Gyermekként a szerencsésebbeknek felolvasták a Tündér Lalát, aztán kezünkbe adták a Mondják meg Zsófikának című regényét, az Abigélt már mi magunk választottuk, majd jött a Für Elise, a Régimódi történet és a többi. Szóval bejáratosnak érezhettük magunkat Szabó Magda otthonába, életébe. Eddig.
Hunyady József fotója Szabó Magda hagyatékából, 1964
Fotó: Jaffa Kiadó
Mert két újonnan megjelent, eddig kiadatlan mű árnyalhatja mindezt. Szabó Magda nagy műveit már sokszor, sok helyen kiadták, külföldön is, hiszen az egyik legtöbbet fordított magyar író, és arra szintén emlékszünk, hogy Az ajtót 2016-ban beválogatták a The New York Times legendás 10-es listájába, ahol az év könyveit gyűjtik össze, szóval a világhírhez sem férhet kétség. De ez a két, új, korábban kiadatlan kötet, az Üzenet odaátra és Az élet újrakezdhető mégis új színt adhat ismeretségünknek. Nem, nem idegenebbnek érezhetjük magunkat a Szabó Magda-i világban, éppen ellenkezőleg: helyére kerülhet sok minden a Jaffa Kiadó e két gyűjtésének köszönhetően. Például az, hogy az önéletrajzi ihletésű epizódok hogyan is történtek meg, és milyen átalakulásokon át kerültek az életműbe. Nem akármilyen gyűjtőmunkáról van szó: eddig könyv alakban kiadatlan novellák, kisprózai írások, olvasói levelek és interjúk vezetnek kézen fogva minket ebben az új univerzumban.
Arcul csapott hatalom
…ez egy közös fogadalom volt. Egy újholdas közös fogadalom. Nagyon jól tudtuk, hogy nem lehet. Mert ha gyermekünk lesz, azzal kiszolgáltatjuk magunkat a hatalomnak.
Szabó Magda korábban is nyilatkozta: az, hogy nincsen gyermeke, tudatos döntés következménye. De hogy ez egy közösség együttes döntése volt – és itt most nem a férjével, Szobotka Tibor íróval tartó élethosszig tartó szövetségére gondolok –, ez az irodalomban járatosak számára is ismeretlen lehetett korábban. Az újholdasok, azaz a negyvenes évek végén az Újhold szépirodalmi folyóirat köré gyűlő írók, költők közössége tette ezt az esküt. És Nemes Nagy Ágnesnek, Pilinszkynek, Mándy Ivánnak – és még sorolhatnánk – valóban nem született gyermeke. Szinte egy teljes író- és költőnemzedéknek… Hogy a hatalom működésének ezer gonosz arca van, ahogyan a kiszolgáltatottságunknak is vele szemben, azt tudjuk, és ha kicsiben is, de mindannyian tapasztaltuk, tapasztaljuk. De a művészek ezen válaszára, mellyel az uralmon lévők kezéből kiütötték a legélesebb kardot, arra nehéz jelzőket találni. Megrendítő? Hősies? És hogy ez mekkora lemondás, szenvedés, áldozatvállalás volt számukra, szintén nem tudhatjuk. Hogy egyáltalán az volt-e, még azt sem.
Összetört az álom vagy csak most kezdődik?
Nem állt fel senki. Az osztály háttal ült a katedrának. Halálos csend volt, természetellenes csend…
Szabó Magda ezt már a Vörös tinta című novellájában írja, amelyből ugyan filmváltozat is született, de az 1960-as megjelenése óta a Nők Lapjában eddig soha nem közölték kötetben. Ahogyan azokat az interjúkat sem, amelyek egyikéből fentebb idéztem vallomását. Én a két új kötetet, a kisprózák, illetve az interjúk és az olvasói levelek gyűjteményét együtt, párhuzamosan olvastam, és ezt ajándéknak tekintem, mert összetartóznak, kiegészítik egymást, felelgetnek egymásnak.
A Vörös tinta érdekessége, hogy a citált sorokkal fejeződik be: amikor a lelkes, kezdő pedagógus Kádár Mária először lép be osztályába. E sokkoló kép fogadja. A filmnovellában a tanár és diákjai között meghitt kapcsolat bontakozik ki, de itt, ebben a változatban ennyi, nincs tovább a történet.
Az írónő maga is pedagógus volt, maga is ifjúsága minden szent szenvedélyével vetette bele magát a tanításba, a debreceni alma materében, majd Hódmezővásárhelyen. De talán túlzás nélkül mondhatjuk: nekünk, akiknek nem jutott osztályrészül a tanárság, mi is érezzük a novella záróképének halálos, természetellenes csendjének a súlyát. Mindenki biztosan megtapasztalta már a maga hivatásában, a maga bőrén…
Él valahol egy másik felem
Mindig azt gondoltam, csak a nagyon rossz írók és a nagyon ostoba emberek képzelik azt, hogy az ember egyszer csak hirtelen azt érzi, most találta meg azt a bizonyos másik felét, azt a platónit, ilyen nincs – hát volt, velem megtörtént.
Szabó Magda ezt szintén egy interjúban vallja be. Ekkor már hosszú jegyességben élt egy osztrák vegyésszel, akivel a háború kényszerű szétszakítottságában is kitartottak egymás mellett. Ami a világégésnek nem sikerült, az Szobotka Tibornak, a későbbi férjnek igen. Mert ő az a bizonyos másik fél, a platóni. Pedig Szobotka az ég egy világon nem csinált semmit, egy fogadáson állt a büféasztal mellett, amikor Magda megpillantotta. Pontosabban nagyon is sokat: létezett. És ennyi elég is volt. Mi, akiket a meglátni és megszeretni élménye valaha is megperzselt, s ha nem is lett belőle holtig tartó szerelem, házasság, tudjuk, igen, van ilyen. És lehet, hogy a szemfedőt majd más helyezi arcunkra ama végső napon, de az a bizonyos másik felünk, az a platóni, akárhol is éljen a nagyvilágban, tudni fogja, egy darabja száll most a sírba…
Még egy pofon a zsarnokságnak
…aztán az átvevés napján megszólal a telefon az asztalomon, miközben én a díjról szóló és a nevemet tartalmazó kommünikét olvasom nagy gyönyörűséggel, és Basch azt közli, a díjat, sajnos, Révai miniszter visszavette, és utasítására más írónak adják ki. …latinul cum tacent, clamant, azaz mikor némák, akkor ordítanak. Hát én elnémultam. Kerek tíz esztendőre, ez volt az én feleletem.
Basch Lóránt ügyvéd, irodalomtörténész, a Baumgarten Alapítvány akkori jogi kurátora volt, Révai József pedig az akkori népművelési miniszter, s mint ilyen, a kulturális élet mindenhatója. 1949-et írunk, amikor Szabó Magda megkapta a Baumgarten-díjat, amelyet ugyanaznap el is vettek tőle. A díjat alapító Baumgarten Ferenc végrendeletében döntött úgy, hogy azok kapják ezt az elismerést akik „minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek, és csakis eszményi célokat szolgálnak, és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek”. Így Magda számára maradt a szükség és oda lett a rangos kitüntetés. És ahogyan az idézett interjúban fogalmazott, ismét üzent a hatalomnak. Az önként vállalt szilenciummal ordította a zsarnokság arcába: semmit nem vehettek el tőlem, ami valójában vagyok.
Tétlen, bűntudatos tanú
A kálvinista leánynevelés elképesztően szigorú iskolakombinátja” „…iskolán belüli és kívüli arcunk egyaránt rászokott a vonások fegyelmére” „ha valaki azt tette, ami kötelező, ugyan miért kapott volna dicséretet?” „A Dóczinak könyörtelen stábja volt. Szándékosan használom ezt a szót, mert a megindíthatatlanság a kapust, az altisztet, a takarítónőt is jellemezte
Az idézetek Szabó Magda Abigél című novellájából valók, melyek feltárják, hogy nagyon is hús-vér tapasztaltok szolgáltak alapanyagul a regénybéli Matula leánygimnáziumról leírtakhoz. De még érdekesebb a beismerő vallomása arról az ördögi lélektani játszmáról, melybe ő és diáktársai belekényszerültek: gyűlölték könyörtelen nevelőiket, a könyörületesekkel mégis elbántak. Ilyen volt például franciatanáruk, aki – tanítványai csak utóbb tudták meg – nem gyávaságból vagy gyengeségből volt elnéző és megengedő, hanem mert megjárta az első világháborús front poklát, s tudta, mi fontos és mi nem az… Ő lett Abigél, azaz Kőnig tanár úr ihletője.
Szabó Magda maga is a második világháború éveiben tanított több gimnáziumban, melyek falai, akár csak a Matuláé, csak ideig-óráig tarthatták távol a kor borzalmait. Az írónő nagyon szigorú számvetése ezekről az időkről: „Mindent beleírtam az Abigélbe, amit nekem kellett volna megtennem, aki tanú voltam és kortárs, de nem lettem több egy bűntudatos szemlélőnél.”
