Rugalmas időbeosztásban dolgozom, ezért sosem jelentett igazán gondot, hova tegyem nyáron a gyerekeket. Meg mennek a nagyszülőkhöz, a keresztanyuhoz, szóval nálunk egész jól eltelik a vakáció különösebb gyerekfelügyeleti nehézségek nélkül.
Tudom azonban, hogy a szülők többsége számára nagy probléma ez. Ahol csak négy hét szabadság van egész évben, ráadásul még a nagyszülők sem bevethetők, vagy csak minimálisan, annak ez nem kis fejtörést okoz. Sokan úgy gondolják, közösség kell, nehogy unatkozzon a kicsi, ezért betáblázzák a nyarat: a gyerek táborról táborra költözködik. Mármint teszik ezt azok, akinek anyagilag belefér. Egy háromgyermekes édesanya, Timi a szerencsésebbek közé tartozik: „Olyan a munkám, hogy nyáron itthonról is tudok dolgozni, ezért nekünk nem olyan nagy probléma megoldani a gyerekfelügyelet” – mondja. De még szerinte is sokkal jobb lenne, ha nem lenne ennyire hosszú a nyári szünet, hanem inkább több évközi szünetben pihenhetnének a gyerekek.
Timi gyerekei egyébként szívesen maradnak otthon, vagy az is elég jó, ha átjön a szomszéd gyerek. Igénylik, hogy otthon is legyenek. „Nem nagyon akarnak táborozni, kivétel a legnagyobb fiam, aki most egy hétre elment horgásztáborba teljesen egyedül, idegen gyerekek közé. A táboroztatás amúgy is anyagi csőd, hiszen alsó hangon 30-40 ezer forintba kerül egy ötnapos verzió. Olyan, ahol nincs speciális tematika, inkább csak sportfoglalkozások, közös játékok. Szerintem katasztrófa az is, ami június két utolsó hetében napközis tábor néven fut sok suliban, hiszen nincs egy épkézláb program, a gyerekek egész nap az udvaron aszalódnak, érthető, hogy köszönik szépen, de inkább maradnának otthon.” Persze ezt csak a nagyobbak tehetik meg, akiket már otthon lehet hagyni egyedül, az óvodás-kisiskolás korosztály felügyeletét muszáj megoldani. „Vannak, akik már kis elsősöket is simán elküldenek ott alvós táborokba, én kilenc-tízéves kor alatt ezt korainak tartom – mondja Timi. – Szerintem nem árt, ha el tudja rendezni a dolgait, rendben tudja tartani a holmiját, kiteríti a törölközőjét, nem hagyja el a papucsát. Persze a gyerekek nem egyformák, ez az érettségi szint is mindenkinél máskor jön el.”
Kézműves foglalkozás a noszvaji Erzsébet napközi táborban (Fotó: MTI/Komka Péter)
Táborok horror áron és támogatásokból
Egy másik, szintén háromgyerekes, dolgozó anya, Györgyi is arról panaszkodik, hogy nagyon nehéz beosztani a nyarat értelmesen, úgy, hogy mindenkinek meglegyen a lelki békéje. „A nagy fiam nagyon nyitott, szíve szerint egész nyáron táborokban lenne. De azt nem bírnánk anyagilag. Hetvenezer az angoltábor, másik hetven a Tisza-tavi, és ez még csak két hét, egy gyerek. Az útiköltséget nem is számoltam. A lányok tornatáborokba mentek, ami harmincezer volt fejenként, de csak ebédet kaptak, és nem volt más program, egész nap a tornateremben voltak. Viszont itt a szomszéd településen, ahová a fiam korábban suliba járt, most már hagyományosan minden évben civil szerveződés kínál egy hetet a gyerekeknek tanári felügyelettel, háromszori étkezéssel, sportfoglalkozásokkal, strandos és erdei kirándulásokkal jelképes, néhány ezres összegért. Amellett, hogy így összefutnak a környék gyerekei, régi osztálytársak tudnak találkozni, az is jó ebben, hogy különböző hátterű gyerekek vannak együtt, integrálódnak a hátrányos helyzetűek is, ami a mi gyerekeink számára is nagyon hasznos. A helyi vállalkozások pedig szívesen támogatják a kezdeményezést.”
Nem kérnek az ingyen táborból sem?
A lemorzsolódással veszélyeztetett tanulók támogatása elnevezésű program keretében hátrányos helyzetű gyerekek részére táborokat is szerveznek. A kedvezményezett intézmények a költségeket egy 2020-ig élő uniós projekt keretéből fedezhetik. A táborozó gyerekek egész napos ellátást kapnak, és változatos programokon vehetnek részt, a családok mégsem élnek feltétlenül a lehetőséggel. „Idén alig jött össze nálunk a tizenöt fő, ennyi a minimum létszám, amely feltétel az induláshoz – tájékoztat egy tatabányai általános iskolai pedagógus. – Pedig nagyon sok gyerek unatkozik otthon, ráadásul a családok jelentős része számára probléma a mindennapos étkeztetés is. Alig várják a szülők, a gyerekek, hogy elteljen a nyár.” A tatabányai önkormányzat egyébként városi nyári napközit is szervez, ahol pedagógusok biztosítanak szervezett programokat, és csak az étkezést kell téríteni. „Sajnos sokan ezzel a lehetőséggel sem tudnak vagy akarnak élni, pedig a gyerekek közösségben, értelmesen tölthetik el az idejüket.”
Nincsenek el hetekig a mamánál
A nagyszülők is egyre kevésbé bevethetők, legalábbis abban a formában, ahogy az a mi gyerekkorunkban volt, kicsit olyan „Matula bácsisan”, amikor egész nyarakat töltöttünk a mamával meg a papával vidéken, ahol külön baráti körünk alakult ki. Mama kelt tésztákat sütött, kártyáztunk, társasoztunk, papával pecáztunk, erdőt jártunk, állatokat etettünk. Aztán megjöttek a szomszédba is az unokák, velük másztunk fára, kotorásztunk a patakban, építettünk bunkikat a szalmabálákból. Sajnos ez a típusú, nagyszülős nyaralás már nem jellemző.
És ebben nem hibás senki, egész egyszerűen más világ van. Egyrészt sok nagyszülő dolgozik, legfeljebb egy-két hétre vállalja az unokát. Vagy otthon van, de idősebb, fáradékonyabb. És az is biztos, hogy a gyerekeknek már legtöbbször nem elég az, amit egy falusi környezet nyújthat. Sokszor fordulnak az ilyen nyaralások tévézésbe és telefonnyomkodásba. Ez a nagyszülőket persze kevésbé zavarja, mint minket, szülőket, de azért ők sem érzik jól magukat benne. Nagy a nyomás, hogy olyan programokat találjanak ki, ami érdekli a gyereket, de nekik is lehet anyagi gond ez. Főleg akkor lehet probléma a nagyszülőnek a gyerekfelügyelet, ha csak egy unoka van, játszópajtás nélkül.
„Egész nyáron nem csinálsz semmit!”
„Találj már ki valami értelmes játékot!” „Nem igaz, hogy nem tudsz kinyitni egy könyvet!” – hallgatják a gyerekek. Mi, szülők vagyunk azok leginkább, akik kényszert érzünk, hogy értelmes programokkal töltsük be a gyerek nyarát, rosszul vagyunk, ha napok telnek el azzal, hogy csak úgy vagyunk. Pedig ezzel toljuk egyre feljebb a gyerekek amúgy sem alacsony ingerküszöbét. Nem csoda, hogy azt halljuk a nyolcévestől is, hogy tök dedós a Barbie baba. Máskor meg a tízéves is órák hosszat eljátszik a homokozóban is akár, ha van kivel, és ha nincs wifi. Szóval tanulni kellene a gyerekektől, akiknek még nem okoz lelkiismeret-furdalást az édes semmittevés, az értelmetlen vagy éppen haszontalan tevékenység.
Gyerekek krémet főznek a Kuktanoda gyerek főzőiskola nyári táborában (Fotó: MTI/Kallos Bea)
Ahogy tanultam én is az alatt az öt nap alatt, amíg nálunk volt hat kis- és nagykamasz fiú. Róluk és magamról is. Merthogy nálunk évek óta működik egy ilyen ötlet: egy-egy hétre valamelyik család vállalja a többiek gyerekeit is. A program alapvetően abból állt, hogy együtt vagyunk. Úgy gondoltam, ez jó kiindulási alap: ha több gyerek van, jobban feltalálják magukat. És a viszonylag nagy korkülönbségek ellenére (volt egy 7 éves, két 11 éves, egy 14 éves, két 15 éves) tényleg jól megvoltak. Mindannyian sportosak, szeretnek focizni. Ebből már ki lehetett indulni. Amihez persze kell terep is, de az hál’ istennek adott volt. Ahogy egy egész méretes medence is, aminek még a huszonhárom fokban is nagy hasznát vettük. Persze volt kütyüzés is, többször is előfordult, hogy úgy gondoltam, megálljt kell parancsolnom a kockulásnak, de közben úgy voltam vele, hogy ez most nem a kötöttségekről és a szoros időbeosztásról, az éssszerű korlátokról szóló nyaralás (meg hát az ember szeretne jó fej maradni a kölkök szemében, na). A fiúk szófogadóak voltak, ha megkértem őket valamire (például, hogy csukják be az ajtót, mert nem győzöm elhajtani a legyeket, vagy hogy éjjel kettőkor halkabban fifázzanak, hogy legalább néhány órát alhassak), viszonylag gyorsan teljesítették a kéréseimet.
Én is fejlődtem a „fiútáborban”
A nagyobbak türelmesen okították a kisebbeket, megmutattak nekik x-boxos meg rubikkockás trükköket, és még a „Ki nevet a végén?”-ben is figyeltek arra, hogy ne a legkisebb végezzen utolsóként. Egyenrangúak voltak kortól függetlenül. Ha meg is bántották a kicsit – mert volt, hogy elszakadt a cérna –, azonnal jött az ölelés és a bocsánatkérés. A hétéves pedig felnőtt a feladathoz, sőt: ő volt az, aki reggelente először öltözött fel, minden nap letusolt és soha nem panaszkodott. Igazi nagyfiú lett az itt töltött egy hét alatt, nagyon büszkék voltunk rá mindannyian. A szocializáció automatikus működéseibe próbáltam nem belepiszkálni, és kiderült, hogy tényleg megéri kívül maradni a vitákon, csak úgy csodálni a kommunikációjukat, az önfeledt játékukat, együttlétüket mindenféle nevelési szándék nélkül. Na jó, a tűzrakást és a krumplipucolást kiadtam feladatba, de ezek nélkül nem is igazi tábor a tábor.
A sok saját élmény mellett, amellyel magam is gazdagodtam közben (kicsit beleláttam, milyen lehet nagycsaládos anyának lenni) hasznos önismereti tapasztalatokkal gazdagodtam. Megfigyeltem például, hogy egyre érzékenyebb a szaglásom, és inkább ülök huzatban, mint vécéillatosító tömény gőzében. Rájöttem, hogy abszolút nem okoz problémát, ha – persze kizárólag átmenetileg – ágyneműkön és szennyeskupacokon kell lépkednem. El tudom viselni, hogy pár napig kupi van. Megtanultam, hogy ha sokan vagyunk, legalább fél napra előre kell gondoskodni megfelelő adag ételről, és nem szabad kicentizni sem, hiszen nagyobb termetű kamaszok jókora pasiadagokat is képesek eltüntetni. Rájöttem, hogy ilyen szempontból fejlődnöm kell: néha tudni kell elengedni, hogy megmarad egy-két tálcányi mirelit pizza. Mindenesetre jövőre már sokkal okosabban vágok bele a minitáborozásba, már ha a fiúk és szüleik újra megtisztelnek a bizalmukkal. Addig is azzal menőzöm, hogy idén nyáron hat pasival nyaraltam együtt.
