nlc.hu
Aktuális
Hullott rám az áldás – Lakatos Kálmánnal, a roma gyerekeket segítő Négy Fal Közt vezetőjével beszélgettünk

Hullott rám az áldás – Lakatos Kálmánnal, a roma gyerekeket segítő Négy Fal Közt vezetőjével beszélgettünk

Lakatos Kálmán hét évvel ezelőtt 25 ezer forinttal a zsebében költözött fel Pestre. Új életet akart kezdeni, és közben sok hátrányos helyzetű roma fiatal életét is megváltoztatta: sportolni, tanulni viszi őket, és segít, hogy elindulhassanak az életben. Ma már sikeres vállalkozó, egy Szent István Park melletti, patinás bérház házmesterlakásán találkoztunk vele.

Látod, ezek itt a gyerekeim. Az első házasságomból van négy, két fiú és két lány: ők nagyok már, az egyik mérnök-informatikus, benne volt a Forbes magazinban, Magyarország huszonöt legtehetségesebb gyereke között emlegették a nevét, a másik Kanadában gyógyszerésztechnikusnak tanul, a harmadik kaszinófőnök Máltán, a legkisebb fiam meg focista Essenben. Mind jó gyerekek. Most Ágival élek, vele is van egy közös kislányunk, Hanna. Ő még csak hatéves, de azt már most tudom, hogy ő is jól lesz, meglesz. Nálunk a munka, a tanulás meg a szorgalom az első; hidd el nekem, ha mondom, mindig nagyon sokat áldoztam a gyerekeim neveltetésére.

Kálmán és kislánya, Hanna (Fotó: Erdőháti Áron)

Encsen születtem, ott is éltem egészen a válásomig. Lerendeztük rendben, csendben, szépen, ahogy kell. Zenészcsaládba születtem: hogy ne mondjam, zenészdinasztiába, apám negyven évig muzsikált ugyanazon a helyen. Neki ez volt a hivatása, az országos zenészszakszervezet alelnöke volt, tőle tanultam, hogy ha mindenkit korrekten, tisztelettel-becsülettel kezelsz, téged is szeretni fognak. Tudod, nagyon fontos az életben, hogy ki mit ad, mert azt fogja visszakapni. Tőle tanultam azt is, hogy ha szeretetet adsz, szeretetet is kapsz majd cserébe. Ezt jegyezd meg; ez fontos dolog, tudjad.

Apámat is szerette mindenki, aki ismerte, nagyon. Jókedvű, jóindulatú ember volt, amikor már a központban, a piactérrel szemben laktunk, a környék minden zenésze nála jött össze vasárnaponként. A zenészcsaládok. Az asszonyok mentek a piacra bevásárolni, a férfiak meg apuhoz, hozzánk. Persze, rögtön kiugrott a hegedű a tokból: „Ezt a nótát még nem játszottuk, na ezt hallgasd meg!” Emlékszem, egyszer nekiálltak leutánozni Hernádi Judit Sohase mondd! című számát, friss volt még, akkor jött ki, úgy húzták, hogy könnybe lábadt a szemem. Együtt próbáltak, tanulgattak. Olyan volt a konyhánk, mint a Száztagú Cigányzenekar próbaterme: minden sarokban volt egy hangszer, de még az asztalon, a poharas szekrényen meg a sublóton is. Reggel kelek fel, már roma zene szól, kint a konyhában muzsikálnak a faterék; égetik a szurkot, feszítik rá a lószőrt a vonóra, ilyenek. Jó idők voltak: ez mind bennem van azóta is, néha még most is érzem a reparáláshoz használt enyv illatát. Nem lehet azt elfelejteni. Hiányzik is. Pedig a bátyám meg én kiköszöntünk a családi bizniszből: nem zenészek lettünk, hanem mesteremberek. Az építőipar felé orientálódtunk, én gépész vagyok, víz-, gáz- és fűtésszerelő. Miskolcon tanultam – ott is voltam a Tigáznál sokáig meg a Miskolci Ingatlanfejlesztőnél. Jött a rendszerváltás, egyéni vállalkozó lettem, akkor kezdtem el családi házakat építeni. Több gyárnak is bedolgoztam, fékpadokat, hidraulikapadokat szereltünk. Megvoltunk szépen. De aztán meguntam, és abbahagytam a gépészetet, jó kilenc éve már csak szakipari munkákkal foglalkozom; ugyanúgy építek, de ha nem föltétlenül muszáj, nem csinálok se vizet, se fűtést, semmi ilyesmit. Van egy-két srácom, fiatal gyerekek, nekik én adtam munkát, az egyikük roma, nagyon tehetséges szerelő, két éve vannak nálam, és mostanra nagyon profik lettek. Mi tanítottuk be őket.

Fotó: Erdőháti Áron

Hogy miért jöttem fel Pestre? Hát a válás miatt. Újra akartam kezdeni az életemet. Feljöttem huszonötezer forinttal, egy szatyor cuccal meg egy vonatjeggyel a zsebemben, jött velem az új párom is. 2011. december 3-án érkeztünk meg, nem volt sok pénzünk, de úgy voltunk vele, hogy csak elboldogulunk majd valahogy. Haveri kölcsönökből éltünk, barátoknál húztuk meg magunkat, volt, hogy egy konyhában aludtunk, volt, hogy a földön. Elég reménytelennek tűnt a helyzet. Van fent pár rokonom, de ők is kis lakásokban és nagy szegénységben élnek, nem akartam még a saját nyűgömmel, gondommal is nyomasztani őket. Azon a nyáron népszámlálóbiztos voltam, Ágival jártuk a vidéket, előadásokat tartottunk az Ide Tartozunk! Egyesület égisze alatt, próbáltuk megerősíteni a testvéreinkben a roma identitást. Azért járt valami pénz, de csak januárban fizettek ki minket, addig hitelre, mások jó szándékából éltünk. Szerencsére vannak még jó szándékú emberek, az egyik barátom például egy hétig a kislánya emeletes ágyában aludt, csak hogy nekünk legyen hol meghúznunk magunkat, hálás vagyok neki a mai napig ezért. Segített.

Reménytelennek tűnt a helyzet, de én úgy voltam vele, hogy van egy célom: elhatároztam, hogy pár éven belül lesz lakásom, autóm, vállalkozásom, lesz gyönyörű családom megint – én abból nem engedek. Látod, meg is lett, szeret engem az élet. Feljöttünk. Reggelente újságot hordtunk ki; mentünk a Szondi utcai ingatlanközvetítőbe, kértünk több ezer szórólapot, kiosztottuk. Dolgoztunk télen, a mínusz tizenöt fokban reggel öttől nyolcig, lefagyott a kezünk, de aznapra már volt pénzünk. Egy idő után azt mondtam, mese nincs, vissza kell térnem a szakmámhoz, hát valamiből mégiscsak fizetni kell az albérletet. Szóval felvettem a kanalat, a vésőt megint. Amikor meglett a pénz, kiírtam a Facebookra, hogy albérletet keresünk. Az egyik barátom még aznap hívott Kanizsáról, aszongya, „Kálmán, a projektvezetőnk, Flóra éppen most akarja kiadni a lakását. Hívd fel, de azonnal.” Fel is hívtam, mondom neki, „Flóra, Kálmán vagyok, kivettem a lakásodat!”; egy évig laktunk nála.

Feljöttem huszonötezer forinttal, egy szatyor cuccal meg egy vonatjeggyel (Fotó: Erdőháti Áron)

Jó is volt az, nem volt rossz, de én azért szerettem volna sajátot. Hogy oldjam meg? Szarban voltunk, Flóra eladta a lakást alólunk, mennünk kellett. Nekem van ingatlanfenntartó és karbantartó képesítésem, ahogy a páromnak is, ő korábban nyugdíjasotthonban is volt ápoló, most jönnek haza a strandról a kislánnyal, mindjárt be is mutatlak neki. Szóval megvolt a papír, de talonban volt, mert addig nem volt szükség rá. Mondom, megpályázok egy gondnoki lakást, hátha összejön. Beadtam vagy hetven pályázatot, egyre hívtak be, ide. Jöttünk be a meghallgatásra, nagy tumultus volt, voltunk vagy tízen, de rajtam kívül egyik se roma. Mondom, ez szűk lesz, de nekem már mindegy, akkor se leszek ideges. Pedig néztek rám, mint borjú az új kapura: a szép barna bőrömmel mit akarok én itt? De úgy voltam vele, hogy ha már eljöttem, nem somfordálok ki dolgom végezetlenül a hátsó ajtón. Nem én. Jöttek-mentek az emberek, végül minket is behívtak, utoljára: „Nna, jöjjenek be maguk is!” Így. De engem nem érdekelt, lakást akartam szerezni, úgy voltam vele, hogy megcsinálom, ha addig élek is. Bementünk, vittünk magunkkal egy stósz bizonyítványt, kiterítettük az asztalra, ezek vagyunk mi, tessék kérdezni. Ott ült egy idős zsidó hölgy, nagyon szimpatikus volt, itt lakott a társasházban, egy nagymenő vállalkozó, aki a számlabizottság tagja volt, a közös képviselő meg a titkárnője. Méregettek minket, láttam, hogy a vállalkozónak nem tetszünk, de a többieknek igen. Elmondtam nekik, hogy mi nem az ingyen lakásra megyünk: nekünk normális munkahely, megbecsülés és kiszámítható jövő kell. Olyan, amivel tudunk tervezni. Beszélgettünk egy sort, a végén azt mondták, két hét múlva értesítenek, hogy megkaptuk-e a munkát. Szorított a cipő, mert éppen két hetünk volt, hogy kiköltözzünk Flóra lakásából; le is zsíroztunk közben egy másik albérletet a szinten, egy ott élő hölgy azt mondta, ismer minket, tudja, hogy nálunk minden normális rendben folyik, kiadja nekünk a lakását. Már vittem volna a kauciót, amikor csörgött a telefon: az idős zsidó néni volt az, azt mondja, „Lakatos úr, gratulálok, önök nyerték a gondnoki lakást az állással együtt!” Se köpni, se nyelni nem tudtam, rám szakadt az ég. Lehet, hogy az a sok szenvedés, kitartás végre hoz is valamit? A mai napig végigráz a hideg, ha arra a hívásra gondolok. De megkaptuk a munkát és a lakást, látod, a mai napig itt élünk.

Beköltöztünk; tök üres volt a kégli, csak egy gáztűzhely volt benne. Flóra nekünk adta az ágyat, amiben addig aludtunk, azt mondta, „Kálmán, ezt vidd magaddal, tudom, hogy nincs semmitek”. Egyem a szívét. Megköszöntem, ahogy illik, felpakoltuk egy teherautóra, aztán átcuccoltunk ide. Volt egy tűzhelyünk meg egy ágyunk; de volt hozzá saját helyünk is. Nagyon-nagyon jó volt. Aztán kiírtam a Facebookra, a roma csoportba, hogy gyerekek, most kaptunk egy lakást, be kéne rendeznünk, tud-e valaki bútort, amit elhozhatnánk. Az összes testvér beszállt: „Kálmán, hoztunk egy tévéállványt, hoztunk egy komódot, hoztunk egy vitrint, hoztunk evőeszközöket, lábasokat, edényt”. Két nap múlva be volt rendezve a kecó.

Amint bevackolódtunk, elhatároztam, így vagy úgy, de visszaadok valamit abból a sok jóból, amit kaptam (Fotó: Erdőháti Áron)

Hullott rám az áldás – mert ez a sok segíteni akaró ember mind az volt: áldás. Amint bevackolódtunk, elhatároztam, így vagy úgy, de visszaadok valamit abból a sok jóból, amit kaptam. Tudtam, hogy törlesztenem kell. Aztán megtalált ez is, az ölembe hullott a lehetőség. Beszélgettünk a Malcolm X-ben Varró Szilvivel, azt mondta, „Kálmán, lenne itt valami, hátrányos helyzetű roma gyerekeket kellene sportolni vinni.” Ó, mondom, ez az én pályám, van tapasztalatom a kicsikkel, míg vidéken laktam, volt egy egyesületem, a Mi Magunk – Saját Magunkért Egyesület, az encsi LHH-s kistérség huszonhét településén élő halmozottan hátrányos helyzetű emberek érdekképviseletével foglalkoztunk, és rengeteg gyereket hordtunk táboroztatni. Szerettem csinálni. Mondom, „Szilvi, köszönöm, hogy szóltál, szívesen elvállalom” – így találkoztam Dóra Andrással, a Négy Fal Közt Egyesület alapítójával, vele kezdtük el fallabdázni vinni a gyerekeket. Az edző vállalta, hogy ingyen foglalkozik velük; bementem az egyik nyolcadik kerületi iskolába, mondtam az igazgatónőnek, hogy volna egy ilyen lehetőség, nagyon örült, „Persze, csinálják csak!” Elmentünk a suliba, vittünk magunkkal ütőt, labdát, elmagyaráztuk a lurkóknak, hogy mi az a fallabda, és megkérdeztük, kinek van kedve kipróbálni. Tizennégyen jelentkeztek, fiúk, lányok vegyesen, vettünk nekik rendes mezt, felszerelést, és elvittük őket a XI. kerületi Griff Clubba. Útközben meg kellett állnunk a Borároson, mert volt olyan kölök, aki még nem is járt Budán, meglátta a Dunát, és azt mondta, „Dik, mán, mekkora folyó!”; csodálkozott, hogy nekünk ilyen is van, pedig egész életében Pesten lakott, de addig ki se tette a lábát a nyolcból. Bevittük őket a terembe, csak lestek, hogy minden csupa üveg, makulátlan tisztaság van, és normálisan, kedvesen viselkednek velük. Nem értették. Nem tudták, hogy van ilyen világ is. Az edzés mellett korrepetálást is szerveztem nekik, elmentem a Romaversitasra, Daróczi Gabiékhoz, ismertem őket, mert a fiam is benne volt az egyik ösztöndíjprogramjukban, mondom, „Gabi, segítsetek, volna itt pár tehetséges, jó eszű gyerek, de nincs, aki foglalkozna velük iskola után”. „Persze, segítünk” – mondta, és megszervezte, hogy egyetemista diákok tanuljanak a gyerekekkel délutánonként.

Volt olyan kölök, aki még nem is járt Budán. Meglátta a Dunát, és csodálkozott, hogy nekünk ilyen is van. (Fotó: Erdőháti Áron)

Sokat foglalkoztam velük, az első hónap azzal telt, hogy próbáltam felrázni őket. Persze, volt, aki lemorzsolódott, a második-harmadik edzés után a tizennégyből nyolcan maradtak; de akik maradtak, ott maradtak. Egy idő után a lányok már minden ügyes-bajos dolgukkal engem kerestek, „Kálmán, tudod, van ez a fiú, tetszik, de nagy selma, nem tudom, bízhatok-e benne”, ilyenek. Az egyik srác négy hónapig hozzám se szólt, ha kérdeztem, csak annyit mondott, „Oké, rendben.” Aztán csak megnyílt, a végén már ő volt a legnagyobb hangadó és a legjobb tanuló a bagázsban, jöttek a szülei, hozták vidékről a házi pálinkát, a gyümölcsöt, a lekvárt, mondom, „Nem kell, hagyjátok!” De nem. „Kálmán, te csodát tettél ezzel a gyerekkel, nagyon köszönjük!” Hát, elfutotta a szememet a könny. Mondom nekik, „Kedvesek vagytok, de nem tettem én semmit. A közösség tette; az, hogy van hova tartoznia.” A közösség: na, az tényleg egy csoda.

Meg a sport. A squash segített nekik abban, hogy beilleszkedjenek a többségi társadalomba; edzettek, tanultak, teljesítettek, rendesen jártak, elfogadták őket a milliomosgyerekek is. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor láttam, hogy a gyerekeim a fehér menőkkel haverkodnak, nekem ez fontos, együtt élünk mind, ebben a szűk kis országban, hát próbáljunk már kijönni egymással valahogy. Emlékszel Tatárszentgyörgyre, Kislétára? A cigánygyilkosságokra? Setét Jenő barátommal lementünk mindenhova, ahol támadás történt, próbáltunk segíteni az áldozatoknak meg a családjaiknak. Sokat beszélgettünk akkoriban erről, agyaltunk, de máig nem értem. Kinek volt az jó? Kinek az életén segített, hogy sörétes puskával agyonlőttek egy ötéves kisfiút? Na ne viccelj már. Én szeretném, ha békében élhetnénk együtt a magyarokkal, magyarként, de közben úgy, hogy azért megőrizzük a roma identitásunkat is, mert az is nagyon fontos.

Fotó: Erdőháti Áron

A kultúránkat, a hagyományainkat ápolni kell, óvni, megőrizni. Cigányoznak, már hogyne cigányoznának, persze. Gyerekkoromban én is sokat szenvedtem amiatt, hogy a bőröm színe más. A mi utcánkat „cigányutcának” nevezték, kapott mindenki, aki ott lakott, pedig nem is klasszikus cigánysor volt, voltak ott fehérek is velünk. Tűrtük. Akkor még nem tudtam, mi mást csinálhatnék, hát tűrtem. Tűrnek ma is sokan. Amikor népszámlálóbiztos voltam, volt olyan roma család, amelyik kerek-perec letagadta a származását. Szőkék, kék szeműek, jómódúak, de romák. Amikor megkérdeztem tőlük, minek vallják magukat, azt mondták, „magyarnak”. Mondom, „Ti is Árpáddal jöttetek a Kárpát-medencébe? Te az unokabátyám lányával élsz, a nagyapád meg ott bőgőzött az étteremben tíz évig. Romák vagytok. Vállaljátok, vagy nem?” Csak pislogtak. „Mi vállalnánk, Kálmán, de a gyerekek végett…” Megértem őket, mondom, gyerekként sokat szenvedtem én is a megkülönböztetés miatt. Engem itt szeretnek, 2015-ben Arany Pánt-díjra jelöltek, azt mondják, én vagyok Újlipót kedvenc házmestere. Sokan szeretnek, mert igyekszem kedves, udvarias és megbízható lenni. Tudják, hogy pontosan és jól dolgozik a csapatom; tudják, hogy nálunk nincs piálás munkaidőben; hogy korrekt árajánlatot adok, és mindig teljesítem, amit elvállalok. De azért én is találkozom az előítéletekkel még mindig. A múltkor egy jobbikos képviselő keresett meg a Hegedű utcából, nem tudta, ki vagyok, de látta a hirdetésem, menjek, mert lenne egy kis meló. Kopogok, ajtót nyit, rám néz, „Köszönöm, a munka már nem aktuális.” Mondom, „Viszlát!”, és sarkon fordulok; nem fogom felhúzni magam egy ilyen ember miatt. Tudod, én soha nem káromkodok, nem beszélek csúnyán, minek? Ezek az emberek a saját kis világukban élnek, szalonrasszisták, előítéletesek. Hozták magukkal; valaki beléjük nevelte a gyűlöletet. Van bajuk elég, minek bántani őket?

Fotó: Erdőháti Áron

Tudom, hogy vannak, akik azt gondolják rólunk, semmirekellők vagyunk, betolakodók, mind a 880 ezer magyarországi cigány, pedig dehogy, az én családomban is mindenki dolgozott, anyám, apám, a bátyáim minden reggel felkeltek, és mentek a munkába. Húzták az igát, ahogy én is. Ez van, ebben az országban soha nem fog megoldódni a „roma–nem roma ellentét”; együtt kell vele élni, és megtenni mindent azért, hogy a lehető legtöbb emberrel fogadtassuk el magunkat. Ez a feladat. Meg az, hogy feltámasszam az egyesületünket. Három éve szinte teljesen kiürült a kassza, most úgy vagyunk, hogy egyetlen szupertehetséges gyereket tudunk támogatni azokból az egy százalékokból, amik néha beesnek, tudod, az adó. Ő már profi, önszorgalomból csinálja, fizetjük neki a terembérletet, kap új sportcipőt, ha kilyukadt a régi, ilyenek. De nekem ez nem elég, én nem fogom veszni hagyni azt a sok munkát, amit beletettünk az egyesületbe, ezért amikor átvettem, elhatároztam, hogy csinálok egy roma kézilabdacsapatot, tudod, mint Mezei Pista bácsi roma fociválogatottja, végigverték a világot, hetvenkét meccsből hetvenegyet megnyertek. Nemrég voltam egy nyolcadik kerületi kézilabdatornán, tele a mezőny tehetséges gyerekkel, de persze jobbára a kispadon ülnek, mert nálunk ahhoz, hogy bekerülhess a kezdőbe, kapcsolat kell, csók vagy akadémiai háttér. Az számít, hogy kinek a rokona, barátja, ismerőse vagy, nem az, hogy hogy bánsz a bőrrel, és ez nem kóser. Lehetőséget szeretnék adni a tehetséges roma sportolóknak, a fiataloknak, azt akarom, hogy megmutathassák országnak-világnak, mit tudnak. Egy tábort is szeretnék szervezni, echte indiántábort, tudod, mint Cseh Tamás, Isten nyugtassa, a Bakonyban annak idején. Tipikkel, mindennel. Hogy megélhessék a lurkók, mi az a szabadság, hogy megtapasztalhassák a régi vándoréletet. Mert a romáké mindig vándorélet volt, hadd élvezzék egy kicsit ők is. Ártatlanok, tiszták, gyerekek, minden lehetőség kijár nekik, és minden segítséget megérdemelnek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.