Megvannak a családok? Mindenhol? Akkor lehet dobni.
Dobnak. A kocka nagyobb, mint a gyerekek feje, önmagában kifejező ez, hiszen a tét is nagy. Aki egyet dob, munkanélküli lesz. Aztán jön az általános iskolai végzettség, az érettségi, az éppen csak megélhetést biztostó, majd a piacképes szakma, hatossal pedig a borsodi kisvárosból nézve elérhetetlennek tűnő társadalmi státusz: a diploma.
Fotó: Neményi Márton
A kocka, mintha csak érezné, hogy nem árt a kamaszokat kihívás elé állítani, rendre egyest ad. (Pedig állítólag nem cinkelt.) Akad azért egy-két érettségi és szakiskolai végzettség is, sőt az egyik csapatban még egy diplomás is lesz, amit még saját családtagjai sem hisznek el.
Fotó: Neményi Márton
Miután tisztázták, ki hol áll a ranglétrán, odajárulnak a bankhoz, ahol zsebbe kapják a fizetésüket. A munkanélküli némi segélyt, a diplomás egész tisztességes bért, a kettő közt pedig a mai magyar valóságnak megfelelő összegeket. A családok megbeszélik, mire költenek. A többség már tudja, mire megy ki a játék, óvatos tehát, internet nem feltétlenül kell, a gyerekek úgyis neteznek a suliban, az ügyintézést meg meg lehet oldani analóg technológiákkal, biztosítást viszont mindenki köt, érzik, hamarosan kelleni fog.
Fotó: Neményi Márton
Most jön a lényeg. A családok dobnak, majd ráküldik a pályára egyiküket, aki lép. A pálya egy hatalmas, nagyszobányi társasjátékalap, amelyet négy segítő göngyöl ki a cigándi tornateremben, és pont úgy néz ki, mint a Monopoly, csak éppen élő szereplőkre méretezték, és sokkal, de sokkal magyarabb. Harminc mező van rajta – ez szimbolizálja a hónap napjait –, a kocka dönt, ki hova lép, az elől pedig, amit az adott mező tartogat, nincs menekvés.
Beteg lett a gyerek – vissza a bankhoz, perkálás a gyógyszerekért. Ruha kell – itt még dönthetnek is, hogy márkás legyen-e, az tízezer, ha elég a piacos, ötezer. Általában elég. Ha elromlott a mosógép, ideje idénymunkát vállalni, ha pedig elmegy a fűtés, vagy kikapcsolják az áramot, nincs mese, viselni kell a következményeket. A játék címe Dobj, dönts, válassz, műfaja élő szereplős életvezetési társasjáték, az élő szereplős jelzőt pedig természetesen úgy kell érteni, hogy a bábuk maguk a kamasz játékosok, ami a magyarországi társadalmi mobilitás ismeretében minimum metaforikus.
Fotó: Neményi Márton
„2015-ben pályázhattunk a Magyar Nemzeti Banknál a pénzügyi kultúra alternatív fejlesztésére. Ez egy háromlépcsős modellprogram volt, ekkor találtuk ki a társast” – meséli a kezdetekről Lutár Balázs, a Magyar Református Szeretetszolgálat munkatársa, aki szociális vezetőként a Dobj… egyik szellemi atyja. Bár szemük előtt ott lebegett a Monopoly és a ma már minden szempontból retrós Gazdálkodj okosan!, a játékszabályok teljesen egyediek, hát még a megvalósítás.
„Interaktív órákkal kezdtük a Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár és Borsod megyei hátrányos helyzetű térségek iskoláiban.” Középiskolásokkal beszélgettek arról, hogy náluk hogyan bánik a pénzzel a család – illetve ők, hiszen a többségüknél aktuális a kérdés, sokan vállalnak diákmunkát, hol kényszerből, hol felelősségtudattól vezérelve. „Azt szerettük volna, hogy minél többet kérdezzenek.” Az óriási társasjátékkal csak ezután rukkoltak elő.
Fotó: Neményi Márton
Nem is volt kérdés, hogy hagyományos, asztal körül ülős legyen-e, vagy hatalmas, fizikai munkát igénylő társas. „Így sokkal jobban beleélik magukat, teljesen más ez, mint ha leültetnénk őket. Részei és alakítói a folyamatoknak, jelen vannak a térben.” A csapatok létszáma nem kötött, két szülő és legalább egy gyerek a minimum. A szülők neme is szabadon választható, ennek inkább praktikus okai vannak, mint ideológiai: ha úgy jön ki a lépés, hogy két apuka vagy anyuka van a családban, hát akkor úgy jön ki. Eldönthetik, hány csapattársuk lesz – azaz, hogy hány gyereket vállalnak –, a nagyobb csoportokban jobb a buli, és kényelmesebben oszlik a felelősség, de az anyagi következményeket itt is vállalni kell. Családonként egy-egy végzettség van, és ennek megfelelően kapnak pénzt. Az életben ez persze nem ilyen egyszerű, láttunk már kétdiplomás közmunkást és pár éve még piacképes munkával bíró hajléktalant. „Persze le kellett egyszerűsíteni a modellt, elvégre másfél óra van az egészre, nem tudtunk belevinni minden torzító tényezőt, ezért is bízzuk a szerencsére az előéleteket – magyarázza Lutár. – Szociológusszemmel egyébként igenis szorosan összefügg a kereset és a végzettség.”
Fotó: Neményi Márton
Ha azonban egyszer elkezdődik a játék, a helyzetek életszerűek és hitelesek. A gyerekeket beiskolázzák, az egyik szülőt kirúgják, a másikat előléptetik, valaki mindig beteg, és valami hirtelen pluszkiadás mindig akad. Minden döntésnek következménye van, azt pedig senki nem rágja a szájukba előtte, közben vagy utána, hogy jól döntöttek-e. „Nekik kell felmérni, nekik kell tudatosítani, milyen érzés volt megélni a következményeket.”
„A lényeg, hogy elindítsuk őket egy pályán. Hogy beépüljön az eszközkészletükbe az előre gondolkodás.” Például úgy, hogy amikor felmerül a közös pizzázás, színház, mozi, gondoljanak arra, hogy aznap este jó lesz, de emiatt a hó végéig kikapcsolhatják az áramot, ennek pedig egészen konkrét következményei vannak társasozás közben is.
Ha kikapcsolják az áramot egy családban, bekötjük a szemüket a pályán. Ha a fűtést veszik el, jégakkukat kell szorongatniuk.
Utóbbit nem veszik olyan komolyan, „végtére is az a lényeg, hogy elgondolkodjanak, nem az, hogy fagyási sérüléseket okozzunk”. Cserébe fizikai munkát kell végezni a pálya körül, ha idénymunkát kell vállalni: akad a játszótérről kölcsönzött játékfűnyíró, a kaszálást, a felmosást, a vécépucolást viszont inkább eszközök nélkül imitálják.
Fotó: Neményi Márton
Ha elromlik a hűtő, venni kell, de milyet? Energiatakarékosat? Hagyományosat? Nemcsak a környezetvédelemről szól ez, hanem arról is, végiggondolják-e, mennyi idő alatt hálálja meg magát a drágább, de olcsóbban működő készülék. A játékban eleve nincs ideológia, nem nevel direkt senkit környezettudatosságra (az legfeljebb örvendetes mellékhatás), szigorúan arról szól, gondolkodnak-e a számokon.
Még bankhitelt is felvehetnek. „Van egy táblázatunk, választhatnak futamidőt, törlesztőrészletet, ugyanúgy megkapják a tájékoztatót, ahogy a bankban is – ecseteli Lutár Balázs –, az azonban még matekozás után sem feltétlenül derül ki, hogy mégsem olyan jó ötlet ez. Persze, segít a gyorskölcsön, de amikor kiderül, mit jelent a 40 százalékos THM, mindjárt más a helyzet.”
Fotó: Neményi Márton
A végén átbeszélnek mindent a két játékvezetővel és a két animátorral. (Igen, ez az a társasjáték, ahol négy felnőtt jelenléte szükséges, például ahhoz, hogy a pályán tartsák a zsúfolt mezőkön egyensúlyozó gyerekeket.) A felnőttek szerencsére általában keveset szólalnak meg. „Nem kell kimondani helyettük semmit, felismerik ők, mit miért és milyen következményekkel tettek.” Természetesen nincs jutalmazás, büntetés és szigorú rangsor, ahogy az életnek sincsenek nyertesei és vesztesei (legfeljebb az arrogáns és gazdag emberek szerint). „Nem azt nézzük, megvan-e a berendezett lakás, vagy felhalmoztak-e elég takarékbetétet, hanem azt, ki mennyire volt fegyelmezett, tudatos, előrelátó.”
Fotó: Neményi Márton
Kiderült: hatalmas hiányosságokat pótol sikerrel a játék, a helyzet (azaz a fiatalok pénzügyi felkészültsége) ugyanis tragikus, ami persze nem az ő hibájuk. „2015-ben, amikor elindult a projekt, sok helyi családot felkerestek a mentoraink. Általános volt, hogy már adósságspirálban vannak. A legtöbb helyen tehát nincs is minta, amit a családból hoznának a gyerekek.” Lutár Balázs úgy látja, hiába a szegénység, a szülők inkább megpróbálják megvédeni a gyerekeket a valóságtól, nem vonják be őket a problémába. „Védelmi mechanizmus ez, igyekeznek elfedni, mi a helyzet, és megadni nekik, amit lehet. Megveszik a Túró Rudit és a szénsavas üdítőt, mert erre pont van pénzük, ezt valahogy tudják nekik biztosítani. Ilyenkor jönnek az olyan dumák, hogy na, erre bezzeg van pénz. Igen, erre pont van pénz, tízezres ruhára meg táskára pedig nincs. Vannak gyerekek, akik felismerik ezt, és hirtelen felnőnek, munkát vállalnak. De általában a szülőknek sincs fogalmuk sem, hogyan küzdjenek, milyen lehetőségeik vannak: egyszerűen nem mondja el nekik senki.
Találtunk házat, ahol három éve ül a sötétben a család, mert kikapcsolták a villanyt.
A változás persze lassú, aki elkezd tudatosan gondolkodni, és figyeli, mennyit kell dolgoznia azért, hogy egy bizonyos összeget elkölthessen a boltban, vagy befizesse a számláit, egy pár hónap után kezdi csak összeszedni magát. Fontos lenne tehát mindenkihez visszatérni, ám ez lehetetlen: egyelőre azért küzdenek, hogy legalább egyszer eljuthassanak mindenhova, ahol szükség van rájuk. Nem egyszerű, hiába van kész a társas, fogy az ember, fogy a keret. „A padlásra viszont sosem kerül majd a Dobj, dönts, válassz. Ezt megfogadtuk.”