Ülünk egy belvárosi állami rendelőintézet várójában. Kismamaként kontrollvizsgálatra jöttem, a sorban előttem egy tizennyolc éves, négy hónapos terhes roma lány és a barátja. A fiún látszik, hogy izgatott, ugyanakkor feszült is. Nehezményezi, hogy nem mehet be barátnőjével a vizsgálatra. A lány azzal próbálja csitítani, hogy majd a telefonjával csinál neki képet az ultrahangfelvételről.
Ekkor a lányt behívták, a barátja pedig elmesélte, hogy még egyszer sem láthatta születendő gyermeküket, mert sem az állami rendelőintézetben, sem a kórházban nem engedték be a vizsgálatokra. Azt mondta, hogy ha minden kötél szakad, akkor összegyűjti a pénzt egy fizetős babamozira, mert most már nagyon szeretné ő is látni a kicsit.
Miután a lány kijött, a fiú még megpróbált gyorsan beszélni a doktornővel – meg akarta őt kérni, hogy legyen a szülészük – ám az orvos és asszisztense egymást túlharsogva, elég gorombán hajtották el, mondván, itt nincs idő egyéni kívánságokra. Bár szóltam az asszisztensnek, hogy én ráérek, beszéljenek nyugodtan, engem is leintettek, és a megszeppent barátnő is igyekezett minél hamarabb elhúzni a fiút a váróból.
Bemehet az apa is, csak nem oda
A látottak és hallottak az egész délutánomra rányomták bélyegüket. Tehetetlen dühvel indultam haza, és csak azon járt az eszem, hogy vajon mertek-e volna így bánni egy idősebb, tapasztaltabb és legfőképpen nem roma párral is.
Felhívtam a rendelőintézetet, és terhes kismamaként mutatkoztam be, aki kerületi lakosként szeretné az állami ellátásban végigcsinálni a terhesgondozást. De azt is hozzátettem, fontos lenne számomra, hogy a férjem is mellettem lehessen a vizsgálatokon. Azt a választ kaptam, hogy a rendelő elrendezése és a közös vetkőzőhelyiségek miatt a vizsgálatok során erre sajnos nincsen lehetőség. Kiderült, hogy az ultrahangfelvételek nem is azokban a vizsgálókban zajlanak, ahogy azt a fiatal pár gondolta, hanem egy szinttel lejjebb, és az ultrahangvizsgálatokra az apuka is bemehet.
Képünk illusztráció – Fotó: Mark H Milstein/Bloomberg via Getty Images
Csak az orvoson múlik
Megkérdeztem a Társaság a Szabadságjogokért egyik jogászát, hogyan szabályozza az egészségügyi törvény a terhesgondozás során az apa, illetve a terhes nő jogait. Asbóth Márton kérdésemre elmondta, hogy a törvény sajnos csak a fekvőbeteg-ellátásban résztvevőknek biztosítja a kapcsolattartás jogát, a járóbeteg-ellátásban résztvevőkre nem tér ki. Így tehát az orvos jóindulatán múlik, hogy beengedi-e a hozzátartozót, jelen esetben az apukát egy vizsgálatra. A TASZ jogásza szerint elegendő indok a vizsgálaton való részvétel megtagadására valamilyen ellátásszervezési ok, tehát ha például más nők vizsgálata is párhuzamosan zajlik, akiket zavarhat egy idegen férfi jelenléte.
Én magánellátásban csináltam végig a terhesgondozást, ahol fel sem merült, hogy a férjem ne jöhetne be velem bármilyen vizsgálatra. És ezek az alkalmak talán még fontosabbak is voltak számára, mint számomra, hiszen én a nap huszonnégy órájában együtt éltem a bennem fejlődő magzattal, de ő – különösen mielőtt rugdosni kezdett volna a kicsi – csak ilyenkor vehette jobban szemügyre a gyermekét, hallhatta első kézből az orvostól, hogy éppen hány centi, és mije fejlődött már ki.
Emlékszem a férjem arcára, amikor először látta meg az ultrahangfelvételen a három hónapos, alig emberformájú, ide-oda bukfencező kis embriót. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor láttam őt sírni, de akkor könnyes volt a szeme, és mereven bámulta a képernyőt, én pedig róla nem tudtam levenni a szememet. Mindenki, aki leendő anyaként vagy apaként részt vett már egy terhesgondozásban, tudja, hogy ezek mennyire fontos pillanatok, hiszen többek között ezeken az alkalmakon kezd el formálódni egy új család. És ez a lehetőség minden párt meg kellene hogy illessen, nemcsak azokat, akik ki tudják fizetni a magánellátást. Az orvos gorombasága, kényelmessége vagy valamilyen intézményi szabály miatt lemaradni erről a közös élményről hatalmas veszteség.
Amikor a félelem igazgat
Valószínű hogy annak a fiatal roma párnak senki sem magyarázta el a szabályokat, ők pedig egyrészt nem voltak annyira tisztában a jogaikkal, hogy kitartóan kérdezzenek, másrészt megadták magukat az orvosi tekintélynek, és nem mertek velük vitába szállni. Miután többször is elutasították, hogy a fiú is bemehessen a vizsgálatokra, nem próbálkoztak többet, azt pedig valószínűleg senki sem kötötte külön az orrukra, hogy egyébként az ultrahangfelvételekre be lehet menni az apukának is.
Az én szememben egy jó orvos nem csupán jó diagnoszta, hanem képes érthetően elmagyarázni a pácienseinek, hogy milyen folyamatok zajlanak a testében. Válaszol a kérdéseikre és lehetőséget ad az aggódó hozzátartozóknak is a kérdésfeltevésekre. Bizalmi kapcsolat orvos és páciense között semmiképpen nem alakulhat ki úgy, ha az orvos minden alkalommal érezteti fölérendeltségét, vagy gorombán megaláz egy aggódó apukát, aki csupán kérdezni szeretett volna.
Szerintem olyan esetekben különösen nagy az orvos felelőssége, amikor életkoruknál, élethelyzetüknél fogva egy szemlátomást tapasztalatlan, az állami ellátórendszernek kiszolgáltatott párról van szó. Ők jobb híján most csak abban bízhatnak, hogy szerencséjük lesz, és az egyik ultrahangvizsgálaton egy emberséges asszisztens majd beinvitálja az apukát is. Titkon bízom benne, hogy így lesz.
