Vasárnap kora délután van, szemerkélő eső, rajtam kívül szinte egy lélek sincs az utcán. Egy kicsit nehezen találom meg a találkozó helyét, végül egy épület hátsó frontján csak meglelem a fémajtót, melyre fel van festve: Szép Ernő Színház. A szomorkás időjárást és környéket magam mögött hagyva belépek a hangulatos próbaterembe. Amikor Szinovál Gyula színi igazgató később azt mondja nekem, „ez az én második otthonom”, már tudom, hogy nem csak úgy, nem csak kötelességből mondja ezt. A hely – amelyre négy-öt éve bukkant rá, amikor raktárt keresett, és amelyre azonnal lecsapott –, és ahol Pipacs nevű kutyája barátságos kézcsókkal köszönt, Olivér fia pedig kávéval kínál, valóban különleges tér. Különleges találkozások otthona. A miénk is az volt, hiszen úgy beszélgetni egy színdarab alkotóival, hogy se nem olvashattam, se nem láthattam előtte a művet, olyan, mint bekötött szemmel repülőgépet vezetni, vagy hús nélkül kolbászt tölteni. Végül mégsem bántam meg ezt a feje tetejére állított forgatókönyvet. Sőt…
Szinovál Gyula igazgató (Fotó: Hernád Géza)
Szinovál Gyula amúgy is a különleges találkozások embere, pontosabban sokat köszönhet azoknak. Például a színház következő ősbemutatóját, melyet rendezőként jegyez, és játszik is benne. A Léla szeme írójával, Kósa Zsolttal ugyan kollégák voltak, útjuk első ízben mégis édesapaként keresztezte egymást, fiaik egy iskolába jártak. S amikor a suli kiemelkedő évfordulóra készülve úgy döntött, a Twist Olivér musical-előadásával tiszteleg a jeles alkalom előtt, mint évtizedek óta hivatásos színművészként dolgozók, mindketten felajánlották közreműködésüket.
– Némi casting után meg is kaptuk Bill Sikes és Fagin szerepét – mondja Gyula azzal a humorral, amellyel – gyorsan kiderül – az egész életet szemléli. Sőt, tapasztaltam, akár csupán egy-egy mondatból is, hogy ezt kollégáira is átragasztja. Vagy éppen ennek alapján választ alkotótársakat? Mindenesetre amikor a vak Léla történetét elmesélő darab zeneszerzőjének, a szintén vak Szepesi Richárd Ricsosznak megemlítem, hogy szegről-végről én is érintett vagyok, az egyik kislányom gyengénlátó lévén, ő azt fűzte hozzá: – Én annyit látok előre, mint hátra.
Szepesi Richárd (Fotó: Hernád Géza)
Sok vak embert hallottam már megfogalmazni önsajnálat nélkül, akár még derűvel is, hogyan tekint állapotára, de ez a velős összefoglalás meglepett.
S amikor a darab fiatal, csinos koreográfusának, Koch Boglárka Lillának fotóriporter kollégám megpendítette, hogy igen jól szoktak sikerülni azok a fényképek, amelyeket a próbára készülve éppen levetkőző, átöltöző művészekről szokott kattintani, ő így egyezett bele: – Oké, ott lehetsz, amikor leveszem a kabátomat!
Koch Boglárka Lilla (Fotó: Hernád Géza)
A vak Léla Ardealt kedves, vidám természete és látnoki képessége miatt kedvelik a kisváros lakói. Gyűlölik és kirekesztik viszont azt az elátkozott, torz ifjút, akibe Léla beleszeret. A gyönyörű leány a fiú szeretetreméltó természetére figyel fel, nem pedig a számára láthatatlan rútságára…
Ősbemutató: 2019. április 4. 15 és 19 óra
UP Újpesti Rendezvénytér (1042 Budapest, Szent István tér 13–14.)
Gázsi helyett bátorság
Kósa Zsolt már annak a közös, Twist Olivér-es munkának az idején is emlegette, hogy ír egy darabot (amúgy ő nem lehetett ott a beszélgetésünkön, éppen Sir Kánt játszotta a bajai teátrumban). Aztán sok-sok év után bejelentette, hogy befejezte. S Szinovál Gyula, amint elolvasta, melléállt.
Szinovál Gyula (Fotó: Hernád Géza)
Egy nagy álom lett ez, három éven át próbáltak pénzt szerezni a megvalósításához. Sikertelenül. Ebben azt kell mondanunk, még nincs is semmi meglepő. Abban annál inkább, ahogyan Gyuláék reagáltak a kialakult helyzete. Fél évvel ezelőtt úgy döntöttek, nem várnak tovább, vállalják a kockázatot, belevágnak, s ahogyan mondja: A közreműködő színészeknek is megmondtunk, nincs egy vasunk sem. Legalábbis egyelőre. Hogy lesz-e, azt sem tudjuk.
Nem kevés bátorság kell ehhez egyetlen csatlakozó művész részéről sem. Igen, negyven bátor ember. Ez a kiállás méltó a Léla szemének merész történetívéhez, melynek ugyan a műfaja musical, mégis vállalja, hogy nem boldog véget szán a sztorinak.
A Léla szeme próbája (Fotó: Hernád Géza)
Tánc a lélekbúvárral
– Egyforma embereknek lenni, egyforma előadásokat csinálni, az bizony nem hordoz kockázatot – ezt már Koch Boglárka Lilla mondja az előbbiekhez. Szavainak különleges súlyt ad, hogy ő elméletben és gyakorlatban is tudja, mi történik a lelkünkben, ha mondjuk egy ilyen kihívással kell szembenéznünk. Ő ugyanis civil foglalkozását tekintve pszichológus:
– Hét közben pszichológusként dolgozom, hétvégenként, éjszakánként táncos vagyok, és éppen most koreográfus is. Táncolni tanultam, koreografálni nem. Így csak azt tudhatom, én hogyan csinálom, azt nem, más hogyan fogná meg, hogyan tenné hozzá a cselekményhez a színpadi táncot. Én meghallgatom a dalt, ránézek magamra belülről, megkérdezem, mit érzek. És akkor még mindig nem a koreó jön, hanem megnézem, ki fogja táncolni, milyen karakter, élő ember vagy szellem (mert utóbbiak is jócskán felbukkannak a Léla szemében). Meg azt is, hogy profi táncos vagy színművész. Egyedüli szereplőként vagy tömegjelenetben?
Boglárka civilben pszichológus (Fotó: Hernád Géza)
És természetesen az alkotótársak azzal a lehetőséggel szintén élnek, hogy egy pszichológus is dolgozik velük, használják ebből fakadó érzékeny kreativitását és persze a szaktudását.
– Hogy el ne tévedjünk – összegzi Szinovál Gyula. Hiszen gyűlölet, manipuláció, zsarolás, kirekesztés, mind-mind jelen vannak a darabban, az emberi lélek megannyi ingoványos területe.
Annyit mondj, hol a lépcső
– És hogy túl ne lőjünk a célon! – véli Boglárka arról, mit tehet még hozzá egy pszichológus egy ilyen előadáshoz.
Szükség is van pontos arányérzékre, hiszen olyan érzékeny kérdések állnak a központban, mint például: mit jelent érzékszervi fogyatékossággal vagy éppen az adott kor szépségideáljának nem megfelelő külsővel élni. Mondhatnám, a másság elfogadásáról. Persze sok bőrt lehúztak már erről a témáról, kérdés, hogyan lehet valami ezzel kapcsolatosan hiteles.
Fotó: Hernád Géza
– Nem szeretem a fogyatékostémákat – mondja Szepesi Richárd. – Mert az ezzel való foglalkozásban valahogy mindig benne van, hogy nem tekintenek minket egyenrangú félnek. Amikor például sérült előadókkal dolgoztam együtt, a kívülállók soha nem hozzánk fordultak oda, hanem mindig a körülöttünk lévő épekhez azzal, milyen remek, hogy lehetőséget adnak nekünk… Én azt szeretem, ha nekem csupán annyit mondanak, itt lépj fel a színpadra, itt vigyázz, mert kábelek futnak, és csupán annyit kérdeznek, hová tegyük a szintetizátorodat, milyen magasra állítsuk be a mikrofonodat. Ennyit.
Jól csak a szívével
A fentiek apropóján arról is elbeszélgettünk, hogy mennyire átérzem, amit Ricsosz mond. Hogy olykor, igaz, kicsiben, de átélem mindezt, amikor mint egy gyengénlátó gyerek édesanyját sajnálnak. Én sem szeretem, ha olyan szerepbe akarnak bele tolni, amely nem az enyém, amellyel nem tudok azonosulni. Engem se sajnáljon senki, én nagyon büszke vagyok a kislányomra. Amúgy meg, aki szánakozni mer, az inkább álljon ki vele egy gördeszkaversenyre, előre megmondom, ki lesz a befutó…
– Igen, ez egy feladat, egy szülői feladat, olyan, mint a többi – mondja Bogi, majd azt is kifejti, mit gondol az olyan jó szándékú kezdeményezésekről, amelyekkel nekünk, látóknak próbálják átélhetővé tenni, milyen vakként sétálni, vacsorázni, megkeresni egy leesett tárgyat. Csak egy bökkenő van ezzel: – Te tudod, hogy ennek húsz perc múlva vége lesz…
– Ricsoszt mi nem azért választottuk a darab zeneszerzőjének, mert vak. Azért választottuk, mert jó zeneszerző – szögezi le nyomban Gyula. S mivel nem ez az első közös munkájuk, tudta is, hogy mire vállalkozik. Arra, hogy ugyan profi munkát fog kapni, de azt is például, hogy egy ízig-vérig rockzenésszel van dolga, akitől klasszikus értelemben vett musicalmelódiákat fölösleges is várnia. De, mint mondja, ezt már egy cseppet sem bánja.
– Felmerült, hogy kössük be a vak Lélát játszó színésznő szemét fekete kendővel – folytatja Gyula. – Hogy lássa, pontosabban ne lássa, milyen így közlekedni, színpadon élni. De én ez ellen határozottan tiltakoztam, mert ha ez nem belülről jön, nem az empátia irányítja, akkor megette a fene. Persze mi is „loptunk” Ricsosztól, azt, hogy hogyan fog meg egy széket, mielőtt leül rá, hogyan csúsztatja a lábát, mielőtt lelép egy lépcsőről, vagy azt, hogyan néz bele mások szemébe. Mert ha megfigyeled, legtöbbször a vak ember is belenéz a szemedbe, amikor beszélget veled…
