Április 16-án Minden múlt a múltam címmel kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában Európa egyetlen szabad felhasználású digitális fotóarchívuma, a Fortepan képeiből. A gyűjtemény alapját Tamási Miklós és Szepessy Ákos lomtalanításokon, ócskapiacokon talált negatívjai és papírképei képezték; ők ketten a nyolcvanas években kezdték gyűjteni a mások által értéktelennek tartott régi fotókat. „A kádári Magyarországon sem a könyvek, sem a tankönyvek, sem a dokumentumfilmek, sem a lapok, sem a tévé nem foglalkozhatott ilyen témákkal – így egy szemétkupac aljáról előtúrt, elmosódott archív fotó igazi revelációnak tűnt: »Úristen, hát ilyen volt az ország a háború idején?«” – mondta 2018 nyarán az NLCafénak adott interjújában Tamási.
A Fortepan gyűjteménye mára hatalmasra nőtt: több mint 110 ezer, az 1800-as évek vége és az 1990-es évek eleje között készült amatőr és profi felvétel található az oldalon. „A százezredik feltöltött fotónk Nádas Péter szelfije volt – meséli Tamási. – Ezután keresett meg minket Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója azzal, hogy ennyi képből már biztosan össze lehet rakni egy érdekes kiállítást: ha találunk egy jó kurátort és egy épkézláb koncepciót, akkor szabad a pálya.”
Sorsok, korok, történetek
Tamási Miklós Virágvölgyi István kurátorral közösen jó félévig válogatott a fotók között, mire összerakták a most kiállított anyagot. „András azt találta ki, hogy az ember legyen a középpontban: egy emberi életutat vezessünk végig a képeken keresztül – a gyerekkortól az aggastyánkorig. Ez nagyon megkönnyítette a válogatást, hiszen rengeteg olyan fotónk is van, amelyen nem emberek, hanem épületek, járművek, történelmi események – egy felrobbantott viadukt, egy Budapestet bombázó szövetséges repülőgép, egy világháborús lövészárok – szerepelnek. Emellett szerettük volna azt is megmutatni, hogy a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben nemcsak történetileg fontos, hanem valódi művészi értékkel bíró alkotások is vannak az archívumunkban, ezért a legjobb kétszáz fotót bekeretezve állítottuk ki” – magyarázza a Fortepan-alapító.
A kiállításon tizenhat olyan történetet is bemutatnak, amelyek szorosan kapcsolódnak a XX. századi Magyarország egy-egy fontos történelmi korszakához. „Azt akartuk, hogy legyen egy sztorink a századfordulóról, egy az első világháború időszakából, egy a harmincas évekből, egy a Rákosi-korszakból, egy a »létező szocializmusból« és így tovább – sorolja Tamási. – Fontosnak tartottuk azt is, hogy az ezeket a történeteket elmesélő képek mellett egy-egy eredeti tárgyat, archív felvételt, filmhíradórészletet is bemutassunk – így került a kiállításra például a ledöntött Sztálin-szobor füle.”
A feldarabolt Sztálin szobor egy darabja az Akácfa utcában, 56-ban (Fotó: Fortepan)
A tárlaton látható néhány azok közül a fotók közül is, amelyeket négy éve az Út és Vasúttervező Zrt. (Uvaterv) leégett fotónegatív-raktárából mentettek ki a Fortepan önkéntesei. „Ez az egyik kedvenc történetem, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy az önkénteseinknek köszönhetően több mint negyvenezer kocka megmenekült az Uvaterv raktárából. Ők szedték össze, áztatták ki és szárították meg azokat a negatívokat, amelyek a munkájuknak és lelkesedésüknek köszönhetően a kuka helyett egy levéltárba kerültek. De nagyon örülök annak is, hogy kiállíthattuk egy Szalay Zoltán nevű fotós első nyomtatásban megjelent anyagát is, egy kivételesen érdekes szociosorozatot, amit ’64-ben készített a Pest megyén keresztülrobogó munkásvonatok utasairól. Ennek is érdekes története van: eredetileg a Tükör című képes újságban jelent volna meg, de végül egy Hruscsov látogatásáról szóló anyagot hoztak le a helyén. A próbaszámba viszont még bekerült; hatalmas szerencsével találtunk is belőle egy példányt az Országos Széchenyi Könyvtárban, amit aztán az átszerkesztett, utcára került példánnyal együtt be is tudtunk mutatni a kiállításon. Jó kis cenzúratörténeti érdekesség: a hatvanas években ugyan »munkáshatalomban éltünk«, mégsem volt szabad bemutatni, mekkora nyomorban, kiszolgáltatottságban él egy igazi melós.”
Fotó: MTI/Bruzák Noémi
Punkok, kábszeresek, hithű kommunisták
A kiállításon több nagyszerű fotós életművéből is felvillantanak részleteket. „Urbán Tamást például nem hagyhattuk ki, igaz, ő olyan klasszisú fotós, akinek külön kiállítást érdemelne a munkássága – mondja Tamási. – Talán ő a legjelentősebb élő fotóművészünk, aki a hetvenes-nyolcvanas években nagyon mélyre ásott a magyar társadalom salakjában. Az elhanyagolt és eltagadott szubkultúrák foglalkoztatták: az underground, a szegénység, a kábszer, a punk, a börtön, az abortuszra vállalkozó lányanyák – csupa olyan téma, amelyekről mélyen hallgatott a korabeli sajtó. Ő az egyik legfontosabb szerzőnk, több mint ötezer képe van fent a Fortepanon.”
Új hullámos együttesek fesztiválja 82-ben, a Magyar Hajó- és Darugyár Balatonfüredi Gyáregységében (Fotó: urbán Tamás/Fortepan)
Urbán profi fotós, de a Fortepan-kiállításon a nagy hatású amatőrök közül is bemutatnak néhányat. „Berkó Pált például nagyon szeretem. Érdekes ember volt: egy hithű kommunista, aki a német megszállás alatt zsidókat mentett – a Jad Vasem intézettől a Világ igaza kitüntetést is megkapta –, végigcsinálta ’56-ot, aztán beállt munkásőrnek. De közben remek fotós is volt, igazi modernista, talán Kertészéhez vagy Rodcsenkóéhoz lehetne hasonlítani a stílusát. Pedig nem iskolában tanulta ki a fényképezést: a harmincas években a Hacsek és Farkas fotóüzletben keccsölt, ott sajátította el a komponálás és a metszés műhelytitkait a német fotós szaklapokat lapozgatva. Olyan dolgokat fotózott, amiket senki más: megörökítette, ahogy a vészterhes negyvenes években a párttársaival Szálasi-ellenes graffitiket mázolnak a budapesti falakra, plakátolnak, de a forradalomról is lőtt jó néhány kockát. Aztán, miután felvette a munkásőr-pufajkát, abbahagyta a fotózást, többet nem vett a kezébe gépet. Ma már a Nemzeti Múzeum Történelmi Fotótárában van a hagyatéka.”
„Szerettük volna bemutatni a Fortepan mögött álló embereket is”
A kiállítás végén két videóriportot nézhetnek meg a látogatók, az egyik az adományozókat, a másik az önkénteseket és a szerkesztőket mutatja be. „A videókat Riegler Johanna készítette. Szerettük volna bemutatni azokat az embereket, aki a Fortepan mögött állnak – és persze magát az oldalt is, ezt a kis, lelkes civilekből álló vállalkozást, amit az tart életben, hogy az önkénteseink a szabadidejükben gyűjtik, mentik, szkennelik, feliratozzák a képeket. Attól félünk, hogy a külföldi látogatók így sem értik majd igazán, miről szól a mi kis »mozgalmunk«, mivel Európában nincs másik szabad felhasználású webes fotóarchívum, könnyen lehet, hogy egy lengyel, francia, német vagy brit turista azt hiszi majd, hogy a galéria fotógyűjteményéből válogatott képeket lát” – vélekedik Tamási.
Ennek ellenére nagyon örül, hogy összejött ez a kiállítás. „Szerettük volna hangsúlyozni, hogy egy internetes gyűjteményből származnak a képek. Ezek nem műtárgyak, de műalkotások: digitális printek, amiket bárki ugyanúgy letölthet, kinyomtathat és felrakhat a falra, mint mi. Ez az oka annak is, hogy a fotók többségét a hagyományos képaláírások helyett csak a sorszámukkal és a hozzájuk tartozó kulcsszavakkal jelöltük. De azért nagyon érdekes így kiállítva látni őket, hiszen a nagyításnak, a keretnek és a múzeumi közegnek köszönhetően hirtelen felerősödik a mondanivalójuk, és az esztétikai értékük is jobban átjön: egész egyszerűen azért, mert jobban érvényesülnek a fények, az árnyékok, a tónusok, a metszés – az egész képformálás – mint a monitoron.”
