsangon denevérnek öltöztem – meséli Ricsi. – Utána aztán hetekig nem akartam levenni a jelmezt, bárhova mentünk, azt vettem fel.

Mivel denevér mégsem lehettem, egy darabig vámpír akartam lenni, aztán később biológus, aki denevérekkel foglalkozik.

Még mindig szeretem az állatokat, de most már azt hiszem, hogy ezzel a fura gondolkodásmóddal valamilyen művészeti pályán fogok kikötni.”

„Írónak vagy szobrásznak azért jó lenni, mert azt csinálod, amit szeretsz, és a saját személyiséged is fejlődik közben – teszi hozzá Áhim. – És aki aztán találkozik az alkotásaiddal, az is kap valamit. Ehhez is sokat kell tanulni, csak másképp: magadat kell folyamatosan fejlesztened, életed végéig. De ebből sem biztos, hogy meg lehet élni. Van, akinek sikerül, de sok művész mindig szegény marad.”

„Zenész vagy író leszek – közli magától értetődően Zsófi. – Csak írni kell egy bestsellert, és utána már bármit el tudsz adni, mert az emberek ismernek.

A zenélésben pedig az a jó, hogy sokat utazhatsz, és fizetnek is érte, mert ez a munkád.

Ez Magyarországon nem olyan egyszerű, de én nem is maradok itt, valahová külföldre szeretnék menni, ott sokkal több lehetőség van.”

„Nem szeretnék mások rabszolgájaként dolgozni, csak olyasmit fogok csinálni, ami tényleg érdekel.” (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

A bizonytalanok

Az érettségi közeledtével azért valamit lassan dönteni kell. És ez annak, aki még nem érzi késznek magát az önálló életre, inkább fenyegetés, mint lehetőség.

„A szüleim addig támogatnak, amíg tanulok. És amíg tanulok, addig nem kell dolgozni, nincs annyi felelősség és gond. Látom, hogy anyuék mennyit dolgoznak, milyen fáradtak mindig, és közben meg sosincs pénzük arra, amire igazán szeretnék, hogy legyen. Ha ilyen felnőttnek lenni, akkor én nem szeretnék felnőni” – mondja Dani nagyon őszintén.

Amíg gyerek vagy, akármit mondhatsz, hogy mit tervezel a jövőben, mindenki örülni fog neki, és támogat. Aztán egyre türelmetlenebbek lesznek, ha később még mindig csak a gyerekkori fantáziáid vannak, és nem tudsz semmi konkrétabbat mondani.

Én még tényleg nem tudom, mit szeretnék. Jó lenne valami olyat csinálni, ami hasznos, de közben meg sok pénzt lehet vele keresni, és azért nem kell éjjel-nappal dolgozni. Félek kicsit, nem tudom, hogy lesz.”

„A legrosszabb esetben – kacsint Danira Ádám – majd dolgozhatsz nálam.”

Nevetnek. De azért ez nem felszabadult, gondtalan nevetés.

A sok lehetőség, amiből ezek a gyerekek szabadon választhatnak, a „bármi lehet belőled”, a „találd ki magad”, a „csak egy jó ötlet kell” szlogenek sokszor inkább ijesztően csengenek a számukra. Mert mi van, ha valakinek pont nincs jó ötlete? És ha tényleg csak valami hasznosat szeretne csinálni, semmi forradalmit vagy újat? Sokuknak a jó szándékú biztatás helyett inkább útmutatásra lenne szükségük. És legfőképpen időre, hogy megtalálják magukat a lehetőségek labirintusában.