Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

Bunkók mindig lesznek, de túléljük – félelem és reszketés a legszebb bicikliúton

Szelfiző turisták és kisgyerekek a versenybiciklik közt, másfél méter széles halálzóna és a piros lámpák, amiket senki nem néz. Világvége nem lesz, de azért nagyon ciki Budapest legszebb és legforgalmasabb bicikliútja.

Még mindig majdnem meghalunk naponta egyszer, még mindig ránk nyitják az ajtót, miután leparkoltak, még mindig kianyáz az ablakon a taxis vörös fejjel, amiért a buszsávban (az ő buszsávjában!) tekerünk, és nem attól beljebb, az autók közt, még mindig kerülgetnünk kell a biciklisávban vészvillogózó BMW-st, aki véletlenül pont egy dohánybolt előtt kényszerült félreállni, és még mindig bármeddig tudnám folytatni ezt mondatot, de ettől még tény: Budapest egyre biciklisbarátabb város, és egyre több benne a biciklis, függetlenül attól, hogy a konfliktusos helyzetekben inkább a kerékpáros, az autós vagy a gyalogos dögöljön meg, lehetőleg máma még.

Ehhez képest az a helyzet (még mindig), hogy Budapest legfogalmasabb, legszebb és legfontosabb, a budai rakpart mentén húzódó bicikliútja egyben a legbalhésabb és a legproblémásabb is. Évek óta így van ez, és bár sokat segített a négy éve átadott szakasz a Batthyány tér és a Margit híd közt (sokkal többet, mint amennyit a szkeptikusok jósoltak), vicces buheramegoldások így is akadnak, a maradék, mérsékelten rendezett részeken pedig akad konfliktusforrás bőven. Megnéztük, milyen érzés 2019-ben, a turista- és a bicikliszezon beköszöntével végigtekerni a Szabadság híd és a Margit híd közti bicikliúton (amelyet még bicikliútnak is nehézkesen hívhatunk, bár bicikliknek így-úgy elkülönített utat nagy arányban tartalmaz). Rutinos tekerők vagyunk, de őszintén szólva rendszeresen összezavarodtunk, száz méterenként történt valami, amitől vagy mérgesek lettünk, vagy megijedtünk, egy ponton pedig egy babakocsis párral is sikerült összevesznünk. Nekik volt igazuk, mégsem mi tehetünk róla. Aztán megkérdeztünk egy szakembert is, hogy mi ez az egész. Lássuk is.

Forrás: Google Maps

Papíron a Dunában és a pesti belváros partjában gyönyörködhetünk (Parlamentestül-mindenestül) békés tekerés közben, a gyakorlatban azonban a türelmünk, a reflexeink, a szociális és diplomáciai készségeink és úgy általában a többi emberhez és a világhoz való viszonyunk éles tesztje ez az alig négy kilométeres szakasz. Többek közt azért, mert ebbe a négy kilométerbe sikerült belezsúfolni az összes elképzelhető hivatalos és nem hivatalos módozatot a kerékpárosok, a gyalogosok és az autósok elkülönítésére, illetve összeeresztésére. A végeredmény egy egyszerre kalandos és aggasztóan kaotikus, pár száz méterenként új szabályokkal szembesítő út, ahol a fentiek ellenére sem gyakoriak a balesetek, súlyosról pedig nem is tudunk, és az utóbbi évtizedekben nem halt meg senki. A Budapesti Közlekedési Központtól elkértük a baleseti statisztikákat, ezt írták:

A balesetek egy részében a gyalogos hirtelen lépett a kerékpárral érkező elé, emiatt 2013-18 között 6 esetben történt sérüléssel járó baleset. 2 esetben a figyelmetlen gépjárművezető nem adta meg az elsőbbséget a kerékpárosnak. 7 regisztrált esetben pedig a kerékpáros nem a megfelelő sebességgel haladt vagy elveszítette az irányítását a jármű fölött, ezért elesett vagy tereptárgynak ütközött.

Mint kiderült: éppen azért nem folyt még vér, mert az út kaotikus és változatos. (Meg azért, mert az emberiség túlnyomó része az erről szóló közhelyek ellenére nem seggfej, erre még visszatérünk.)

Induljunk a Margit híd alól, ahol egészen biztató a helyzet: délre, a Lánchíd felé négyéves, de még mindig friss-ropogós bicikliút várja a kerekezőket, oda-vissza sávokkal, a gyalogos és autós és villamosforgalomtól korlátokkal szigorúan elválasztva. Az élményt legfeljebb az átadáskor aggasztó, azóta inkább vicces „jóvanazúgy”-megoldások törik meg (szó szerint), mint a két sáv közt ágaskodó fa, pontosabban rögtön kettő is, köztük ráadásul egy, a Bem rakpart másik oldalára vezető gyalogos és kerékpáros zebrával – itt mindenesetre figyelni kell, és lehetőleg nem harmincöttel tekerni. A fák jelenléte egyébként érthető, ott voltak, kivágni nem akarták őket (ez külön dicséretes), megoldották hát így. A Bem József térnél a bicajosokat (főleg nedves úton) lassításra ösztönző objektum (mi lehet ez?) már talányosabb. Cserébe pirosra festették az utat ezeknél a rázósabb pontoknál.

Fotó: Neményi Márton

A Csalogány utcánál egy hirtelen zebrával áttekerünk a sín másik oldalára, az út egyébként zavartalanul folytatódik a Vám utcáig. A zebra egyébként azért volt neuralgikus pont korábban, mert nagyon sokan figyelmen kívül hagyták, és egyszerűen tekertek tovább a gyalogosok közé a Batthyány téri szakaszon, ami sok vicces jelenetet eredményezett: az öntudatos járókelők kiabálva kérték számon a biciklistákon, hogy mit keresnek ott, amikor van nekik külön útjuk. Igazuk volt, de nem feltétlenül a biciklisták hibája, hogy ott voltak: a tér másik felén, a Vám utcánál sokkal kevésbé volt feltűnő a váltás, azaz az, hogy a Margit híd felé haladó kerékpárosok rendes utat kapnak a sín másik oldalán, ott tehát simán betekertek a gyalogosok közé. Már csak azért is, mert addig is köztük tekertek, a Vám utcától délre ugyanis hirtelen hivatalosan is közös utat kapnak a gyalogosok és a biciklisek.

Fotó: Neményi Márton

Meg az önfeledten szelfiző turisták, a babakocsis családok, a rolleresek, a deszkások és most, hogy elterjedőben van: a húsz-harminccal haladó, széles kerekű, bérelhető városi elektromos robogók utasai. Utóbbiak valahol félúton vannak a biciklik és a „rendes” robogók közt, helyzetük szabályozatlan, a kulturált turista a bicikliúton csorog, a többség azonban a gyalogosok közt, vagy az út szélén, ahol épp célszerűbbnek (és nem biztonságosabbnak) érzi.

Egyébként a Batthyány tér mindkét felén vasúti átjáróra emlékeztető korlát van, ezzel terelik helyes útra a bicikliseket, azaz most már csak az teker a gyalogosok közt a Batyinál, aki kifejezetten a gyalogosok közt akar tekerni. Egyébként így is egész sokan vannak.

Fotó: Neményi Márton

Az igazi káosz viszont csak most kezdődik, a Vám utcától délre, a Lánchíd felé. A Bem rakparton van ugyan egy egyirányú (!) biciklisáv, de ezt nem használja senki, a gyalogosokkal közös járda a népszerű. A fákat és a hirdetőoszlopokat leszámítva itt nincs nagy vész, a két-három méteres szélességű úton két szembejövő kerékpáros is elfér egymás mellett, és a terep is belátható, tehát még az anyukák is egész jó eséllyel rántják el a kerekek elől az utcán rohangáló gyerekeket.

Fotó: Neményi Márton

A Lánchíd alá kanyarodva az út hirtelen nagyon összeszűkül, itt tényleg minden reflexünkre és diplomáciai érzékünkre szükség lesz. Főleg, hogy a rövid, de hirtelen sötétedő és kanyarodó alagút bejáratánál egyáltalán nem lehet látni, mi vár ránk. Kéz a kézben andalgó párok? Szembejövő biciklisták? Idegenvezetős turistacsoport? Esetleg ezek mind egyszerre? 28 fok van, és süt a nap, tehát jó eséllyel az utóbbi.

Fotó: Neményi Márton

Az alagútból kikecmeregve egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit: nagyjából harminc méter erejéig visszakapjuk az elkülönített kerékpársávot, hogy a kanyarból kiérve újra összeeresszenek minket a gyalogosokkal. Ez azért vicces, mert a piktogramokat sikerült pont fordítva felfesteni, mint az osztott sávon: míg a híd alól kitekerve a Dunához közelebb haladhatnak a biciklik, pár méterrel arrébb már azt sugallja a festés, hogy a járda fákhoz közelebbi része az övék. Így sikerült majdnem beleszaladnunk egy babakocsis családba, de szerencsére végül csak összevesztünk a jelzések értelmezésén. Nekik volt igazuk. Másfél méterrel odébb már nekünk lett volna.

Fotó: Neményi Márton

Ha megúsztuk az ütközést, eljuthatunk az Erzsébet hídig, főleg, ha nem kell döntenünk, hogy a fák mérsékelten karban tartott földjében zakózunk-e el, vagy egymásban. Itt tényleg érdemes tizenöttel menni, de maximum hússzal, aki ennél gyorsabban akar tekerni, az Kürti Gábor, a Magyar Kerékpárosklub elnöke szavaival élve

egyszerűen bunkó.

Fotó: Neményi Márton

El is érkeztünk az Erzsébet híd aljába, ami biciklis (meg mindenféle) szemmel kész agyrém, az út minden átmenet nélkül másfél méteresre szűkül, oszloppal és betonfallal: még lassan tekerve is megoldhatatlan, tényleg kész csoda, hogy egy összeakadó Bubi és egy versenybicaj (opcionális szerelmespárral vagy szelfiző turistával) hogyan nem ölt meg még senkit.

Fotó: Neményi Márton

Innen már tényleg csak pár tucat potenciálisan biciklisgyilkos fát (pontosabban azok süllyesztett földjét) kell kikerülnünk az alig két méter széles úton, és ott is vagyunk a Szabadság hídnál.

Fotó: Neményi Márton

Ez a négy kilométer kész adrenalinfröccs, ám baleset, mint írtuk, csak elvétve akad. „Azok is könnyebbek, semmi durvát nem látok a hivatalos baleseti térképen” – nyilatkozta lapunknak Kürti Gábor Kerékpárosklub-elnök, aki természetesen viszonylag elnéző a biciklisekkel. „A két átjáróhelyet (ahol a sínek másik oldalára terelik a bicikiseket a Margít híd és a Lánchíd közt – a szerk.) lámpákkal oldották meg.

Na most ezeket a lámpákat senki nem veszi figyelembe, ami érthető.

Jár ugyan a villamos, mégis az egész teljesen belátható. Nem rossz, hogy van egy lámpa, mégsem tudok mérges lenni senkire, aki körülnéz, és átmegy a piroson.”

Amikor átadták a bicikliutat, sajtótájékoztatót és bringásreggelit tartottak azon a részen. „Ott álltak a stábok, és azt kamerázták, ahogy egymás után gurulnak át a biciklisek a piroson – idézte fel Kürti –, nem örültünk, hogy ez lesz a téma a híradókban. De mindenki átmegy. Én is átmegyek.” Normális kerékpáros kultúrájú európai városokban már rég bevezették azt, hogy a viszonylag veszélytelen – tehát nem nagy kereszteződésekben jelző – közlekedési lámpák betartása nem kötelező, inkább csak figyelmezteti a bringást a piros. „Ezekben a városokban minden módosítás azért keletkezik, hogy megkönnyítsék a biciklisek dolgát.” Kürti korábban egyébként futár volt, és azt mondja: „az elején próbáltam nagyon becsületesen viselkedni, a pirosnál leraktam inkább három szegélykővel arrébb a biciklimet az út mellett, aztán belefáradtam”.

Fotó: Neményi Márton

Ami az elektromos robogókat, rollereket illeti, a szakember „nem osztja a félelmet, hogy jön a világvége”. Most, hogy elterjednek ezek az eszközök, lesznek rázós helyzetek, végül azonban mindenki megszokja majd a jelenlétüket, és nem lesz baj. „A mikromobilitás nagyot robban majd, ám hosszú távon biztonságosabbá teszi az utcát.

Az emberek képesek nagyon okosan túlélni.

Ez a mondat a kulcs Kürti szerint, aki felvetett egy ritkán hangoztatott szempontot: azt, hogy

a túl kiszámítható és biztonságos közlekedés sem tesz jót.

„Minél kiszámíthatatlanabb a közlekedés, annál inkább interakciókényszer van. Ha túl kiszámítható, magabiztosak lesznek a biciklisek és a gyalogosok, több lesz a baleset is. Jó, ha egy kicsit kizökkentjük a közlekedőket. Hollandiában simán beteszik a homokozókat a bicikliút mellé.” A kijelölt és elkülönített bicikliúton a bringások „felhasználói jogot élveznek”, sokkal gyorsabban tekernek, ha pedig konfliktus van, betéved egy-egy gyalogos, „számonkérő hadjáratok indulnak”. Vagyis megfelelő környezetben (tehát nyilván nem az Erzsébet híd alatti másfél méteres szélességű úton, hanem olyan járdán, ahol nagyon sok a hely a gyaloglásra) jobb, ha összeeresztik a gyalogosokat és a bicikliseket. „Közösen minden jobb. Jó érezni, hogy mindenki mehet mindenhol. Igaz, bunkók így is mindig vannak.”

Fotó: Neményi Márton

Optimista olvasat, de Kürti azért megjegyzi: vannak szakaszok, ahova „egyszerűen nem szabadna felengedni ezt az egészet (mármint a biciklis forgalmat – a szerk.). Igaz, az sem működik, hogy nem engedjük fel.”

Megoldás márpedig nem ártana, már csak azért sem, mert ez a szakasz Európa egyik legszebb és legfontosabb összefüggő bicikliútja, a több ezer kilométeres EuroVelo 6 része. Hogy mit terveznek, még nem tudni, csak azt, hogy elkülönítettek rá egy kormányzati milliárdot – a Kerékpárosklub egy korábbi javaslata szerint például az egész út mehetne az alsó rakparton, váltott irányú, egysávos autós közlekedéssel, ami biciklis szemmel nagyon szép elképzelés, bár fantázia kell ahhoz, hogy elképzeljük, amint ezt lenyomják az autós társadalom torkán.

Természetesen kerestük kérdéseinkkel a (nagy levegő!) Városfejlesztési Főpolgármester-helyettesi Irodát, ahol elirányítottak a Városháza sajtóosztályára, de a válasz végül a Budapesti Közlekedési Központtól jött. Elmondták: a hiányzó szakaszok kiépítése,  a meglévő szakaszok korszerűsítése évek óta napirenden van, idén várhatóan elindul egy ezt célzó projekt, közös állami és fővárosi finanszírozásban. 2021-ig rendezik a Lánchídtól északra lévő szakaszt (tehát az alagút és a hirtelen összeszűkülő részt) – szerintük ez a leginkább problémás. Az Erzsébet és a Szabadság híd közti horrort „a Cities-4-People projekt keretén belül több kezdeményezés” oldja majd. A projekt során összegyűjtött felhasználói tapasztalatokat természetesen hasznosítják a jövőben. A Kerékpárosklubbal folyamatosan egyeztetnek.

Addig is:

Nagyon fontos a megfelelő kommunikáció és a figyelem mindkét szereplő részéről. A kerékpárral közlekedőknek szükséges szem előtt tartaniuk, hogy egy közös felületen könnyen sérülést okozhat a gyakran több, mint 10 km/h-s sebességkülönbség. Így, ahol nincs elválasztva a gyalogos és biciklis forgalom egymástól, rendkívül fontos, hogy a megfelelő sebességgel közlekedjünk, és mindig számítsunk arra, hogy a gyalogosok a legkönnyebben irányt változtató közlekedési szereplők, hirtelen elénk léphetnek. Mindemellett a gyalogosok is tehetnek a saját és a többi közlekedő testi épségéért: a váratlan, hirtelen mozdulatokat célszerű mellőzni, valamint nem ildomos csoportban teljes szélességben elfoglalni a közös felületet.  Ezen kívül fontos arra is felhívni a figyelmet, hogy az esti órákban jelentősen romolhatnak a látási viszonyok, ezért javasoljuk, hogy mind a gyalogosok, mind a kerékpárral közlekedők tartsák szem előtt a »látni és látszani« elvet.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top