nlc.hu
Aktuális
Erre az elmaradt oklevélre örökké emlékeznek majd a zuglói gyerekek

Erre az elmaradt oklevélre örökké emlékeznek majd a zuglói gyerekek

Zuglóban oklevelet ígértek a tanév során száznál több ötöst gyűjtő diákoknak, de végül túl sok volt a jó tanuló, így lefújták a programot. Nem ettől fog elromlani az érintettek élete vagy akár a tanulmányi eredménye, de mindenkinek jobb lenne, ha nem maradna ez ennyiben. Vélemény.

Van egy sztorim. Bizonyos szempontból a lényegéhez tartozik, hogy senkit nem érdekelt az egész rajtam meg mondjuk az anyukámon kívül, éppen ezért soha nem gondoltam volna, hogy olyan helyen osztom majd meg, ahol bárki elolvashatja, de hát elég nyilvánvalóan aktualitást nyert.

Szóval az úgy volt, hogy talán kilencedikes gimnazistaként – még az internet előtti korban járunk, ez fontos lesz – benevezett a magyartanárom az iskola nyelvtanversenyére, és meg is nyertem, úgyhogy továbbjutottam a kerületi fordulóba. Nem is tudtam, hogy van tovább, így eléggé meglepett a dolog, de persze izgalomba is jöttem. Emlékszem, a kerületi versenyen összetalálkoztunk egy volt általános iskolai osztályársnőmmel, aki aztán megpróbált rávenni, hogy súgjam le az egyik feladat megoldását, de én megmondtam – vagyis inkább elsziszegtem – neki, hogy egy dolgozatnál minden további nélkül segítenék, ez viszont egy verseny, úgyhogy felejtsen el. Utána persze volt némi lelkiismeret-furdalásom, de jól csináltam: egyrészt egyszerűen igazam volt, másrészt megnyertem azt a fordulót is, és ezzel továbbjutottam a budapesti versenyre.

Ezt azért tudtam meg, mert az anyukám a közértben összetalálkozott a volt általános iskolai osztályfőnöknőmmel – talán szezonja lehetett akkor az ilyen általános iskolai találkozásoknak –, aki gratulált neki a gyereke teljesítményéhez, ő meg illedelmesen megköszönte a dolgot, majd bátran rákérdezett, hogy pontosan mi is az apropó. Mi az egészről semmit nem tudtunk, ugyanis a nyelvtantanárom – aki amúgy az akkori osztályfőnököm is volt – nem nézett utána az eredményeknek. Az egykori tanáromnak – akinek semmi köze nem volt már hozzám – sikerült, neki valahogy nem. Végül tőlem értesült a hírről, aztán – az én kérésemre, mert magától nem jutott eszébe – megérdeklődte azt is, hogy mikor lenne esedékes a budapesti forduló. Két héttel korábban lett volna.

Nem mondom persze, hogy derékba törte az eset a pszichoszociális fejlődésemet, még azt sem kockáztatnám meg, hogy bármi köze volt ahhoz, hogy éppen akkortájt kitűnő tanulóból egy időre egyáltalán nem tanuló diákká változtam; megvoltak annak a maga jóval komolyabb okai. De azért tény, hogy ha öt középiskolai emléket kéne mondanom, ez valószínűleg beugrana, pedig amúgy elég szép hat év volt az, tele óriási élményekkel meg igazi nagy kamasztragédiákkal (még mielőtt: a bukásig nem jutottam el a nemtanulós éveimben sem, hatosztályosba jártam).

Túl sok túl jó tanuló

Rögtön ez jutott eszembe akkor is, amikor azt olvastam a hírekben, hogy Zuglóban oklevelet ígértek olyan általános iskolás diákoknak, akik száznál több ötöst szereznek az idei tanévben, de végül senki nem kapott semmit. Hivatalos indoklás ugyan nincs, mert az illetékesnek tűnő Közép-Pesti Tankerületi Központ az Index többszöri megkeresésére sem reagált az ügyre, de a biztosan érintett iskolák egyikének igazgatója egy szülő szerint arról tájékoztatta az SZMK-t és a tantestületet, miután megkérdezte a tankerületet az elmaradt oklevelekről, hogy a központ nem volt felkészülve olyan sok pályázatra, amennyi beérkezett, ezért a „100 ötös” néven futó programot leállították.

Elég sok itt a magas labda, mi tagadás.

Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy mit üzen, ha túl sok a tankerületnek a jó tanuló, tehetnénk érdekes kitérőt az egyre lesújtóbb hazai PISA-teszteredményekhez, és élcelődhetnénk egy sort azon, hogy nem is rég volt már olyan korszak a történelmünkben, amikor rendszeresek voltak a hasonló közéleti fiaskók, és remek utcai viccek meg Hofi-beszólások születtek arról, hogyan kell az ilyesmit voltaképpen diadalként, tervtúlteljesítésként, miegymásként kommunikálni, szóval lehet aktív most is az utca népe helyett az internet, Hofi helyett meg a Bödőcs. El lehetne ironizálni aztán még azzal is, hogy végeredményben, ugye, „nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz”, az út maga a cél, az igazi jutalom a jó tanulmányi eredmény; és persze azt is el lehetne mondani, hogy hozzám hasonlóan valószínűleg ezeknek a diákoknak sem fog derékba törni az élete attól, hogy lefújták az egész programot. Elvégre úgyis csak oklevelekről volt szó – én is kaptam annak idején egy csomót, manapság valahol a pincében hányódnak, és annyit tudok róluk, hogy egyszer valami maradék zsírkréták mellé kerültek, így a többségük csupa folt. Különben is, mennyivel rosszabbul járt a Szinyei Merse Pál Gimnázium tizenöt estis tanulója, akiknek bürokratikus okból megsemmisítették a sikeres érettségi vizsgáját.

A magas labdák vadászása helyett én azonban inkább fordítanék egyet a dolgon. Engem annak idején két – amúgy igen drága és minőségi – angol nyelvkönyvvel jutalmaztak és kárpótoltak, de én erre inkább úgy emlékszem a mai napig, hogy kiszúrták velük a szememet, mert inkább a budapesti nyelvtanversenyen próbálkoztam volna. Amikor évekkel később elköltöztem a szüleimtől, ott is hagytam náluk a köteteket. A zuglói iskolások esetében viszont abból a szempontból is csak oklevelekről van szó, hogy még mindig el lehetne rendezni szépen a dolgokat, ha elkészülnének azok a nyomorult papírok: kis késéssel ugyan, de mindent megkapnának a gyerekek, amire készültek. És akkor esély sem lenne rá, hogy akár csak egy kicsit is elmenjen a kedvük a tanulástól azért, mert – bármennyire is tudják, hogy magukért csinálják az egészet – úgy érzik, hogy annyira nem is érdekelnek senkit az eredményeik rajtuk meg az anyukájukon kívül.

Nem kell feltétlenül cirádázni, laminálni, miegyéb, akár szimpla A4-es lapok is megtennék szerintem – inkább előbb, mint utóbb úgyis összegyűrődnek, meg zsírkrétásak lesznek, stb. A lényeg, hogy meglegyenek, mert úgy nem lesz rossz a nyári szünet senkinek, és akkor is kellemes emléket idéznek majd, ha évek múlva előkerülnek gyűrötten meg zsírkrétásan. És bár ez hivatalos információk hiányában már végképp csak gondolatkísérlet, én szeretek mindenre gondolni:

ha netán, esetleg, véletlenül az lenne a gond, hogy még szimpla A4-es lapokra meg tintapatronra sem futja a költségvetésből, talán azért van egy olyan felelőse ennek az egésznek az állítólag illetékes tankerületnél vagy feljebb, aki eleget keres ahhoz, hogy meg tudja oldani zsebből a dolgot. Ihletet meríteni lehet mondjuk azoktól, akik maguk hordják a gyógyszert, kötszert a hozzátartozóiknak a kórházba vagy pont a vécépapírt a gyerekeiknek az iskolába; a párhuzam szerintem áll.

Persze még akkor is ott a feladat, hogy egyenként nevesíteni kell azokat az okleveleket, de ehhez meg mondjuk lehet erőt nyerni a kórházban a gyerekük ágya mellett a földön alvó szülők példájából, ők is elég nagy áldozatot hoznak. Mi több, említett anyák és apák minden hősiességük ellenére végeredményben ösztönből, biológiai parancsból cselekednek, az oklevelek ilyetén legyártása viszont színtisztán önzetlen cselekedet volna.

Mondjuk természetesen ugyanezzel az erővel rá lehet hagyni az egészet itt is a szülőkre – ki tudja, talán már készülnek is otthon a pótoklevelek. Valószínűleg még szebbek és személyesebbek is lesznek, és bizonyos szempontból kedvesebb élmény is lesz tízévente egyszer összetalálkozni velük a pincében. De lesznek ott azért másmilyen emlékek is.

 

szomorú

Fotó: Pexels

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top